Gondolatok Szilágyi Domokos költészetéről
3.
Szilágyi Domokos költői programja a szintézis; erről a programról legvilágosabban ma már a megvalósulás beszél, az ív máig épült része. A költői szintézis, ahogy azt a Szilágyi-versben is értelmezik, az ember „háztáji” dolgainak állandó és igényes egyensúlyban tartása: tehát az egész világ. Riadókészültség, mely abból indul ki, hogy folyton ebben a fejben élek, de színhelye nem elég, folyton ezt a fejet kell hogy sugározzam, gondjait, közérzeteit, állapotait újrafogalmaznom, mert különben, ami állandóan történik, elveszti saját ritmusát s ritmusának összhangját a világgal, s máris nehezebben érthető. Egyre teljesebb rendszereket kell észrevétlenül egyesíteni egyre végtelenebb rendszerekké, mint áttetsző, egymásba átjátszó buborékokat, új művel újabb művé építeni. Ez a „fejtágítás” a világexport nagy folyamata, mely párhuzamosan megy végbe az anyagi és szellemi világban, a tettben s a gondolatban. A világ úgy nagy, hogy idegen önmagának. Időben és térben idegen. Ismeretlen. Más hangulatú, jellegű, lelkiségű. Győzni csak az tud (az az ember-állapot, eszmélet típus), aki egyesíti egy időre a végleges egyesítésre nem is váró elemeket: aki gondol belőle, tőle valamit, gondol valamire, valamennyit.
Mindig mindenről tudni – különben miért volna a műveltség része Arany János levelezése barátaival?
Elvégezni az összes kötéseket, akkor is, ha első pillantásra egy nem így, nem veled gondolkozó közönségnek az egész csak „avantgarde” vagy játék. Jóllehet nem is volt mindig rend, mégis majd csak „helyreáll”. Bár tulajdonképpen mindig is rend volt: a legjobb képességek összhangban éltek a legfontosabb soron következő szellemi feladatokkal! Például a költészet múltjában, mindig. A test és a lélek kellemes közérzete mindig is gond volt, cél volt. Téma volt. Az összes lehető kedveket félteni kötelessége a költőnek.
Egyedem-begyedem-tengertánc – – – A jó vers már azelőtt közöl valamit, mielőtt az értelemig elhatolna, mondá Eliot. – Angolul még olvasni is nehéz, nemhogy írni. – – – Mindent érteni kell? Igen. Csak a kiindulópontra vigyázzunk! Az ismeretlent megközelíthetjük az ismeretek, de a lehetőségek felől is. Az ismeretek hajlamosak arra,
hogy csak azt a jövevényt fogadják be, amelyik rájuk üt, logikájukhoz igazodik, kialakult törvények szerint él és ítél. A lehetőségek némi bátorságot és képzelőerőt igényelnek; innen nyílik az érthetőség visszaútja – – – Egyedem-begyedem-tengertánc – – –
(Hogyan írjunk verset)
Az összes lehető kérdéseket feltenni: nem pesszimizmus és nem okoskodás. Ugyanis nemcsak alkalmak apropójából, hanem a permutáció, kombináció, variáció alapján, mindenképp fel fognak merülni mind a kérdezni valók: kínlódás, eufória – mindegy: csak unalom ne!
(Napforduló)
Az új valóság eredményeinek és útkeresésének, konfliktusainak és vágyainak magas művészi szinten való megfogalmazása – összecseng a társadalmi rendelés törvényszerű követeléseivel is. De sose csak az új, sose csak a rész, hanem a kezdetektől a végig való teljes megfogalmazására vállalkozni szörnyű erőfeszítés, de a dolgok természetéhez tartozik: az egészre kell gondolni folyton, s a részről kell beszélni. Ám nem fogadni el semmilyen illusztráció-jelleget, helyi érdekű szolgálatot. Világképi művészet, ez a pillanat, ez a kibontakozásban levő gyökeres társadalmi átalakulás érdeke, ez a társadalmi igazságért folyó ősi nagy küzdelem érdeke is; s ez a küzdelem csak halálosan tudja izgalomba hozni az olyan költői alkatot, mint Szilágyi Domokos. És válasza nyilván csak a legjobb képességei szerint való lehet. Ez az ő avantgarde-ja: olyan természetesen a legkorszerűbb, ahogy tehetséges. Olyan tekintélyt parancsolóan, hogy nyilvánvaló: az a legmodernebb, ahogy ő csinálja.
… Ahogy akarom. Igen,
AHOGY AKAROM! Rajtam áll!
Akar-e megváltást a világ?
S ha igen: milyet? Ahány ember,
annyifélét?
Összkomfortos Megváltást? Villamosított Megváltást? Légkondicionált Megváltási? Sugárhajtású Megváltást? Vajaskenyér Megváltást? Primőr Zöldség Megváltást? Tengeralattjáró Megváltást? Zsebrádió Megváltást? Házastársi Puszi Megváltást? Zenés Megváltást? Elsőosztályú Megváltást? Turista osztályú Megváltást? – – – –
(A próféta)
Egy korszak művészi kifejezésére alkalmas lehet egy művészet, melynek alapvető élményanyaga és formavilága még a megelőző korból való? Nem mindegy, hogy „korból” vagy „korokból”. A megelőző korokból, ami élhet, az élteti ezt a jövőbelit is, ahol élhet. Az a történelmi, a biztos érzékkel önmagára és önmagává csiszolt, mely megőrzi termékenyítő erejét, csíraképességét talán örökre. Ám ami a közvetlen megelőző korból való, annál – tanúk a tények – nincs avultabb ügy! arról szó sem lehet; akkor megjelennek a szintézispótló leegyszerűsítések, és persze akadnak mindig, akik lelkesen elfogadják a másik, a valódi helyett. Persze ezzel a dolog sosincs elintézve, jönnek a küzdelmek akadémizmus és avantgarde vagy nemzedéki ellentét címen. A címek hamisak, a küzdelmek valódiak, és kimenetelük sosem kétséges, annyira nem, hogy kész csoda, hogy nem érzi a „konzervatív” fél, valósággal tudatlanságszámba megy ennyi előzmény után makacskodni!
Egyetlen kor embere se fogadhat el már kevesebbet, mint amennyit már birtokba vett. Ezen túl kezdődik, ami tanít, ami izgalomba hozza, ami mozgósítja. Szereti, amikor mindenséget ér. Telítettsége folytán a legmeredekebb, kifinomult érzékeinek ébersége folytán a legmegbízhatóbb élményeket kívánja, mely ellentmondónak látszó, de csak összetett igény – méltó a korhoz, melyben élünk. A legmélyebb a „legmeredekebb” s a „legbiztonságosabb” is. A legmélyebb, vagyis a legmagasabb! –, segít ügyes trilláival a nyelv, mely zene is, matematika is.
Van-e jogod elítélni
– hisz benne s belőle élsz –
a jelent,
mert kínjában kérész-éltű
fogalmakat teremt?
Aki alkot, visszafele nem tud
lépni –
s ha már kinőtt minden ruhát,
meztelenül borzong a végtelen
partján,
míg fölzárkózik mögé a világ.
(Bartók Amerikában)
Külön tanulmányt érdemelne egy ilyen pár sornyi részlet állítása, tanítása – működése: hogyan dolgozik, végzi a maga munkáját az összhatásig külön-külön a „kép” és maga a mondat. Szilágyi polivalens kifejezésmódja – mely evidens: végső soron komoran logikus és sokféle szinten való érthetősége vagy érthetetlensége közül csak egyetlenegy hullámhossz az „igazi” – csak úgy, mint a mai költészet egésze, nem egyszer veti fel a „közérthetőség” problémáját. A szintézistörekvések mindig demokratikusak. Létérdekük, a hatás érdeke ez. Hogyan történt hát a modern művészet, modern irodalom körüli cécó? Persze: a látvány s a látomás közt dúl mindig a harc. A látvány: ami már birtokba és leltárba került; a látomás a mindig incselkedő lényeg továbbhívó jelzése.
Nincs szó azokról, akik visszaélnek saját tudatlanságukkal és felületességükkel, mert „ügyes kézzel” vissza tudnak élni a hozzájuk hasonló tudatlanság és felületesség szemében, manipulálni a félig felfogott dolgokat! A kezdet viszont ez, és több mint művészi probléma. Etikai probléma már. „Egy fájdalom sem mérhető mással – megértik-e, mennyire megérte kimondani az óriás keserűséget úgy, hogy a legtörpébb is értse?!”
Itt mindenki tanú, tanú marad, nem lehet kiküldeni senkit a teremből azért, mert iskolázatlan vagy túliskolázott. Az INFORMÁCIÓ az, amit együtt tudunk, csak együtt tudnak élők és holtak s még nem élők, ez tesz tanúvá minket. A részletek s a teljességek társasjátéka az információ a világról. A gondolkodó, a művész látnokisága maga a szintézis: olyan meglevő jelek, pontok leolvasása, melyek a kor arcán vannak. Csak más nem látja még. Meg kell mutatni őket. Lehet, éppen azért, mert részletek. Szent ellentmondása ennek az élethez hasonlóan bonyolult vegyfolyamatnak, hogy részletek néha keserű, nagy kalandját kell átélni hozzá.
Igenis, nem elég a nagy erővonalakról tudni, az előző szakaszok, szerkezetek már nyilvánvalóvá merevedett csontvázairól, s azokban gondolkozni; gyerünk csak, szaporodjanak az árnyalatok. A klisék szerint, félő, már nagyon jól el tudnánk rendezni a világot, mindörökre. Hányszor történt kísérlet ilyesmire! Miért ne lennénk tekintettel a menedéket nyújtó árnyalatokra, bizonyos árnyalatnál árnyalatnyibb árnyalatokra is, melyek még árnyalatként lappanganak ugyan, de tulajdonképpen az emberi lét fontos erővonalrendszeréhez tartoznak eredendően. Tessék csak továbbkutatni, felmérni, kimutatni, megörökíteni, megfogalmazni, költeni. Aztán időnként úgyis valaki összesít. Tessék csak összesíteni folyton; aztán időnként úgyis valaki csak felmér. A dolgok ritmusa borúlátó vagy biztató beavatkozás nélkül is az, a művészi és szellemi munka s az emberi, társadalmi lét viszonya mindig is erre a ritmusra épült.
Távol a gyűlölet, a szeretet is távol –
akad-e, aki a SOHATÖBBÉig kísér a
West Side Hospitalból?
Egy fájdalom sem mérhető mással –
megértik-e mennyire megérte
kimondani az óriás keserűséget úgy,
hogy a legtörpébb is értse?!
(Bartók Amerikában)
4.
A kulcsszó ez: fáziskülönbség. A lépéseid, a te lépéseid ritmusa nem biztos, hogy egybeesik a közönséged ritmusával. Ez a költő egyik gondja, melyre sose szabad gondolnia mégsem. Addig adagold, amíg követnek, vagy addig kövessenek, amíg diktálod az iramot? Ugyan kik lennénk még mi is? Vajon ki az utolsó kosztümös kor? Nyugtalanító problémák, melyek mellett csakis mindenre kell gondolni, s mindabból, amit aztán nem felejtenek el, azt véghez is vinni. Ez a tökéletesség mindenkori „kosztümje”, személyleírása. Van, amikor egy-egy költőre lehet ismerni benne.
Sóhaja vers, indulata magasság; s óhaja mélység, indulata
költemény. S megyünk, megyünk,
meg-megszökkenve vagy
bukdácsolva, hétrét kiegyenesedvén
s derékfájással, magas
vérnyomással, bokasüllyedéssel
űzetve meg az árát, hogy nem
négykézláb járunk. S öregszünk,
szüleinek új halottaink…
(Emeletek avagy a láz enciklopédiája)
Szerencsés kor, amelyben ilyen hangon töprengenek az emberek, melynek légkörében ilyen adás sugárzik. Mégis boldog a nép, akit ezen a hangon tanítanak.
Hagyjatok békét a logikámnak.
Kecsesen megemelem koponyatetőm, nézzétek ezt a kopasz agyvelőt, hogy megkérgesedett, pedig még csak pár millió éves, s hogy elkérgesedett!
mennyi mindent kibírt, a nyavalyás, mennyi mindent kibírt, ami – nem vele
történt! Tudjátok-e,
hogy e pár millió év alatt hányszor fordult elő,
hogy minden becsületes embernek meg kellett volna őrülnie! – – –
(Kényszerleszállás)
Amit a költő tud, az félelmetes; számára is egyetlen mentség előle, hogy emberi gyarlóságai időnként kikapcsolják a feszültséget, szigetelik a képet, az ingert – (S ami legfontosabb – nem is hinni, hogy vége sose lesz, csak megfeledkezni róla –) s ezek a szünetek megóvják, engedik regenerálódni. Most már az a kérdés, hogy a költő esetében a szünetek a hosszabbak vagy az adásidő? Amikor az adásidő már abszolút, a költő nem költ, s az ember nem beszél, őrizd költőidet, mint tenmagadat.
1973 szeptember.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 43. számában, 1973. október 26-án.
