A Föld
Akkor egy csokor szélmalmot ajándékoztak nekem, a reggeli huzatban nyugodtan pörgött minden szirom-vitorla. Szeretem a kertecskét, ahol a fafogú-fakerekű ipar nyílott nemrég, nagymama háza előtt, lélek-hollandiában. A pontos és teljes köszönések világa volt : – Jóreggelt M-né, szomszédasszonyom, lelkem, olyan rosszat álmodtam, nagy fekete csikók kergették a kisebbik unokámat, s valami távoli harangszó kongott, nehogy háború legyen megint, még fonatlan az a sok tavalyi kender, ki győzi ezeket harisnyával, jaj, hát ha még hetedhétországot fogják begyalogolni!… – Hova utazott a férje, szívecském, ifjúasszony, csak nem a tengeren túl próbál szerencsét? Vajon ott miért nem terem ilyen alma?… Ez itt a leghosszabb kor. A többi olyan rövid ideig tartott, hogy meg sem lehetett jegyezni: hol is voltunk. Nem, rokonság biztos nem maradt ott, mind átköltöztünk, de ha tudtuk volna, hogy ennyi tűzvész lesz s nemegyszer ember elől a kígyók és medvék közé is örömest elbujdosik az ember, most máris szedelőzködnénk. Ha tudtuk volna… Nénike, ültetett elég malmot az idén? Én alig várom, egy vasárnap eljövök s szedek újra egy csokorra valót, jégálló, vérharmat-álló munkavirágot, mert ahova én szoktam virágot vinni, azon a síron még ez is oly hamar hervad, akár a meg nem értett szerelmesek, akár az igaztalanul megalázott hazafiak, akár a kiirtott népek, akár a tehetetlenségtől megőszült édesanyák, az okos intelem, az elhamarkodott parancs, a medveénekek, az orgonamuzsika, a világkiállítások. Ezért kell arra, annak hegyére, síkjára és patakpartjaira naponta kiültetnem ezt a tömérdek, árnyékot, hűset és kenyeretadó palántát. Azon a síron lakunk és lakni fogunk.
Kant mester sétál Königsberghen
A barokk téren egy barokk pillanat hallgat. Valahonnan ide özönlött az este, és csillapít mindent, máris csak piheg az élet, a lámpafénytől párnákon elalél, ahogy illik, s idedobta a fénylő háztetők hullámaira a teleholdat. A megálló labdát, melynek megörvend a tó. Ezt fokozni nem lehet már, sem élettel, sem halállal. Ajándékozz háromszáz lépést az utcának, mindegy hogyan, semmit a lábért, a tüdőért, gyomorért, koponyáért, füléért-farkáért semmit, összesen háromszázat az egészért, naponta. A legkevesebbet. Mert ember emberért, világ világért, természet természetért s történelem történelemért megtett ma is mindent: szöszmötöltek a szabóműhelyek, a kender is nőtt, pirult az alma, vakult a másoló, lihegett a kovács, izzadt a bíró s a katona s szalmakazalban és ágyban befejezték legújabb leckéjük a lehelet akadémiák. Szellem a szellemért. Én visszafojtott lélegzettel sétálok át egy nyugalomba. Természet emberért, ember történelemért, történelem a világért. Három-háromszázat. Ha palotát falazok, tőkésítek, lázadok, varrok, sütök-főzök, csábítok, versifikálok vagy fejem cserélem a részegekével, ezt fokozni nem lehet már, sem életben, sem halálban.
Megjelent A Hét II. évfolyama 28. számában, 1971. július 9-én.