Alig pár éves a felmérés (bár az éhezőkről s a megkínzottakról is ilyen naprakész statisztika állna a világ előtt, felháborítani és elrettenteni a közvéleményt, persze igaz, az se érne semmit), nos e szerint a táblázat szerint ezer lakosra Indiában 24 napilap jut, Japánban 584; nem ennyi példány, hanem ennyi kiadvány naponta. A többi jobb-rosszabb médiamutatóval ékeskedő ország ezen a skálán helyezkedik el valahol: a franciáknál például 155 ez az index, míg Schveiz-Suisse-Svizzera, azaz Svájc 415-nél tart; de a kisebbült nagybritek is 361-ben lapozhatnak, míg az USA-ban csak 214 jelenik meg, ellenben Ausztriában 409… Japán hazudtolja meg önmagát, ott az „információ” minden formájának a társadalmi termékben, az önérzetben megtérülő látszata – ne kerülgessük: profitja – is van legalább, persze, hogy az élen halad a statisztikában is. Kínos lenne itt, ha akadna egy hazai (megbízható) számocska is, bármilyen következtetést levonni belőle.
Akárcsak abból, hogy a román focicsapat ilyen jól szerepelt, hát ettől jobb lenne a rezsim? Ugyanis itt ha minden utcának, minden egyes háznak külön napilapja lehetne, az se vinné közelebb dolgainkat ama konszenzushoz. Másrészt rögtön adódik a kérdés: hány mond „igazat”, s hány csupán manipulál, konkolyt hint, hazudozik, propagandázik, a ma létező lapok közül is hány valósággal gúnyt űz abból, amit a hírek, az információk nemesebb célzatú továbbításának nevezhetünk. Mert akár személyenként lehetne egy-egy orgánumunk (mint ahogy van is, na ne tessék arra a szervre gondolni, aki többé-kevésbé nyíltan vigyázott ránk s vigyáz továbbra is, se arra, amelyet a tájanatómiai atlaszokban írnak le!) – nos, ha lenne, ha volna, akkor törne csak ki az igazi véleményháború.
Miért is? Mert a mai sajtóideál nem arra a kérdésre felel, talán sehol a világon, hogy „mi újság”, hanem arra, hogy mit akarnak beadni, bemesélni, bemagyarázni a nyájas olvasónak és nagyérdemű közönségnek erről meg arról a hírről, tényről, információról. Ürügyek irigykedése és irigyek ügyködése a jaj, de fejlett emberiség sajtóélete. A hír igaz – kezdődött hajdan a kedvenc Gagarin-vicc, csak nem nyert, hanem elloptak, s nem tízezer rubelt, hanem egy biciklit, különben nem is tőle, hanem az öccsétől… Hát mindezt leszámítva jól állunk a médiákkal. Lejter Jakab is mindig lesz. Ahogy a múlt században valaki fordítás közben félreértette Jákob lajtorjáját – most se cigányozta le a francia unokatestvér a román futballcsapatot, hanem azt mondta, hogy mint a cigányprímás: virtuóz módon elhúzta a nótáját valakinek.
Ám akik mindig feltépve mindenben agressziót sejtenek, gyanakodnak mindig mindenre és mindenkire, meg aztán nem árt buzerálni azt a nemzeti önérzetet sem – hát magukon kívül toporzékoltak, kórusban keltek ki ellene. Ezúttal még a Caţavencu is elvesztette csodálatos humorérzékét és gorombáskodott, cserébe a vélt gorombaságért. Hát aki nem szeretne így nézni ki, csak tessék, vigyázó szemét most rájuk vesse. Hogy milyen rosszul néz ki az ilyesmi. Ha valaki folyton őrjöng. Nyugi, amúgy is nagy idén a hőség!
Megjelent A Hét XXV. évfolyama 32-33. számában, 1994. augusztus 5-én.