Önmaga kifejezéséről és megvalósításáról
Egyike vagy a legtöbbet dolgozó íróknak. Megkérlek, beszélj arról, milyen alkotási kérdés foglalkoztatott legtöbbet gazdag életműved megírása közepette, mi foglalkoztat ma? Hogyan érzi következetesnek magát az ember, az író művészi eszményeinek valóraváltásában?
Évtizedekkel ezelőtt írta rólam valaki, hogy „a kitűnő brassói költő”, és emiatt valóságos dührohamot kaptam. Miért nem mindjárt „a jeles hosszúfalusi novellaíró”, vagy „a figyelemreméltó prázsmári drámaszerző”?… Mert valaki vagy író (s akkor alanyilag elvárhatja, hogy – hallgatólag – a földkerekség művészi mérlegében tartsák számon), vagy sem (akkor pedig kár rá szót vesztegetni). Elnézést kell kérnem tehát a nyilván elismerésnek szánt „egyike vagy a legtöbbet dolgozó íróknak” kitétel miatt felpezsdülő indulatomért, mert valami – bizonyára egyáltalán nem szándékos – mennyiségi minősítést sejtek benne, és ez nem szívem szerint való… Még jó, hogy nincs igazam, mert Homérosz, Dante, Michelangelo, Johann Sebastian Bach, Petőfi, Eminescu, Whitman, Bartók, Picasso és a többiek, akik megszállott sokaságban alkották műveiket, biztatóan sugdossák fülembe, hogy csak onnét válaszoljak a kérdésre, ahol az valóban kezdődik, vagyis: „milyen alkotási kérdés foglalkoztatott legtöbbet gazdag életműved megírása közepette – és így tovább.
Elsősorban is a „gazdag életmű” kifejezést kérdőjelezném meg (és ez tulajdonképpen már válasz is!) – érzésem szerint ugyanis minden, ami tollam alól vagy írógépemből máig kikerült, csupán töredék, befejezetlen kísérlet, bizonytalan vázlat. Örökké irigyeltem a távlatokban gondolkodó írókat, a tudományos tervszerűség szerint alkotókat, egyszóval azokat, akik több-kevesebb világossággal tudták, mit akarnak a világtól és céljaik ismeretében hozták létre figyelemreméltó műveiket. Én életem során folyvást napi gondokkal küzdöttem – vizsgákat kellett letennem, házbért, villanyszámlát, törlesztést fizetnem, katonaszökevényként bujkálnom a körözés elől, jogi esetekkel foglalkoznom, lapot szerkesztenem, félelmeimet legyűrnöm –, így hát csak másodsorban és mellékesen gondolhattam az írásra. Lehet-e hát becsülettel életműnek minősíteni mindazt, ami ilyen véletlenszerűségek nyomán született?… Ez a kérdés foglalkoztatott tegnap is, ez foglalkoztat ma is – és persze, bénítja a tollat mozgató akaratot. Ugyanakkor azonban furdaló lelkiismereti kényszerként folyamatos bizonyításra ösztökél. Örökös megújulásra is, a világ titkainak kutatására, a megelőzők meghaladására, a nyelvvel való bánásmód tökéletesítésére, a megfogalmazás finomítására, a közlés hatásossá tételére, a kortársak eredményeinek tudomásul vételére, sőt irigylésére, az elérhetetlen felé való törekvésre, a történelem tanításának meghallására, a legyőzhetetlen nyugtalanság legyőzésére. Egyszóval a természetről, a világegyetemről, a sorsról, az emberről, az életről, a halálról való gondolataim vagy sejtéseim minél érthetőbb, de legalábbis sugallatos kifejezésére. Ha ebben volt és van következetesség – mint ahogy hitem szerint van! –, akkor első verskísérleteimtől a mai napig következetes maradtam – talán nem eszményeknek valóra váltásában, hiszen ezeket esetleg csak homályos ösztönösséggel éreztem s szinte meg se fogalmaztam – föltétlenül azonban az önmagam őszinte kifejezésében és kínos lelkiismeretességgel történő megvalósításában… Szerencsés esetekben az önmagamról és önmagamban alkotott képzet egybeesett – amint reméltem – a nagybetűvel elgondolt Igazság, Szépség, Haladás eszméivel és eszményeivel. Ilyenkor talán sikerült is az egyéni és közösségi gondolat azonossága, legalábbis párhuzamossága révén tartó s összhangzást létrehoznom.
Mit tartasz a legifjabb nemzedékről?
Olykor lelkiismeretem furdal, amiért nem ismerem eléggé. De ez csak részben a saját hibám. A fiatalok jelentkezése annyira megsűrűsödött és fölgyorsult – tanú rá többek közt az Ifjúmunkás, az Igaz Szó s más lapok, irodalmi folyóiratok oldalain örvendetes szaporasággal közölt költészeti anyag –, hogy a távolság gyakran mint ragyogó tejútnak látszó csillaghalmazt mutatja őket. Néhány éve még több-kevesebb biztonsággal személyeket, egyéniségeket is ki merészeltem emelni közülük. Nevüket ma is szívesen emlegetem, ezúttal csak azért hallgatom el, mert a hónapról hónapra, sőt napról napra jelentkező újabb dalnokokat nem akarnám mellőzésemmel bántani – és saját tudatlanságomat sem szeretném elárulni. Tájékozatlanságomat azonban hadd mentse ez a parttalan legifjabbság, amely egyre megújuló hullámokkal löki előbbre költészetünket és amelynek épp korláttalansága biztató és lelkesítő (jóllehet azért nem árt, ha az Utunkban hétről hétre megjelenik a K. Jakab Antal-féle nyesegetés!)
Kérlek, mondj néhány szót a közérthetőség sokat vitatott kérdéséről!
Költő számára ez a lehető legkényesebb kérdések egyike. Benne ugyanis nem az alkotó felfogása és igyekezete tükröződik, hanem a befogadó elvárásai viszonyulnak a művészi tevékenység eredményeihez. Elképzelésem, sőt meggyőződésem szerint saját műve minden alkotó szemében közérthető és a világ minden műélvezőjéhez világos félreérthetetlenséggel szól. A befogadók végeláthatatlan rétegződéseiben azonban a vers vagy a kép vagy a szó változó visszhangokat ver az illetők érzékenysége, áthasonító készsége, megértésre való törekvése vagy éppenséggel ízlésbeli eltérése, sőt elutasítása következtében.
Természetesen tehetséges alkotók becsületes szándékú törekvéseiről, nem pedig akarnokok vagy irodalmi szemfényvesztők ravaszkodásairól beszélek. A szakszerű döntés – de akár a tetszés vagy nem-tetszés is – mégis mindig sok bizonytalansági tényezővel terhes, néha első pillanatban szinte tehetetlen. Az idő azonban csalhatatlan bíró. Ha sikerül megérnünk, csak néhány év kell, s máris föltétlenül kiderül, hogy az eleinte bonyolultnak, sőt a közérthetőségtől is távol esőnek látszó megfogalmazások köntösében valódi értelem és üzenet rejtőzik-e, vagy csak jól álcázott ámítás és henye üresjárat.
Kétségtelen, hogy első pillantásra majdnem minden új érthetetlennek látszik, ugyanakkor azonban nem minden érthetetlen vagy nehezen érthető új is egyszersmind. Sőt, néha nagyon is ósdi és közhelyszerű, ítéletmondásunkban tehát bizonyos óvatosság ajánlható.
Legközelebb milyen munkád kerül az olvasó elé?
Itt hever előttem Kései kaszálás című legutóbbi verseskönyvem mutatványpéldánya a Kriterion kiadásában, Csiki László szerkesztésében. Szeretném, ha e sorok megjelenésekor nem csak a kirakatokban, de az olvasók kezében is láthatnám. Vagy ez túlzott kívánság?
1973. június végén.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 28. számában, 1973. július 13-án.