Hagyományokról, divatról, modernségről
– Hogyan függ össze az irodalomban, művészetben a modern, a korszerű és a divatos?
– Három bonyolult fogalom összefüggésére kérsz választ, noha még az elsőnek sincs, könyvtárnyi tanulmány után sem, egységes, ellentmondás nélküli meghatározása. Hogy mégis lépten-nyomon élünk és gyakran visszaélünk velük, az más kérdés. A modern fogalmát például sokan értékítéletként használják, a konkrét elemzést helyettesítik vagy kerülik meg vele.
– Kritikusokra gondolsz?
– Nem elsősorban, bár köztük is akad. De visszatérve az előzőekre: számomra az irodalmi modernség mindenekelőtt tartalmi és nyelvi kérdés és nem a szerkezeti-formai újításé. Nem mondom: ez utóbbi talán előnyösen szolgálhatja, de nem helyettesítheti a modernet. Baudelaire modernsége nem formai újítás; addig fel nem tárt lelki tartalmak, lélektanilag fel nem derített területek művészi kivetítése, költői megfogalmazása. Hiszek a művészet felderítő szerepében. A modernnek ez kell legyen egyik fő funkciója. A számítógépek, az atomfizika, az ultramikroszkóp nem teszi feleslegessé, nem szünteti meg a művészetnek ezt a funkcióját. A korszerű fogalmát inkább technikai, sem mint irodalmi vagy művészeti vonatkozású kifejezésnek érzem. Ha más nyelvre lefordítom, modernet kell mondanom, de a magyarban másfelé irányít, másféle hangulatot sugall ez a szó. Amennyire az irodalomra vonatkoztathatom, valamilyen az újabb időkben kialakult, meghonosodott eljárást, átvehető módszert, írástechnikai képletet értenék (íme, akaratlanul visszatér ez a szó) rajta; ezért az az érzésem: az írásmű, amelyik technikájában „korszerű”, nem bizonyos, hogy egyúttal modern is.
Az irodalomban, a művészetben sok eljárás aránylag könnyen elsajátítható. Különösen akkor veszik át őket és akkor terjednek el tömegméretekben, ha nem igényelnek többletmunkát, előtanulmányokat, kivételes képességet és különleges művészi hajlamot; ebben az összefüggésben találkozunk a mindenkori művészeti élet természetes fejlődését megzavaró, a valódi értékeket az értéktelenséggel egybemosó divattal. A divat jelensége az utánzáson alapul, az utánzás törvényszerűségeit pedig még a század elején feltárta egy francia szociológus, megállapításai máig is érvényesek. Sok művész egész élete határozott, öntudatos visszautasítása mindannak, amit divatnak tart. Másfelől ugyancsak sok igazi művész belső fejlődésének eredményeként jut olyan megoldásokhoz, teremt olyan új formákat, amilyeneket mások utánzásból, a divat hatása alatt sajátítanak el.
Ebből nem következik, hogy hiba lenne az elődök újításainak, vívmányainak átvétele. Különbséget kell azonban tennünk az elődök, a továbblépők eredményeinek szükségszerű átvétele és a divat között. A divat mindig azt veszi át, ami könnyen alkalmazható, a külsőségeket, a technikai megoldásokat, azt, ami feltűnést kelt, ami a legkisebb erőfeszítéssel biztosítja a sikert. A könnyen alkalmazható eljárások hozzásegíthetnek a „művészek” tömeges jelentkezéséhez, és ebben az áradatban féltehetségek, ügyeskedő dilettánsok igen gyakran félrekönyöklik az igazi tehetséget.
Az irodalmi élet „megbízottjai”, szervezői, a szerkesztők, kritikusok sem vonhatják ki magukat teljesen a divat hatása alól. Az irodalom fejlesztésének, az új, a valóban modern jelenségek érvényre juttatásának legtisztább szándékával is tévedhetnek. Mert hogy valóban az újat, az értékeset, a modernet támogatják-e, vagy csupán egy divatot futtattok – ez csak utólagosan derül ki.
– Az elődök közül kik azok a művészek, írók, akiknek életművét érdemes volna újraértékelnünk?
– Nem vagyok irodalomtörténész, csak azokról beszélnék, akik hatottak rám: a romániai magyar költők körül elsősorban Áprily Lajos és Bárd Oszkár, a művészek közül Gallasz Nándor. Áprily most hatol be a köztudatba. Bárd Oszkár annak idején versművészetével, nemes humanizmusával sok fiatalra hatott, sokan várták akkor újabb és újabb verseinek megjelenését. Humanista magatartásának, művészetének mélyebb megismerése nyereség lenne. A festők közül Zifferre és Szolnayra kellene többet emlékeznünk. Lehet, elfogult vagyok Szolnay iránt. Többször jártam annak idején az azóta lebontott műtermében, Kolozsvárt, a mai Dózsa utca elején. Érdemes lenne – főleg a nyilvánosságra került tragikus hangú levelei után – a harmincas-negyvenes évek sajtójából az ellentétes hangú és értékelésű cikkeket napvilágra hozni. Érdekes tanulságokra adna lehetőséget.
– Mit tartsz a legifjabb nemzedékről irodalmunkban?
– A fiatalok közül nagyon kevesen uralják a hagyományos kötött formákat. Gyakorolniuk kellene, nem azért, hogy okvetlen ezt kövessék, hanem hogy túlhaladják. Olyan ez, mint a képzőművészetben a rajztudás. Kiadók, szerkesztők tegyék próbára a fiatalok mesterségbeli tudását: bízzák meg őket kötött versek fordításával. Csak nekik tesznek vele szolgálatot.
– Néhány szót a közérthetőség sokat vitatott kérdéséről.
– Tapasztalatból tudom: nem beszélhetünk abszolút közérthetőségről. Értelmes felnőtteknek és serdülő fiataloknak is sokszor meg kell magyarázni Arany balladáit, hiszen megértésükhöz szükségesek bizonyos nyelvszinti, történelmi ismeretek. A közérthetőség követelményét nem szabad abszolutizálni.
Művelt értelmiségiek számára is igen sok érthető, értelmes vers – talány. Ám a költő, aki ad arra, hogy minél többen megértsék – legyen annyira udvarias az olvasóhoz, hogy egy-két szó, kulcskifejezés segitségével (ami nem jelent művészi engedményt), vagy valahogy egyengesse az utat verse megértéséhez.
– Kiket fordítasz legszívesebben?
– Csak azt fordítok, ami megtetszik, ami közel áll hozzám. A legutóbbi időben a temesvári Orizont köré csoportosult román költők közül fordítottam többet, és igen sokat az egész fiatal, meglepően új hangú bánsági német és egy nyugatnémet haladó szellemű költői csoportosulás alkotásaiból.
– Min dolgozol éppen?
– Egy drámán. Hőse, cselekménye XVII. századi. Mondanivalója, problémája a mi korunké.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 36. számában, 1973. szeptember 7-én.