Bécsben kongnak a harangok. Hull a hó, szél seper a kapualjakban. A kerékvető kövek mellé húzódnak két öregasszony szoknyája elől a pehelykék, mint boszorkány elől a kikergetett árvák. A Burgon keresztül-kasul járnak szórakozott járókelők, maiak, a történelemmel csak éppen a kellő mértékben beoltott lelkületű emberek, akiknek magától értetődő, s nem is túl fontos tény, hogy a Burg ma múzeum, a Burgban egykori hatalmi jelvények, koronák, országalmák, ékszerek, festmények, bútorok, fóliánsok, kristályok és ágyúk alusszák csipkerózsika-álmukat: az elmúlt századok.
És kongnak a harangok, itt nagyon közel. Egyik közülük, én nem tudom a hangjáról megállapítani, hogy melyik, egyik, egy nagyobbacska, az európai harangbajnokságban egészen előkelő helyezésű, hangú, súlyú harang – ágyúk bronzából lett haranggá. II. József a törököktől zsákmányolt ágyúból öntette. Mint a győzelem s mint a győzelem árán megkötött béke szimbólumát. Szép, nevezetes, nagy harang, kár, hogy a hangja nem válik ki a harangok minden esti kórusából.
Tudok harangokról, melyek az első világháború idején átalakultak ágyúkká, szép évszázados harangok, melyek közt bizonyára akadt olyan is, melyet annak idején ágyúkból öntöttek. S előbb szépen kongtak, aztán az új beosztásban borzasztóan dörögtek.
Giovanni Pico della Mirandola, minden idők legdallamasabb nevű költője, akinek neve olyan, mint egy harangjáték, ezt írta valamelyik ésszel és bájjal beültetett itáliai udvarocska hangulatában, kilátva a múltra, jelenre, jövőre, az ókorra s a reneszánszra, a szellemre s a szerelemre: „Semmi sem halhat meg, semmi sem szabad, hogy meghaljon, ami a múltban valaha is megdobogtatta az emberek szívét és tettekre serkentette őket, hit, nyelv, szokás, művészet és irodalom éppoly kevéssé, mint tudomány és bölcselet. Mert mindez emberi munka, meggyőződés és szeretet eredménye…”
Kőből vizet fakasztani. Tengerből Afroditét; kopár Görögországból Európa bölcsőjét. Vérből győzelmet, színekből, hangokból gondolatot. Tiszta szóból emberi megnyugvást. Minden mindenből lett és mindenné lehet, mint a török ágyú osztrák haranggá, keleti fegyver európai műtárggyá, s magamról is megálmodom annyiszor, hogy benn vagyok a harangban, az oszlopban, beöntve, beépítve. Mint ép, egész emberi pillanat.
Ötszáz esztendeje, tehát alig a tegnap, itt a szomszédban, szellemi szomszédságban, az okos reneszánszban, szellemi nagyapáink idején is így érezték ezt. És kimutatható, kiolvasható, hogy ezelőtt ezerévekkel, egyiptomokban, özönvizek előtt és alatt is tudták már, és tudjuk és valljuk ezt az örök fiatal emberiség örök jelenében.
Te barátom, ifjú és titáni, aki most fejezed be vagy nemrég fejezted be a világ dolgainak megtanulását, már te is a világ dolgainak egyik rendben tartója vagy. Nos, a világ dolgainak nagy rendben tartója, kinek gondolnia kell az összes Lajosokra minden pillanathoz, légy bölcs és kíváncsi és éltess minden előzményt, elmúlt kultúrát, hogy majd téged is éltessenek az utánad következők.
Tegnap ágyúként, ma harangként, tegnap oszlopként, ma véletlenül előbukkanó leletként, tegnap és ma és holnap is könyvbe méltó gondolatként, mindig és mindenütt elpusztíthatatlan, ami emberi munka, meggyőződés és szeretet eredménye…
Megjelent A Hét II. évfolyama 1. számában, 1971. január 1-jén.