1.
A költő nem öltözik költőnek, költőbe. Csak valami polgári és televíziós értelemben vett „szégyenletesség” jegyében fogja magát, és egyszerűen a gesztussal, hogy nyilvánosságra hozza, máris fontosnak nyilvánítja a maga lelkivilágát, gondolkozásmódját, nem fontosabbnak a másokénál, az az ő dolguk, csak a maga részéről fontosnak: közérdekűnek, sőt közhasznúnak.
Ezután vagy ezzel egyidőben derül ki az is, hogy ebben igaza van vagy téved. Igaza akkor van, ha dikciója szent: a gondolkozás feszes, de önmagát bőven, teljesen, összefüggően és egyértelműen adó, kifejtő szövete. Nehéz és pihentető. Megragadó emberi dolgok, tényálladékok felismerésének és megfogalmazásának eufóriáját sugározza, ennek a megfogalmazásnak sikeréből és hatalmából nyert energiákat továbbít, és nyilvánosan érzi: érezteti újraelmondásuk gyönyörűségét. Akkor igaza és joga van: „Jó példája vagyok a lélek létezésének” (Gregory Corso).
Közben már tudatosan vagy csak alkatából, képességei állapotából és természetéből következően programja van: valamit hoz, a színen való átvonulása valamit mutat máris. Megfigyeli magán, hogy valami nagy, biztos, kipróbált hatás, elodázhatatlan gond, felelősség, inger, megtalált megoldás állapotában már nem is annyira magának érez, nem tud egyedül megélni léte indulataiban, hanem figyeli, hogy nos, ettől megbűvöltetik, felkorbácsoltatik, lecsillapodik ugye, ehhez mit szól a világ. Itt találkoznak ama szelek, melyek az ihlet Északi-sarka s az alkotáslélektan egyenlítője felől egyforma erővel fújdogálnak, itt választ magának saját vihart, külön meteorológiát a proli próféta, aki mindenkinél jobban tudja, hogy az inspiráció s a program hogyan viszonyul egymáshoz. Az eredmény: a bármikor, a mindig kitörésre, rohamra képes komoly betegség „glóriája”, melytől a művész olyan Diogenész lesz, kinek hordója az egész Föld, a teljes emberi világ.
Szilágyi Domokos nem öltözött költőnek, költőbe, mikor ezt a világháborúk járta kort és földet örökül vette és örökbe fogadta. Antik Rómástól, forradalmastól, reneszánsszal, Goethével és Bartókkal, a kontinensek változatlan körvonalaival s a lelkére, testére fogékony szerelmek lehetőségeivel. A csillagokból Vivaldi, a sarokból beatzene s annak a sejtelme, hogy ha nem fog végzetesen tévedni, akkor utólag el is hiheti végre saját, de szövetségre érdemes, élő és holt másokkal közös tételét: a legmodernebb mindig az igaz. Így indult érdekes pillanatban, érdekes teljesítményekkel, és lett jelentős költő, minden magasztalásra méltó alkotó.
Szükségtelen vallani helyette az indulásról, a máig tartó ív épüléséről, építéséről, csak egy megállapítás erejéig kell itt időzni annak jogán, hogy a Sajtóértekezlet gyűjteményes kötet. A művésznek, aki születni, elvegyülni és természetesen kiválni akart, mint mindig, ott is tisztáznia kellett harci helyzetét és csatakiáltását, a világos ideológiai kicsengésen s a humánum „tartalmi” hitvallásán túl a program másik, integráns részét, mely a figyelem biztosítását s ébren tartását célozza, s csak annyira volt nemzedéki ügy, iskola kérdése, amennyire minden újabb tavaszi rügyfakadás az, mert pompája közrejátszhat a fogadtatásban, a „befutásban”: meddig szabad elmenni ebben, meddig kell elmenni abban; mérték és formaérzék, szentimentum és ráció; meddig szabad szégyellni a hatásokat, meddig „szikkadhat” a gondolat, meddig tenyésszen az élet, az alkat természetesen tenyésző tenyészete? Minimumok és maximumok, melyeket Szilágyi biztos érzékkel és tökéletes ütemérzékkel eltalált, megtalált és adagolt, vállalt, vallott, vall. Milyen keveset, szűrt, szűken mért tényanyagot bírtunk akkor, hogy máris magunk lehessünk s a világban, pedig a világban akkor is már a kelleténél több zsúfolódott! A következmények ismeretében: a teljes nem az, ahova már minden összegyűlt, ahova már nem fér, hanem ahol már sok van, ahol már éppen elég van valamihez. „Nem vitás: minden költő, minden művész – világot költ újra; kérdés csak az: világa mekkora. S ez nem azt jelenti, hogy belefér-e minden, hanem, hogy fel tudja-e idézni bennünk a minden képzetét” – citálható éppen Szilágyi egyik mindmáig kéziratban leledző tanulmányából, 1965-ből. Az újítást nekünk, az újdonságot róla se, vele kapcsolatban se akarták elhinni, csak az utánzást. Azt szívesen. Mielőtt Cendrarst, Scradburg-t, Tzarát, Bretont, Guillént, Éluard-t, sőt talán Whitmant is olvashattuk volna (a dátumok beszélnek, ha valakinek kedve van utánanézni a korabeli irodalmi sajtóban és a korabeli könyvtárak, könyvkiadók katalógusaiban), meggyanúsítottak, hogy utánozzuk őket, őket utánozzuk, az ő bűnös, dekadens játékaikat! – mondták olyanok, akik még sokáig úgy írtak, mint ahogy írtak, kritikusok, akik még sokáig úgy olvastak, ahogy olvastak. A költő nem nekik válaszolt, de az idő nagy vágóasztalán aztán ugye milyen szépen összejönnek a dolgok:
mert eretnek vagyok, minden
áleretnek rühellője – eretnek
(Számvetés)
– Én játszom ugyan,
de ti
vegyétek komolyan.
(Nyár)
Pedig Szilágyi valóban játszott, de nem bűnösen s nem is „eretnek” módon, abban az értelemben, ahogy egyesek látni akarták, csak elkezdett már égni költészete csontrendszerében az a láz, melynek enciklopédiáját szerkeszti nagy gyanútlanul azóta is. Hiába, az időnek, aki utólag is olvas és kiad és újraolvas verseket (nagy ritkán kritikákat is, ha több bennük a szalicil!) ez ma már evidencia. Szilágyi játszott és nem játszott: komolyan vette, amit komolyan kellett venni, a játék értelmében, például azt, hogy „a világ léptéke a lélek” – és miközben magánéletében ő volt a legszűkszavúbb ember, mondta, mondta, írta, írta a magáét, egymásba épülő, egymásba átjátszó motívumok „szavajárásában”.
A kritikusoknál rettenetesebb ellentét foglalkoztatta: „Itt nem a végtelen, hanem a véges az, ami fel nem fogható”. (Emeletek avagy a láz enciklopédiája)
2.
s én be akartam rendezni a
világot magunknak,
s hittem, hogy a Világ Boldog
Lesz, ha Én Berendezem
(A próféta)
Íme a mondat, melynek mondatrészei egyenként költemények; helyzet, melynek szép hosszú, történelmi ízű neve van. Így nevezi tennivalóját, dolgát az, akinek „nem hagy nyugtot az igazságingere”, az „ember, ki arra kényszerült, hogy a világtörténelem leghosszabb századában éljen.” Jöttek hát a kifejtés szövegei. A csendes, millióvoltos feszültség, a munka, a megfogalmazásé, tehát a teremtésé.
Szilágyi Domokos költészete nem készült nagy újításnak, vagy legalábbis csak annyi látszik: szakmai becsvágyát mindig a legtökéletesebb s a legmogorvább eredmény tiszteletei parancsoló tényállása mögé rejtette; ezért volt képes esztétikai felbuzdulások és lelohadások közepette lépést tartani elsősorban önmagával – mely tehetsége jogán azt jelenti, hogy a jelenkori romániai magyar költészettel. Mindig azok alázatával, akik meg akarják ismerni, tudni akarják és szeretni, őrizni és továbbadni mindazt, ami már kész van, de mindig azok biztonságával, akik nem meg kell hogy tanulják, hanem megmutatják, merre tart a poézis, azok kemény nyugalmával költött és költ. Egy más verseszmény, befejezettségeszmény nevében és esztétikai hatalmával, mindez más látás és láttatás: a legtágabb gondolat, eszmélet programja, az általa érzékelt és máris sikerrel meghaladott határa annak, ameddig ma képes kitömi, kijutni a szellem, az ethosz hordozója.
Sietni, sietni, sietni – senki se várhat, senki se vár. Engem se vártatok meg – nélkülem gyártottatok A-bombát, antibiotikumot, ekrazitot, rádiót, gőzmozdonyt, guillotine-t, amforát, kőbaltát – s nekem csak az maradt, hogy jobban gondoskodjam azokról, akiket én nem várhatok meg.
Sietni, sietni, sietni –
(Emeletek avagy a láz enciklopédiája)
Annyira mindent képben lát, hogy nincs mit kezdenie semmilyen eddigi, a nyelvet képet-teremni tanító s a képet nyelvvé simulni parancsoló szabállyal; a képei egymáshoz viszonyulva máris újabb képekké ugranak, tűnnek át. A képek emeletei, a képek helyzetei mutatnak és beszélnek, és végsősoron nem csak képek. Szilágyi „a képpel való szakítás” és „a kép megújítása” jellegű, nem létezőnek tekinthető vitában új tényekkel döntött egy új stílus javára: nemcsak „közelebb a gondolkozáshoz”, hanem egybeolvadni vele, az eszmélet állandó, hol néma, hol hangos, pátoszát önmaga felelősségére ironikus kontemplációra váltó monológjával, mely mégsem tagadó, mégsem szuperelégia, mégsem cinikus mindent tudás (ha csak az értelem férfi-arcát is nem lehet annak nézni, bizonyos aggályos nyavalygás okuláréjával).
A gondolat végül széttör minden káprázatos formát – keserves út ez az egyszerűség felé. Keserves és hosszú út a bizonyítástól a kinyilatkoztatásig, az okolástól az axiomatikáig – keserves, hosszú út, mert: élet. S az élet a bizonyíték. Lehetnek szégyenei a logikának az axiómák: de az igazságnak remekei.
Mindig utáltad azokat, kik bizonyos dolgokat csak azért találnak ki, hogy ellentétei legyenek meglevőknek.
Mit számít a Te, az ő, az én halhatatlanságom –
egyedül küzdelmünk számít az
egyetemes megmaradásért.
(Bartók Amerikában)
A minden szövegek nem is egyszerű asszociációja, szövetsége: a szövegek együttélése, közös élete, szerelmük gyümölcse az új, vagy az egyetlen, vagy a még lehetséges szöveg: az a szöveg, a beszédes, az üzenő, a tanítás. A költészeté. (Haláltánc-szvit, A próféta, Kényszerleszállás, Beethoven, Meštrović: Jób, Ez a nyár.)
Jócskán bízik ő is a szó önmaga hordozta robbanószerében és abban a mágiában, amit a jel meg a szem közösen játszik. Gömb, kocka, hullámvonal, vastag aláhúzás, nagybetű, nagy nyíl, nagy fék, nagy bekezdés, nagy keretben beépített idegen idézet. Nagy kifutópályák a nyelvnek. Nyelv: forma, technika, humor és aggodalom; a nyelv: nyilvános osztozás az arc előtt s az arc mögött élő világgal egy olyan hártyavékony harcmezőn, mint a személyes eszmélet. Ez a nyelv – mint az öntudat egyetlen fegyvere: a hatalom eszköze a természet s a társadalom elemi erejével, egyszerű egészségével szemben. Igen, a nyelv: egy ugyanakkora mondattal csillagok közé el nem férő gidót írhatok, vagy két embert ölő betegség legkisebb férgét! Milyen anyag hát a nyelv! Szilágyi „vívmánya” – önmaga dicsőségére s irodalmunk hasznára –: a maga külön úton elért „világszínvonala” vagy „magasiskolája” (ahogy tetszik) a nyelv külön életében rejlő kombinatív világ láttatásában, amögött, ami élet, néven fogható valóság; a pontos fogalmazás, a teljes kimondásának képessége akkor, mikor az a „teljes” már nyomasztóan túlnyomó részben emberi eredetű, emberből keletkezett, kiszabadult képződmény; a nyelv hangulatának, a nyelv másik, harmadik életének felfedezése.
Ki tudja leírni kis Nevenincset?
Ki tudja feledni kis Nevenincset?
Ha vele szólok, magam is
kiköltözöm nevemből,
és Neveninccsé játszunk minden Nevevant.
Tegnap is összeszaladtunk az utcán, ő vett észre, mert látható vagyok. Cicahát-púpos háztetőn kajla hold miákolt, egérszem csillagok játékból remegtek.
– Dolgozom – mondtam, s dolgoztam akkor is, láthatatlanul.
De ő látta.
– Élek – mondtam, s ő lehunyta
szemét,
hogy ne lássam, hogy látja kivetülő csontvázamat a kirakatüvegen,
hátam mögött.
– Ne búsulj – mondtam.
Bársony szavakkal paskolgattam.
– Ciróka-maróka, buta kis
Nevenincs,
cirógatnak, marnak is, ostobának
mondanak:
könnyekkel harcolsz a mikrobák
ellen,
s nem tudják, hogy a könnyben
lizozim van.
Nevenincs azt hiszi, pipaccsal
legyőzheti a páncélkocsit
s igaza van, mert a pipacs piros.
(Apró ének Nevenincsről)
(Folytatjuk)
Megjelent A Hét IV. évfolyama 42. számában, 1973. október 19-én.
