Király László: Kék farkasok. Regény. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest. 1972.
„Mindenről kell beszélni, hogy meg lehessen őrizni az egyensúlyt”– mondja Király László egyik hőse a könyv olyan csomópontján, mely egyszer-kétszer adódik egy jobb fajta regényben: ahol átderengenek az ars poeticák. Erre lecsapva, ezt igének kiemelve, induljunk el azzal, hogy a Kék farkasok hazai szépprózánk egyik legérdekesebb kísérlete. S mivel a hazai magyar kritikának elkeseredett munkával sikerült máris a „kísérlet”-et a legkétértelműbb minősítéssé zavarintani, megmondom, hogy számomra nem a „kétes kimenetelű próbálkozás” fösvény értelmében kísérlet, hanem az eredeti értelemben: mint hódítás. Tehát amolyan sikerült kísérlet: jó könyv, jó regény, valódi irodalom, erőteljes és művészi. Jóllehet, az évad utolsó cikkeként kullogok be ezzel a néhány mondattal, nem kívánok az elemző kritika helyett értetlen és rosszkedvű öreglelkű rikácsolást vagy fantazmagóriás okoskodást eregető eddigi recenziókkal vitatkozni vagy megbirkózni, se helyettük magasiskolát repülni, mégsem állom meg, hogy fel ne sóhajtsak: mikor lesz már fontosabb megjelent könyveink kapcsán eredményeink és dolgaink számbavétele, rendszerezése, mint a személyes hátulütők elölütője, mint a kibicek magamutogató bölcsködése vagy fanyalgása! Mert hát – sok idén megjelent jó könyv között – Király könyve is ilyesmire kínálkozott jó alkalomnak.
A Kék farkasok életünk, sorsunk, gondjaink, lehetőségeink, értékeink képe, a múlthoz és jelenhez és jövőhöz épülésünk újabb eposza ama mindig igényelt, valóságos problémákra tapintó irodalom kategóriájából, mindezen eszmei vonatkozású jellegzetességei mellett rendkívüli esztétikai értékekkel, művészi eréllyel és súllyal. A jó regény mindenekelőtt regény, abban az értelemben, hogy soha az élet egyetlen szakasza, darabja eredetiben, sem képében, nem skatulyázható be erőltetés nélkül témája, színhelye, story-ja, stílusa alapján „valamilyen” regénynek: faluregénynek, történelminek, kriminek, állatregénynek, lélektaninak, még ha a kialakult konvenciók szerint, tájékozódás, csoportosítás, könnyebb megközelítés érdekében beszélnek is a fenti állatfajokról.
Ilyen értelemben is érdekes kísérlet Király könyve: faluregény, parasztábrázolás a javából, de lélektani regény, de értelmiségi regény, de tényregény és „életrajzi” regény is. Vagyis minden együtt. Körkép, az ember hátterén – modern-kék farkasszemet nézve minden olyan eléggé agyalágyult kifog ással, mely szerint a könyv jó, csak éppen Kis Harai Mihály, vagyis a főszereplő beszéli el benne túlzott részletességgel odakintről a gyermekkorát s idebentről a jellemét (egyébként szintúgy, ahogy a regényekben ez rendszerint szokásos!).
Ha a Kék farkasok egy értelmes ember eszméletének vetítővásznán valóságunkat, életünket ábrázolja, egy darabot valóságunkból, életünk egy darabját, akkor örülhetünk, ha egyszer mindezt várjuk, kívánjuk, követeljük íróinktól s ilyen színvonalon. Ha a Kék farkasok faluregény ilyen színvonalon, akkor még inkább örülnünk kell neki (ha a jó könyv feletti örömünknek egyáltalán vannak fokozatai!), mivel – hogy Sütő András nemrég megjelent kitűnő, annyi mindent tisztázó és hosszú időre iránymutató esszékötetéből idézzek –: „a földkerekség méreteiben is megváltozott a parasztság százmillióinak élete. Részint a gépkorszak természetes folyományaként, részint a történelem vaskezű kísérleteiben. A felületes szemlélet hajlamos a megállapításra, miszerint ezzel a parasztság mint irodalmi téma le is került a napirendről.
Miközben a változások felszíni fodrai alatt szakadatlanul morajlik ennek az életformának a drámasorozata. Kétségtelen: a színpad régi kellékeit, a grófi kastélyokat, nádfedeles kunyhókat, a kukoricafosztást és az ökrösszekerek hangulatos látványát az idő elmosta.
Pontosabban fogalmazva: akár Móricz vagy Sadoveanu paraszti világa, a Szabó Pálé is a proletárforradalomban fordult ki – szövetségesként – régi mivoltából, ősi ellentéteiből új konfliktusokba.” És másutt: „A hagyományos parasztábrázolás válságáról nem csak lehet: kell is beszélnünk. Ez ugyanis tény.” Nos, ez a könyv is, a Kék farkasok – mintha csak ezek illusztrálására bújt volna ki Király tolla hegyéből, éppen most, éppen ebben a pillanatban, bizonyítván, hogy van igényes, igaz és hatásos, mai és maradandóan korszerű faluábrázolás, van új a nap alatt ebben a kérdésben. Az Anyám könnyű álmot ígér művészi világa és etikai hozzáállása „ismétlődik” meg a különbözőségek ellenére is. Van faluábrázolás, faluepika, mert van faluprobléma és faluhangulat, mert a falu él; és mindez egyeztethető, vissza: a történelemmel, mely fontos eleme tudatunknak, mai szellemi, ideológiai arcunknak; és előre: Európával, a világgal, a jövővel: mely szintén meghatározó eleme tudatunk, törekvéseink világának. „A követelmény, vagyis az európai viszonylatban korszerűbbnek tekintett tematika és ábrázolásmód, a forradalmas Móricz Zsigmondot is a hagyományosba utalta nemegyszer…
Ami újdonságunk hagyományosnak tűnt föl: sorskérdéseiben idegennek, nyelvében lefordíthatailannak, stílromantikusnak, elkésettnek. Mi átvettük a franciáktól Gionót; ők Tamásit nem méltatták annyira, pedig nagyobb író… Sajátságos közép-európaiságot látok én ebben: olyan kötöttséget, amelyet a társadalmi viszonyok kényszerítettek a magyar irodalom paraszti vonulatára. Ne felejtsd el: olyan sorsproblémákkal kellett viaskodnia, melyeket szerencsésebb népek – a franciák például… rég megoldottak a maguk számára”. (Sütő i.m.)
Az, hogy „nyelvében lefordíthatatlan” – nyilvánvaló: nem a nyelv, hanem a nyelvezet, a művészi eszközök problémájaként létezett vagy létezik. S mindez áll a térség összes népeinek irodalmára; ebből a szempontból Sadoveanu, Preda, a fiatalabb román írónemzedék s más, a szomszéd országokban művelt irodalmak számomra idézhetetlen példány képei éppen olyan „hangfal”-áttörési műveletet kísérelnek meg. A korszerűség, az emberiség-értelemben való közérdekűség irányába.
Király valóságismerete és íráskultúrája is azt bizonyítja, hogy a fáziskülönbség nem a világból adódik; mi most már ott tudunk lenni Armstrong hangulatában s a kolompszó kitörölhetetlen hangulatában egyaránt. Sőt, Bartók és Brâncuși hangulatát már innen szállították a világnak. Szóval mi otthon tudunk lenni, ott is, itt is a művészet színhelyein; úgy, hogy nehezen csinálja ezt valaki is utánunk. „Sajátos közép-európaiság…”
De ne lépjünk tovább egy centit se, sem az általánosságok felé, sem abban, hogy Király könyve mekkora faluábrázolás, mert nem csak az, mert ha első sorban azt az epikai képet vetíti is, végső soron nem csak azért vetíti, hogy ennyivel megelégedjünk. Tisztesség ne essék: ez az „ennyivel” nem azt keveselli, amit a faluábrázolás jelent önmagában, hanem azt, amit a teljes ember, az emberi legtágabb lelki-szellemi határainak költői, művészi, etikai számbavételéhez képest jelent az, ami mindenképp kevesebb, hiszen csak rész, a történelemből örökölt, büszkén viselt, ápolt és eltakart részünk; de rész! Király alkotói programja, könyve esetében is, tágabb képet ölel fel, tágabb láthatárt, nagyobb eget-földet-lelket vesz célba, mely korántsem abban fejeződik ki, hogy a faluból elkerült, de mindenre „szervesen”-„gyökeresen” emlékező fiatal értelmiségi már kiáltóan és gyökeresen más világát-valóságát-elemét-sorsát-koordinátarendszerét is odavetíti állandóan, a kitűnő ütemérzékkel adagolt képsorok közé, iskolásan primitív volna azt mondani: mellékcselekményül, nem is izgalmas ellentétezésként, nem avantgarde-szerkesztési szeszélyből vagy nyersanyagával való eszeveszett birkózása közben, szakmai alulmaradása bármily csekély jeleként! Ellenkezőleg: egy sors, egy kor, egy színhely, egy történés, egy kiáltás, egy üzenet szenvedélyét, egységét, irányát, hatalmát, feszültségét hordozó hangulat, közérzet, öntudat, találóan, szépen megoldott képszerű szintéziseként. Érzékelhető ízeként a ma sajátos lelkiállapotnak, mely annyi minden mellett alkotói lényünket is valami örök elkésés, lemaradás szemrehányásával vagy önvádjával képes illetni, felébresztve a kishitűekben a mindig nyafogni kész alacsonyabbrendűséget s a bőszködőkben a „mit nekem Hekuba” provinciális ellengőgjét; mely az újkor romantikus emberiségre-eszmélésétől az elektronikusan andolált hippi-kapkodású jelenkori végletekig folyton mintha csak a hunyó szerepét kapná a nagy, szent, örök avantgarde bújócskában, ahol antihős, antimű, antivilág és antimúlt hahózik hol itt, hol ott, természetesen mindig az „élen”, hogy aki itt létezik, dolgozik s alkot éppolyan tudatosan, képzetten és keményen, mint bárki, bárhol a világon, az végül is ráébredjen, hogy csak egyet bizonyít az, hogy mégis, hogy még mindig bírja az iramot, hogy mégis ott van a nagy, közös játékban: azt, hogy ő maga anti-következménye mindannak, ami volt, ami történt vele itt Közép-Európában, ahol mint valami ide állított, barbár gyepükön felejtett fél római oszlop, ő is ugyanannak az ősi, nemes és előkelő neandervölgyi költőnek az unokája, aki mindenki helyett startolt, mikor még nem volt sehol a konkrét zene s a nouveau roman, s mindenestől, egyszerre is fog beérkezni oda, ahova beérkezik majd a térképen most éppen bújócskát játszó prófécia.
Minden „újszerűség”, amivel Király regénye jön, benne volt, a feladatok s a lehetőségek variációja szerint, a sorrendben, melyet követnek a dolgok az epika, egyáltalán az ábrázolástechnikájában. Nem most kell észrevenni, hogy a próza – horribile dictu! – már nálunk is és már parasztregényben is – keresi a lineárison kívüli utakat, érezvén, hogy nem elég, ami kerek, mint a Föld. Nem a halhatatlan eredmények megkérdőjelezése az a felismerés, hogy a lineáris „ábrázolás” két-háromszáz éve kikísérletezett módszere, vagyis: eszménye egy-két „hátulütővel” rendelkezik; hogy mégis csak leegyszerűsít, sorba, síkba préseli, ami térben-időben mélységesebb.
Létezik egy más, sok más befejezettség-eszmény, az írott-olvasott-gondolt szó sok más kifutópályája, dimenziója! Nem most kell ezt észrevenni; vagy lehet most kell észrevenni a Kék farkasok kapcsán, melynek színhelyét úgy építették, hogy mindenidejű legyen, s idejét úgy mérik, hogy nemcsak a múlt felől jön a jelenfelé, hanem fordítva, és minden irányba elmozdul.
Különben reális és egyszerű színhely és idő ez: az eszmélet mindenkori ideje és színhelye, mely „kinn” megépítve ugye különösnek látszik, mint amilyen különös volna akármelyik közönséges idegsejt szobra. Nem „költészet” ez, vérbeli epika, a történés, a történet érdekli, azt rajzolja, csak Király azt játssza-tanítja, hogy megjelenni akkor
érdemes, amikor a csata teljesen lejátszódván, időrend és térrend nem köti, nem akadályozza többet a pontos tudomásulvételt, a pontos elemzést, az ítélet meghozatalát. „Egyszerre voltak valódiak és valószerűtlenek.” Király László prózáját nem most kezdi jellemezni ez a másba-áttetsző, reális-irreális, látomás-bevallás, ezek a sejtelmes színhelyek, ezek a valóságosból a képzeletibe és vissza-átjáró, hazajáró alakok, ember-asszony-arcú hangulatok. Irodalmunk egyik legfigyelemreméltóbb prózaírója bizonyítja itt mellesleg érettségét, tudatosságát, következetességét, demonstrálja tartós építkezése alapelveit, alaptörvényeit.
Biztos önkénnyel jár-kel, beszél el első személyben, mert mindvégig otthon van: a képzeletnek s a valóságnak a művészet hatalmában leledző határzónájában, ahol minden és mindenki szót fogad a parancsnak, hogy az él, aki érzékelhetően a történés közelében, környezetében marad, az „nem él”, aki akár tényleg halott, akár él még valahol, de már nincs, nem lehet élete itt és most színhelye közelében.
S ő ezt az itt és most-ot választja témául, s végig nem jelzi (s vigyáz arra, hogy még a legravaszabb kritikusok se számíthassák ki), hogy azért van itt az az ÉN, mert ő a ma falu közelmúltjának koronatanúja, vagy ez a falu az ő örök, meghatározó tudatvilága, vagy is „Dsuang Dszi álmodta a lepkét, a lepke engem, s mindhármunkat én”.
Amilyen kedvvel fedezi fel az ember ezeket az általánosításokra csábító összefüggéseket a Kék farkasok mondanivalójában, technikájában, hatásában, éppolyan kedvvel fedezi fel a részleteket, melyeknél érdemes elidőzni. „Azt hiszem, épp ezek a dolgok döntik el, ki mekkora művész, hogy mit tud mondani születésről, szerelemről, halálról”. Király tudja, hogy a folyó, a patak, a part, a víz, a fű, a fa, a kő mindig történelmi, s ezért évszázados tanulság, a művészeteké is, hogy nem lehet elrontani a mi tájaink hangulatát semmilyen tragédiával. Legalábbis amíg a költő él, legalábbis a költőben és tanításában nem. Leheletfinom képek jelzik, hogy csak két szóra egymástól mekkora távlatok férnek, mekkora távlatok nyílnak: „Kis falvak ezek, kicsi határral, de jó földdel. Némelyikük szinte a megközelíthetetlenségig behúzódott a hegyek közé, állítólag még a tatár időkben.” A mese és a ballada áttetszik itt is, ott is a stílusán. Néha a költemény kalandját engedi meg és több vége van a befejezetlen mondatoknak, s mindenik sejtelmesen pontos, olyan mint a föld görbületével folyton vándorló láthatár a nyugodt nagy lélekkel gyalogló ember előtt. Öt sor az életről egy falusi vasárnap kapcsán: „A délutánok már nem voltak egyértelműek, már alkohol és sült hús szaga nyomta el a hajnali virágillatot, már felébredtek a gyomrok, az ösztönök, az indulatok. Bálra váró italozás és hangoskodás váltotta fel a hajnali áhítatot, a gyermeki derűt. A nappal a felnőtteké volt teljes egészében.” S a „frissen mosott ágynemű jég illatát” érzi. Ahogy a képekkel bánik, nem a vágás és technika, hanem a nyelv lehetőségei kerülnek előtérbe, aratnak dicsőséget: „Hosszan szólongattam emlékezetem férfiait.” És mint lassított felvételen a robbanások: közben a monológok, a párbeszédek, a lusta vagy ingerült szövegű szerelmek.
A Kék farkasok azzal a nagyon is konkrét ihletésű, hiszen kék, tiszta gyermekkori érzékekkel szerzett, felejthetetlen és felmutatható élményként kezelhető, mégis a történelemből a történelembe futó parabolával, melynek íve ott remeg a lélek s a test szakadékai felett tüzesen, forrón üti át a lélek egyetlen igazi láthatárát: az emberi összetartozás minden ellenérzésen, próbán, megpróbáltatáson túli, örök közérzetét, mely azért kiált fel, jajdul, érvel, veszekszik, harcol, ítél és példáz mindig a minden idejű jelenben, mert ember az ember ellen is csak emberben találhat menedéket. Művészi értékei mellett ez a hitvallás teszi teljes értékűvé Király László regényét.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 44. számában, 1973. november 2-án.