Most megint ülök valahol, ahol jól érzem magam. Kinn havazik, az előbb sütött a kora tavaszi nap, egy veréb szállt az erkély rácsára, olyan közel, hogy megbámulhattam lopva, mint egy porcelánnippet. Az ablakhoz húztam az asztalt, kiraktam a ceruzákat, papírlapokat szórtam szét, a hamutartót is lesodortam a könyökömmel, jóformán csak a szekrény maradt a helyén. Szóval berendezkedtem. Ha csak egy napra is, berendezkedtem.
Ugyanis ez szálloda. Akárhol van az ember, ha lehet, azonnal berendezkedik. Megszokott sarka van mindenkinek. S a megszokott sarok, a legotthonosabb sarok is: legelőször idegen sarok. Az emberek házat építettek, a világot kirekesztették. Hogy otthonuk legyen, o világot be keleti hozni a házba. Koronként mást hoztak be, mást hoztak vissza a világból. Voltaképpen mindent be akartak hozni, nyersebben vagy átlényegítve, de mindent. Az erdőket – az oszlopokban, a virágokat a színekben, a mélységeket és magasságokat emeletekben és pincékben, a világosságot s az árnyékot, a forrásokat, kutakat, ösvényeket, szorosokat, a hűvöset, a meleget. A kérdés az – mi marad s hogyan maradhat benn ebből. Mindig más, mindenütt más.
A belső tér: a falak és formák mindenkori összhangjának temploma. Nem lehet küzdőtér, ám nem is minősíthetjük utólag háborúnak, ami például a barokkban a súlyos bútorzat s a könnyed cirádák között feszült, ami a Viktoria korabeli stílusban a zsúfolt szobakép s az apró mütyürök, a súlyos függönyök s a lenge csipkék között dúlt, ha az akkori ember így érezte otthon magát. De átköltözni más korok belső terébe nem lehetett soha. Visszaköltözni pedig szükségtelen romantika volt, ha megesett.
A mi korunk viszont, a régiség iránti (van, aki szerint divat ízű) hajlandóságaival polgárjogot szerzett az otthon színében, szagában, domborzatában a letűnt korok intim használati tárgyainak. A modern intérieur a kitisztult formák együttese, hála a technikának: a legpraktikusabb, legvilágosabb, nagy és diszkréten színes vagy szélesen mozgalmas felületeivel annyira egyszerű es tiszta formavilág már, és jobban különbözik a tegnapitól: a századvégtől, mint amaz az elmúlt sok ezer évtől, ezért az összhang kockáztatása nélkül vendégül láthat színben és formában tőle elütő, de a maguk nemében korukra nagyon jellemző elemeket. A szintézis jogát vívtuk ki, az átélt idők külön díjaként: a modern városképben is együtt van a gótikus katedrális, a barokk tér s a felhőkarcoló, a belső térben a króm-tükröződés s a tompa fényű ósdi ónedény, a háromszáz éves metszet és a nonfiguratív. A század ablakához húzott Íróasztal üveglapján tükröződik az időtlen vagy az antik-kék ég, a fehér kupola, és valahol a falban, mintha a kor szívében lenne a billentyű, le és fel száll a felvonó fémdoboza, benne két egymillió éves ember: egy fiú s egy lány, a tükörbe pillantanak, összemosolyognak, kilépnek a dióbarna hangulatú hallba, és nem csodálkoznak semmin.
Megjelent A Hét II. évfolyama 11. számában, 1971. március 12-én.
