Ki menekített kabátja alá a zivatarban, mely az őserdőben levélről levélre csattant fölöttünk, a pusztákon pedig a váltunkon bizsergett – ki mentett kabátja alá? Az építész, a világ legnagyobb öltöztetője, a történelmi szabó, a kozmikus ruhatáros, aki nem egy királyt, nem híres hölgyet öltöztetett fel, hanem az emberiséget, örök testünket – a minden elől. Eltakarta mellünket, vállunkat a téltől, és szemünknek, lelkünknek kinyitotta a téli ablakok látványát.
Az építész hagyományos (mitől is hagyományos?) nagy köpenyéből csak úgy előhúzza az összecsavart ropogós-bádog-hangú tervrajzokat, és felmutat a semmi kék falára, és ujjávaL biztos vonalakkal felrajzolja a zikkuratokat, panteonokat, Notre Dame-okat, Versailles-okat, ENSZ-palotákat. Egy délután kisétáltunk a hangulat schönbrunnjába, és visszasütő napban megnéztük az egészet. Séta, séta, ezer csosszanás az akropoliszok lépcsőin, zajtalan suhanás liftekben a 71-ik és 1971-ik emelet között a kilátóhoz: gyönyörű városunk van – tele diadalívekkel, vízvezetékekkel, dómokkal, pagodákkal, van benne Kheopsz piramis, Bábel tornya, Borghese-palota és sok ezer híd a Temzén, Moszkván, Dunán, Szajnán, Tiberisen, Eufráteszen.
Velünk volt számunk képzőművésze: az építész. Elmondta, hogy már a barlangban elvégezte a főiskolát, hogy mire kijön a napra a kővel, téglával, fával, üveggel, alumíniummal és műanyaggal – mindent építeni tudjon. Végzettsége: ősi és biztos matematika és vakolástan és új urbanisztika. „Jólesik, hogy lelkesedsz a munkámért – mondta. – És azt is tudom, mit akarsz kérdezni: hogy Pompejiben és Hirosimában meddig tart nyitva a pusztulástörténeti kiállítás. Nem az én dolgom, mert munkáim sosem kerülnek múzeumba: a HÁZ él, amíg az EMBER él.”
Megjelent A Hét II. évfolyama 9. számában, 1971. február 26-án.
