A nagy műhely áhítatában sokszor érzi úgy az ember, hogy rádörögnek: – Feltartóztattál utamon, emberke, ezért rád szánok öt percet… – A legmélységesebb humanizmus sem zárja ki ezt a gőgöt. A nagyok gőgjét együtt érezzük bátorításukkal. Az, hogy ami felemel, az lenyűgöz – nem egyszerű szójáték; ami lenyűgöz, az felemel.
Egy láthatatlan és halhatatlan ősi dialógus alakult ki kezdet óta a világot értők s a világot nem értők között. Szövetségük a tanító-tanítvány, az előadó-közönség, Homérosz s a görögök viszonya: eltéphetetlen és megfordíthatatlan. Ez a párbeszéd-kezdeményező személyiség dörög ránk atyaian, de fölényesen Leonardo vásznairól, Michelangelo köveiről, Goethéből s a IX. szimfóniából: – Előbb primitív, madárfüttyszerű jelekkel puhatolóztam utánad. Azóta már szimfóniák bonyolultságát vette fel a hívás. Ezek mellett a hangzatok mellett olyan kicsi és törékeny vagy, hogy nélkülem elpusztítana a természet. S néha dühít a gyengeséged, óvatosságod, értetlenséged makacs vonakodást szimbolizál. Nem akarod érezni, tudni, hogy én viszlek magammal annyi ezer éve…
A legmélységesebb humanizmus se zárja ki ezt a gőgöt. A lelki arisztokrácia legmagasabb köréhez tartozni, igenis vágya ez minden embernek, aki önmagában alkotó energiákat érez feszülni. És ki érzi jobban feszülni magában a tehetséget, mint az ifjúság!
Nem is titkolják, soha nem titkolják a fiatalok, hogy szándékoznak, szeretnének olyan dolgokat alkotni, melyekről Bach és Einstein neve jut eszébe az embereknek.
Bonyolult korban élünk. Az egyszerűség soha nem volt azonos az együgyűséggel. Az elkötelezettség soha nem azonos az alázattal. (…)
Kitartás, becsület, szolidaritás, humanizmus a végsőkig, éberség, megvetése a szószaporításnak; mindenki számára az eszmény az, melyet gyermekfővel azoktól a felnőttektől, eleven és holt tanító- mesterektől tanult, akiknek nevét – ahogy azt mondani szokás – aranybetűkkel őrzi a szíve. Az eszmény az, melyet gyermekeidnek nyugodtan megtanítanál. A hősök pedig azok, akikkel szívesen szövetkeznél, összefognál.
Akivel nem lehet megegyezni, arra szabad legyinteni? Szabad. Bonyolult korban élünk, aki nem tisztán, szókimondóan és megegyezésre készen vallja eszményeit, azzal úgysem lehet összefogni. A szellem közérdeke csak az értelem lehet, az értelem pedig türelmes a testhez is. Nem aláz meg senkit, még tévedésből sem.
A nagy művek áhítatában ezt érzed. És azt, hogy állandóan emlegetnünk kell azokat, akikre számítunk a továbbépítkezésben. Tudnunk kell, minden értékről mindent. És állandóan emlegetnünk kell egymást azoknak, akikre épülhet valami, minden, a jövő.
Megjelent A Hét I. évfolyama 8. számában, 1970. december 11-én.
