Kós Károly kilencvenéves; a teljesség emberi csodája időből ennyit nyerni a munka számára, a teljességé már a közel egy század, ilyen szerények vagyunk, halandók az örökké élő emberiségben! S nemcsak az idő beteljesült csodája, mikor valaki úgy él át kilenc teljes évtizedet, ahogy ő élte: szakadatlan munkában, teremtésben. Fiatalabbak s fiatalon elhaltak többet fordítottak a kevesebből az idővel, az elmúlással való viaskodásra. Ő anyaggal viaskodott, ha tájjal, ha történelemmel, akkor is anyaggal, anyagával annak s nem csupán lírájával. A költészetet a műre rajzolta örök virágokból, mint a legöregebb erdélyi fazakas, akinek agyagba mártott kezén ezer év hegy- és vízrajza van már: erek, csontok a felszín alatt, hegyek és völgyek, a vér vasútvonalai. A keze maga a szövetség, melyet az emberség s az emberiség nevében személyesen kötött a világgal, a neki jutott világgal. Tollakkal, ecsetekkel, papírokkal és építőkövekkel fogott kezet megbízói nevében, és abban is győzelem az ő hosszú ereje, élete ebben a korban, hogy jelképpé szépül az évforduló szép téli éjszakáján, hiába voltak ott világháborúk, bombázások és könyvégetések, ahol az ő keze könyveket érintett és téglákat rakott össze, élete folytonosságával is őrizve, óva őket a pusztulástól. Nincs, nem lehet ott pusztulás, csak élet és erő, ahol ennyi mindent megpróbálhat és elvégezhet egy ember, egyik a népből, s ott mindenki elmondhatja, hogy megmaradtunk. Egy élet mesevilága, mítoszrendszere élteti, mutatja, példázza egy nép mitológiáját, a jelenbe, az igazabb világért folyó nagy küzdelembe kiáltja a kitartásérveit és tapasztalatait azzal, hogy két lábon járó komputerként mindent befogadott, felvett, megőrzött, feldolgozott és visszaüzent évszázadnyi adásideje alatt. Életében a követhetetlen példa: hogyan kell élni kilencven s valahány évet. Életében a követhető példa: a két keze örök nagy készenléte annak nevében, hogy nagy s nagyobb feladatok annyi felé szívnak, parancsolnak s leküzdhetetlen érzés a tehetség számára, hogy mindent elvégezni – az az igazi próba! Az ember, akinek létét a percmutatók, az óramutatók, az év- és évtizedmutatók mérik, élve ritkán jut, nagy tettek vagy művek árán is, arra a diadalra, hogy évszázadmutató rezdüljön, ha csak egyet is érte! Diadalt érez, zengőt és ünnepélyest, és gyermeki örömöt érez, aki most Őt köszönti. Őt, aki a legcsendesebb köztünk, a legkevesebb kívánsággal és hátralékkal verve merhet az alkotásra gondolni, a nagy örök alkotómunka mindig is közös álmatlan éjszakáin, helyettünk is. Az alkotó mindig bölcsebb és öregebb másnál; a legöregebb és legtisztább, amikor ideje minden galambja még eleven kezére száll le.
Kolozsvár, 1973. december 14.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 51. számában, 1973. december 21-én.
