Az elődök közül kiknek az életművét kellene alaposabban átértékelni, előtérbe állítani? Kikre építhet leginkább a jelen?
Átértékelni? Talán a két világháború közötti hazai magyar irodalom egy-két kimagasló személyiségének az átértékelésével vagyunk még mindig adósok (Bánffy, Nyírő, Reményik, Szántó György), de azt hiszem, már foglalkoznak is ezzel az irodalomtörténészek. Egy egészséges folyamat kiteljesítéséről van szó csupán, hiszen a már jónéhány éve elkezdett munka eredményeit eddig is láthattuk. Karácsony Benő, Dsida, Kuncz, Kós, Markovics, Rodion. Talán nem is annyira az „átértékelésüket” hiányolom, mint legjobb műveik újrakiadását. Olyan példányszámban kellene megjelentetnünk legjelentősebb könyveiket, hogy azok állandóan kaphatóak legyenek a könyvesboltokban.
A második kérdésre eléggé általános választ kell adnom: irodalmi hagyományaink egészére építhet – és épít is, amint ezt a legsikerültebb kortárs művek is bizonyítják.
Írói-emberi eszményed?
Maradjunk a portánkon: Asztalos István derűje, Kemény János természetszeretete és Nagy István puritán tisztessége.
Valamit az időbeosztásról, egyéni módszeredről. Hogyan lehet lépést tartani a korral?
Időbeosztásomról, egyéni munkamódszeremről nincs mit mondanom, különben sem hiszem, hogy ez érdekelne valakit. Lépést tartani a korral? Ha mindenáron lépést akarunk tartani a korral, félek, divatmajmokká válunk. Személy szerint eszembe se jutott, hogy lépést tartsak a korral, mint ahogy arra se szoktam gondolni, hogy reggel fel kell ám kelnem és este le kell feküdnöm. Meggyőződésem mégis, hogy lépést tartok – persze lehet, hogy tévedek. Ha nem így hinném, nem is írnék.
A közeljövőben milyen közérdekű kérdéseket tűznél irodalmi vitáink napirendjére?
Régi vesszőparipám – a gyermekirodalom. A dilettantizmus elleni harcot az irodalomban a hazai magyar gyermekirodalom elemzésével kellene ha nem is elkezdeni, de hathatósabbá tenni. Valójában mindenki azt papolja, hogy „a gyermekeknek írni nehéz”, „a gyermek a legigényesebb olvasó” (egyik se igaz), a gyermekekhez szóló irodalmat mégis periférikusnak tekinti az irodalmi közvélemény (nem csak nálunk, az egész világon). Nevezetesen azért, mert a gyermekeknek írni – nem nehéz: egy kis cselekmény, egy kis – néha igénytelen – humor, jó illusztrációk – és a gyermek máris hálásan olvassa a legsoványabb, mondanivalótlan vagy közhelyeket kérődző történetkéket, versikéket, adott esetben nyelvi rémtetteket is. Pedig – éppen a hazai magyar irodalomban, igen szép eredményeink is vannak. Bálint Tibor, Bajor Andor, Hervay Gizella, Kányádi Sándor, Kiss Jenő, Létay Lajos, Majtényi Erik, Méhes György, Szilágyi Domokos, Veress Zoltán néhány remekbe sikerült kötetére gondolok. Volna tehát mércénk – méghozzá eléggé magasra emelt mércénk – az elemzéshez, felméréshez, vitához. Nem véletlen egyébként, hogy a felsoroltak közül egyik se kifejezetten gyermekirodalmár, nem csak a gyermekeknek írnak.
Nem a gyermeknek nehéz írni: egyáltalán jót írni nehéz. A gyermekirodalomban is szükséges az, ami általában a jó írás feltétele: a tehetség.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 20. számában, 1973. május 18-án.