Nagyanyám képe a konyhában.
Dagasztáshoz készül. Sós víz, kicsi tál, óriástál, piros zománc, kék zománc, kovászkifli egy tányérkán, vannak játékszerű munkák, az előkészületek odacsábítják a gyermekeket. Az a kicsi porondba mártott kifli… nem is porondba mártott, de… de nem… az miért kell belé… nem belé kell, de bele kell…
A kovász készen vár. A kovász. Ki tudja, mióta, nemcsak kenyéralkatrész, hanem mindennapi beszédünk mindennapi szóképe is – több mint kovász: – kovász! Kis kifli-alakban, hernyó-alakban és a nagy raktárak élesztőkockáiban. A kovász az előzetes érés. Kenyér előtti kenyér, alma előtti alma, ifjúság előtti ifjúság. Szép képeket lehet rámondani: a kovász a dolgok meggondoltsága, a kovász az előzményekből átadott kedv, átküldött impulzus, a számsor eleje – egy, kettő, három, a milliárdok elé…
Avagy csak normális rendje a dolgoknak: hogy mindig előzményre kell épüljenek, hogy mindig van, ami idősebb, tapasztaltabb, bölcsebb, és összefogja, előhozza, kihozza az energiákat.
Óriás kovászkészletek vannak a világban. Nem ismerem statisztikai pontossággal minden téren a felhalmozásokat, de valószínűleg a mérhetetlen hadianyag-tartalékok, mérhetetlen energiatartalékok, kiaknázatlan szénrétegek, a nyersanyagok, ércek, a vas, kobalt, urán, a len, a búza – mindennek halmaza együtt eltörpül azok mellett a készletek mellett, melyek az oxfordi és moszkvai egyetemi könyvtárakban, a párizsi és prágai múzeumokban vannak felhalmozva. És még csak ott sem tulajdonképpen – hanem itt az idegeinkben, a reagálásainkban arra, hogy lét, hogy világ, hogy társadalom, hogy emberi rend.
Ez az egyetlen lavina, egyetlen láthatárt eltakaró óriás vonulat, mindent beborító jelleg, melytől nem lehet félteni az ifjúságot – ez az elhalt előzményekből az eleven fiatal életekbe áramló tapasztalat. Emlékszem aztán, hogy mikor nagyanyám belenyomkodta, beleoldotta-csurgatta a kovászt a megdagadt tésztába, a játék ízével szívtuk magunkba a nagy pillanatot. Emlékszem az első sebesülés rosszullétére, emlékszem az első oltás belémszaladó hideg tűjére, az első rövid és komoly csók átáramló és visszaáramló örömére és zavarára – de bárhogy szeretnék emlékezni, nem emlékszem arra, hogy az értelem, a szenvedély, a gondolkozás, a dolgokról való tudás kovásza hogyan hatolt belém, belénk. Belénk is annak idején. Erre nem lehet emlékezni.
Ez a legfájdalommentesebb injekció, legíztelenebb táplálkozás, legészrevétlenebb szerelem. Mert az első szóval kezdődik: mama, mert a másodikkal gazdagodik: haza, mert az utolsó szóval fog végződni, aki él, saját utolsó gondolatával is ezt adja-veszi-adja, a tanulságok, az emberi dolgok kovászát.
A kovász bűvészmutatványként a gazdasszony tenyerén, aztán fejest ugrik a kész tésztába, a masszába, tömegbe, ősködbe, emberiségbe – és kiválik a föld, a kenyér, a gondolat.
