Levélben fordultam írótársaimhoz olyan kérdésekkel, melyek személy szerint és mint munkaközösséget, a legtágabb értelemben vett egyetlen nagyobbacska szerkesztőséget egyaránt kell hogy foglalkoztassanak bennünket. A felvázolt témakörből, a lehetséges kérdésekből kinek-kinek saját, beismerten szubjektív megítélésem szerint állítottam össze a „kérdőívet”. Az eredményről a legtágabb értelemben vett nagyobbacska szerkesztőségnél is tágabb munkaközösség: írók és olvasók közönsége előtt próbáljuk meg eldönteni, hogy érdemes volt-e kérdezni, és hogy tudunk-e felelni. Az itt következő interjúk 1972 augusztusa és 1973 márciusa között keletkeztek.
Lászlóffy Aladár: Az elődök közül, kik azok a művészek, írók, gondolkodók, akiknek életművét alaposabban újraértékelhetnénk, előtérbe állíthatnánk?
Mikó Imre: Haladó hagyományaink ápolása közben különös értékrend alakult ki. Azok kerültek be a köztudatba, akik kevésbé problematikusak. Vagy ha problematikusak, akkor csak azt tudtuk meg róluk, ami itt és most „jó nekünk”. Az értékek érdekében kell rendet teremtenünk a rangsorolásban és az értékelésben. Vagyis vissza kell helyezni hőseinket a maguk korába és azt kell bemutatni, hogy mit jelentettek és mi újat hoztak akkor. Barabás Miklós egész panteont festett hosszú élete folyamán. Jakab Elek és Kővári László a múlt század legjelentősebb hazai magyar történetírói voltak, Bartha Miklós és Krenner Miklós városunk közelmúltjának nagy hatású közírói. Mégsem jelent meg egyetlen kötet tőlük vagy róluk egy emberöltő óta. Pedig kitűnő demokrata volt valamennyi. S ha már kortársaimnál tartunk, a két világháború közötti romániai magyar irodalom újjáértékelése is csonka Bánffy Miklós, Makkai Sándor, Nyírő József, Balázs Ferenc, Jancsó Béla munkásságának felmérése nélkül. Csak példaként hivatkozom reájuk, és nem folytatom a felsorolást, mert könnyen azt mondhatják: mért nem írod meg?
Hogyan tanul tovább az író: mire épülhet személyes szellemi gyarapodásunk? Valamit az időbeosztásról…
Az írónak, sajnos, válaszolnia kell a műveltség és a jól informáltság között. Mindenre nem jut idő. S szellemi gyarapodásunk is meglehetősen egyoldalúvá válik. Azt olvassuk, amire az íráshoz szükség van. Az író nagyon ritkán engedheti meg magának, hogy szórakozásból olvasson, amint azt a legtöbb olvasó teszi. Szórakozásból zenét hallgat, a természetet járja, barkácsol, vagy ha arra sem telik erejéből – bekapcsolja a televíziót.
Az időbeosztást döntő tényezőnek tartom az író, és nem csak az író munkájában. Egy életen át küzdöttem a holtidő ellen. Bevallom ügyetlenségemet a baráti dumákban; pedig az anekdotázás valamikor külön műfaj volt. Azt a régi és a vadzseniket kihívó mondást pedig, hogy a lángész – szorgalom, napjainkban úgy módosíthatnám: a lángész – munkaökonómia. Ami, természetesen, nem jelenti azt, hogy mindenki, aki zseniálisan tudja beosztani idejét, nagy író.
Néhány szót a közérthetőség sokat vitatott dolgában.
A közérthetőség híve vagyok. Mint szerkesztő, üldözök mindent, ami érthetetlen és értelmetlen, s a homályt is csak akkor bocsátom meg, ha szándékos. Igaz, hogy az irodalom és a tudomány határán mozgó könyveket szerkesztek, és nem versköteteket, ahol más a mérce. Természetesen arra is vigyázni kell, hogy a helytelenül értelmezett közérthetőség ne jelentse a színvonal alászállítását, a dolgok leegyszerűsítését, a tanáros didakticizmust. Filozófiai kéziratok szerkesztése közben jöttem rá, hogy a legbonyolultabb elméleteket is egyszerű szavakkal közérthetővé lehet tenni, ha lemondunk a tudományos zsargonról, vagy megmagyarázzuk az alapfogalmakat. A gondolatmenet legyen világos, akkor az olvasónak marad valami összképe a műről, ha egyes részleteket nem is ért meg. Az olvasásnak ugyanis több szintje van, s az olvasás magasabb fokon éppen úgy művészet, mint az írás. A közérthetőség érdekében pedig nemcsak az íróknak kell érthetőbben írni, hanem az olvasás szintjét is emelni kell.
Szükséges-e vagy szükségtelen, vagy káros élő alkotók közt értékrendet állítani fel?
Eszembe jut egy anekdota. Egymás mellett sorakozik három cégtábla: „ a város legjobb szabója”, „az ország legjobb szabója”, „az utca legjobb szabója”. A bölcs beéri ez utóbbival. Közírásunk szereti a szuperlatívuszokat, én szívesebben tobzódom az egyszerűségben. Különben is értékrend felállítására legfeljebb nagyban-egészében van szükség, hogy elválasszuk az irodalmat az irodalom alatti jelenségektől. Fontosabb azonban rámutatni arra, hogy egyik vagy másik írásmű milyen funkciót tölt be hazai és nemzetiségi közéletünkben. Nem vagyok híve sem a l’art pour l’art-nak, sem a l’oeuvre pour l’oeuvre-nek. Ez utóbbit szaknyelven strukturalista elemzésnek hívják. A funkciót kell vizsgálni – a könyv nálunk nem csak írásmű, hanem ügy és tett! S ha fejemre olvassák, hogy ezen már túlvagyunk, és ma az esztétikai szempontok a döntők, arra csak azt mondhatom – a rosszul megírt könyv a jó ügy hitelét is lerontja.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 18. számában, 1973. május 4-én.