Csak aki test is világ is
Amikor én a nappal találkozom, semmisem
enyhül, semmisem ernyed, ami éjszaka-hosszat
nem engedett fel.
Amikor én a nappal találkozom, mint
a történelemelőtti hegyi csatákat, hegylánc-csapkodást,
tengercsörömpölést – roppant dörejek kísérik
azt a pillanatot. Mikor én a nappal találkozom,
dübörögni kezd a föld ipara, csikorognak
az emelődaruk és csattogva váltanak át a sínek,
mint karban az inak.
Nos itt a ritmus, melyet
átvennem sikerült,
halljátok, nem halljátok,
mint a kazánkovács: mosolyogva és vállatvonva
integetek ki munkahelyemről, a fejből, s közben
mindent túldübörögve dobog ez a ritmus, a tudásé
s a türelemé, a tetté s az igazságé,
a ritmus, melyet sikerült
átvennem elődeimtől.
Nem úgy piheni ki magát
a világ, mint a test,
a test, mint a világ,
de egyszerre ébreszti őket mindig a világosság.
S nem jut az ébredésből messze
csak aki test is, világ is.
Régi állomáson
Ó, kedves századforduló,
fakult fényképen barna hő,
a sok esernyő és kalap
átvisszafutottméganap –
azóta robog a vonat,
időnként kiszállna a kor
kicsit sétálni valahol,
egy hűs fasor, egy ódon tér –
de meg nem állunk semmiért,
tavaszon, őszön átrobog,
a tetőn golyózáporok,
valami csipkét rázza szét,
még mindig lánykori fehér,
az ablak odacsípte és
most lobog, mint a hóesés.
A könyvek
Megnyomhatod a csengőt egy becsukott
könyv címlapján, biztosan nincsenek
otthon. Huzat zümmög, babrál a függönyökkel,
lehet hogy délután van. Óvatosan és hangtalanul előbújnak
az autók egerei s itt futkosnak a téren, az üres
lakásban. De ha kezedbe veszed, a könyv
kinyílik, százan szólítnak egyszerre,
ezren hadonásznak, mindenki neked magyaráz,
érvel a világirodalomban. Egy pillanat,
mondod – csendet kérek! – és
hozzáfogsz türelmesen
igazságot tenni.
Megjelent A Hét II. évfolyama 41. számában, 1971. október 8-án.
