Szász János Ezt olvastam című rovatában (A Hét 1971. november 12-i számában) időszerű és érdekes kérdéssel fordul önmagához és hozzánk. Kérdésén érezhető, hogy nem ítéletet mond vagy vár, inkább hangosan gondolkodik egy olyan irodalmi jelenségen, melyen – többek, sőt, sokak között – magam is jó ideje tűnődöm. Vonatkozik pedig ez elsőül Enzensberger Havannai perére (Das Verhör von Habana). A nemrégiben megjelent dokumentumdrámát Szász mint „irodalmi jelenséget”, „tünetet” igyekszik „körüljárni”. Drámát írt-e a szerző, vagy csak szerkesztette anyagát? Nevezhető-e egyáltalán alkotásnak, művészi alkotásnak Enzensberger válogatása, kivonatoló munkája?
A továbbiakban Szász János kitágítja kérdése határait: ismerteti Enzensberger elméletét, mi több meggyőződését az irodalom helyzetéről és szerepéről „a tőkés piacon”, „a forradalmi harcban”, hogy írása végén, kissé végletesen, már-már tragikus kicsengéssel megkérdezze: „De vajon az irodalom elvesztette társadalmi funkcióját az osztályharcban – mert hisz erről van szó –, a kései tőkés társadalomban? Vajon kirekeszthetö a forradalom fegyvertárából?” Szász úgy érzi, hogy a Havannai per „szerkesztője” elszegényíti a „forradalom fegyvertárát”, amikor sutba dobja „az ember hűséges segítőjét az emberré válásban: a költészetet.”
Nézzük meg azonban, hogy mit dob sutba. Nem hinném, hogy a költészetet. Még csak nem is az irodalmat mint művészetet. Inkább hiszem, hogy Enzensberger és a dokumentumirodalom egyre több szerzője és „szerkesztője”, s hatványozottan sokasodó híveik torkig teltek, megcsömörlöttek az irodalom egy bizonyos, eléggé pontosan körülhatárolható és eléggé tekintélyes részétől. Mely a köztudatban azonosul az irodalom fogalmával.
Engedtessék meg, hogy személyes élményre hivatkozzam, egy pillanatra visszanézzek a Living Theatre londoni előadására, a minden drámaszabályt, dramaturgiai törvényt, konvenciót, de még újítást is megszégyenítő, kiborult színpadra, ahonnan szünet nélkül tényeket kiabáltak, vérfagyasztó konkrétsággal, írott szöveg nélkül, s végül mégis az egész, a brutális tények tömege valami furcsán újszerű művészi élményt, megrendülést, katarzist hívott elő. Hasonlóan az igazi műalkotáshoz.
Ezen kívül is sok mindent láttam Londonban. Love storykat, szerelmi történeteket a musicalok nyelvén eldalolva: gazdag fiú – szegény lány, szegény fiú – gazdag lány, Mesék az írógépről 1970-es kiadásban; krimiket, szexet is láttam vagy mint a szellem csúcsát: A férfi és A nő csökönyösen marcangolja egymást, miközben künn dühöng az élet. Egy ember marcangolja önmagát, miközben künn… stb. stb. Elidegenedés. További elidegenedés. Az egyetlen sóhajtásig menő nulla. Színpadon, filmen, könyvek lapjain csupa puhatestű: férgek, véglények. Körülöttük halálos unalom, dögletes undor. Hánytatószer, genny, hullabűz. Künn és benn. Tökéletesen megszerkesztett szerkezetlenségben, tüneményes dialógusokkal, irodalmi tupírozásban. Lenyűgöző szakmai tökéllyel. Csak éppen a semmi. Cseppet sem csodálkozom, hogy Enzensberger rühelli ezt az egész manipulált és manipuláló irodalmat. Igaza van, ha teljesen alkalmatlannak tartja a széles rétegeket érintő társadalmi tartalmak kifejezésére, forradalmi célok megközelitésére.
A dokumentumirodalom sokkal érdekesebb. És mennyivel izgalmasabb! S a dokumentumdrámák között is éppen az Enzensberger kivonatolásában,válogatásában, szerkesztésében megjelent Havannai per. Lélegzetfojtva, felgyorsult szívveréssel olvastam. Mintha egy szélesre tárt ablakon át beáradt volna a friss, csípős szél. Mert Szász János csak a mű, szerintem nagy mű, egyik vetületét említi, napjaink „ellenforradalmának önleleplezését”, az „ellenforradalmi gondolkodás és psziché páratlan dokumentumát”. De ami a jegyzőkönyvi kivonatot, a hatalmas tényanyagot önmaga fölé emeli, maradandó művé avatja, az a másik oldal: a győztesek magatartásának felmutatása, győző és legyőzött új viszonylata: a forradalmi szellem humánus emelkedettsége, átható és bevilágító ereje, amely a kubai nép ellen elkövetett bűntettet nem megtorolni akarja, hanem nagy tanulságként az egész világnak – gyermekek tápszerévé, orvossággá változtatja.
Irodalom ez vagy nem irodalom? – mindegy. Műfaja, módszere tényleg meglepő, egyáltalában nem tartja be az általunk és eddig irodalomnak minősített játékszabályokat, viszont funkcionálisan kiválóan betölti rendeltetését. Hogy az író milyen műfajban, milyen nemes vagy nemtelen eszközökkel szolgálja feladatát, mennyi a sajátja, mit vesz át, ha úgy tetszik, kivonatol, plagizál, sőt lop – az írói szuverenitás kérdése, bizonyára mélyen érdekli az irodalomtudósokat, az irodalomtörténészeket, de bennünket egy érdekel, hogy a megvalósult mű igazolja-e alkotója módszerét. Ezen az elcsépelt igazságon túl azonban jelentkezik egy új tényező is: változik az író viszonyulása a valósághoz, hozzáállása a lét reálisan fontos kérdéseihez. Menekül a nem-valóság hínárjából, absztrakciók fojtogató ködéből, a talajtalanságról, ahol nincs tovább, csak elsüllyedni lehet. A szó és a kép minden erejével a tényekbe kapaszkodik, és a valóság talaján tanul újra járni. Ez valóban „a forradalmi tudat alakításának új módozata” – mint azt Szász János is mondja.
Hogy mennyiben maga a forradalom, mint Enzensberger és elvbarátai állítják, s állítja a tőkés világ számtalan árnyalatú, így vagy úgy haladó szándékú mozgalma, csoportja és magányosan lézengő Rittere – ezt nem mi döntjük el, Szász János meg én, hanem a történelem. Fájjon a feje tőle annak a hatalmas apparátusnak, mely a tőkés piacon a tudat manipulálásában ügyködik, nagy buzgalommal és – a jelek szerint – kellemetlen fejfájással. Ami indokolná, hogy tájainkon végre mi is felmérjük a különböző árnyalatú haladó mozgalmak reális erejét, és érdemük szerint méltányoljuk a társadalmi fejlődésben betöltött szerepüket.
Megjelent A Hét II. évfolyama 49. számában, 1971. december 3-án.