Előrebocsátom, hogy jól tudom: van létjogosultsága a tiltakozásoknak a megszorítások miatt, de sok értelme nincs, mert ebben a kényszerhelyzetben a kormány nem tud visszalépni.
Az elmúlt öt évben (2020–2024) az államadósság a GDP 35 százalékáról 54,6 százalékára nőtt, és a tavaly a költségvetési hiány elérte a 9,3 százalékot – ez az EU-ban a legmagasabb. Nem helyénvaló, hogy az adósságot tovább növeljük, és újabb hiteleket vegyünk fel a korábbi hitelek törlesztésére, valamint a fizetések, nyugdíjak vagy adott esetben az ösztöndíjak kifizetésére.
Tény, hogy a tanári kötelező heti óraszám megemelése 18-ról 20-ra keserű pirula, de nem rosszabb, mint a 2010-es 25 százalékos fizetéscsökkentés. Ez körülbelül 10 százalékkal több munkát jelent ugyanannyi fizetésért. De a heti 20 óra az európai átlagon van – vagy inkább az alatt, ha őszinték akarunk lenni.
A pluszórák kifizetése valóban rosszabbul történik. Mindig is tendencia volt, hogy a pluszórát gyengébben fizessék – ez most tovább romlott.
Az az érv, hogy a megspórolt összeg „mindössze 378 millió lej”, és hogy ennyiért kár „tönkretenni a közoktatást”, többszörösen vitatható. 378 millió lej sok pénz. Volt iskolám – megyei központ, 36 osztály, 1030 diák, 95 alkalmazott, ebből 75 tanár – 2023–2024-es költségvetése 13,4 millió lej volt. A 378 millió ennek a 28-szorosa – tehát nem semmi!
Másrészt ezt az intézkedést nem azzal a szándékkal hozták, hogy „tönkretegyék” vagy „kivéreztessék” a közoktatást, hanem azért, mert az elmúlt évek felelőtlen, osztogató-fosztogató kormányzása miatt államcsőd fenyeget. Abból pedig kievickélni sokkal, de sokkal nehezebb. A szándékos tönkretétel számomra megfoghatatlan – inkább konteósan cseng. A közoktatás sok sebből vérzik, de nem ez fogja ledönteni.
Ha már említettem volt iskolámat, akkor ugyanabból az évből még néhány számadat: az 1030 diákból 816 (!) kapott ösztöndíjat, amelyek összértéke 3,05 millió lej volt – ez a 13,4 milliós költségvetés majdnem egynegyede. Ismétlem: szinte a negyede.
(Megbocsássanak a diákok – vannak nagyon, de nagyon jók, olimpikonok is –, de mégis túl magas hányadnak tartom az ösztöndíjak arányát a teljes költségvetésből.)
A fizetések összértéke 9,6 millió lej volt – ha valakit érdekel.
Ha a megszorító intézkedéseket következetesen véghez viszik, van esély a kilábalásra. A teljes csomag eltörlését kérni nem pusztán meggondolatlanság, hanem egyfajta kollektív öngyilkosság.
Nem védem a minisztert – bakizott párat –, de ha azt a tíz minisztert nézem, akik 2017 óta vezették az oktatási tárcát (L. Deca, S. Cîmpeanu, M. Anisie, D. Breaz, E. Andronescu, R. Plumb, V. Popa, L. Pop, P. Năstase), akkor ő a legkevésbé rossz miniszter. Ennek ellenére a tiltakozók és a szakszervezetek az ő fejét akarják.
Ami a sok száz, esetleg ezer vidéki kis iskola bezárását illeti – ez rémhír, hogy ne mondjam: kacsa. Az, hogy egy iskola létszámcsökkenés miatt elveszti jogi személyiségét, és alárendelik egy központibb iskolának, korábban is előfordult. Ennek vannak hátrányai, de nem halálosak az iskolákra nézve.
Az oktatási államtitkár közlése szerint Romániában mintegy 18 000 oktatási intézmény van, ebből 6200-nak van jogi személyisége, 12 000-nek nincs. A megszorítások miatt most a 6200-ból 507 intézményt sorolnak át a 12 000 közé – de nem szűnnek meg. A diákok ugyanabban az épületben, ugyanazon a településen folytatják tanulmányaikat.
Példa: van egy község három-négy faluval, ahol a községközpontban levő iskolának és az egyik nagyobb falusi iskolának is van jogi személyisége. Mivel ebben a második iskolában – és a hozzá tartozó napköziben – nincs elegendő gyerek, elveszti jogi státuszát, és alárendelődik a községközpont iskolájának. De ugyanott fognak járni, ugyanazok fogják őket tanítani – csak más lesz az igazgatójuk, más helyen.
Az osztályok megnövekedett létszáma valóban megterhelő. Nem mindegy, hogy a pedagógus 12, 26 vagy 34 diákot feleltet, házit és feladatlapot javít, vagy hány diákkal kell foglalkoznia, fegyelmeznie, osztályfőnökként koordinálnia. (Iskolánkban 26 fővel indultak az osztályok kilencedikben, de a 2024-es átlaglétszám 29 körül volt – voltak 34 fős osztályok is.)
A megszorításokat – például a leépítéseket – lehetett volna a minisztériumban kezdeni, folytatni a tanfelügyelőségeken, és csak végül az iskolákban. (Ismerős a mondás: a fejétől büdösödik a hal… de a farkától kezdik el pucolni.) Ideértve azt is, hogy a nagy megszorítások nem érintik például a pártoknak nyújtott állami támogatásokat.
Bérsztrájkot a kollektív munkaszerződés szerint nem lehet szervezni – a szakszervezeti vezetők ezt aláírták július elején. Ha jól emlékszem, akkor nem kérdezték meg a tagság véleményét. És apropó szakszervezeti vezetők: nem is tudom, hogyan tudnak megélni abból a pedagógusi „kezdő fizetésből”… Szerény jövedelmű fickók!
A tanév eleji sztrájkot – finoman fogalmazva – hülyeségnek tartom. A tanítást bojkottálni (ahogy a bírók tennék) erkölcstelenség.
Bolojan miniszterelnök lemondását követelni – amit hétfőn sokan felkaptak és szajkóztak – minimum meggondolatlanság. Ez azt jelenti, hogy az AUR oldalára állnak, akik nyíltan ezt akarják, és a PSD mellé is, amely csak sunyiban akarja megtorpedózni a mentőcsónakot. (Az a PSD, amely az osztogatás–fosztogatás gyakorlatát jórészt kitermelte, és folytatná is.)
Persze egy atomizált, individualista, megosztott társadalomban mindenkinek a saját sérelme fáj. A válságot nem mi, az állampolgárok okoztuk együttesen, hanem azok a felelőtlen felelősök, akik kormányoztak – akiket viszont mi választottunk meg.
És a kilábalás költségeit velünk fizettetik meg – adóemelésekkel, lefaragásokkal, megszorításokkal.
Két történelmi példa:
– a már említett 2010-es 25%-os bércsökkentés
– az 1929–1933-as nagy gazdasági válság idején alkalmazott „áldozati görbék” – ezek a megszorítások kombinálva voltak késedelmes kifizetésekkel: a nyugdíjak és állami alkalmazottak fizetései akár féléves csúszással érkeztek meg.
Ebben a késélen táncoló helyzetben Romániának választania kell:
1. Megszorítások – és az ezt követő társadalmi feszültségek, tiltakozások, „spontán” vagy kevésbé spontán munkabeszüntetések, sztrájkok vihara.
2. Vagy pénzügyi és adósságválság – amely a fizetésképtelenséghez, államcsődhöz vezet.
Az eddigi kormányok bár ismerték a rohamosan romló helyzetet, nem tettek semmit az adósságcsapda elkerülésére. Ehelyett növelték azt, és halogatták a döntést – a „műtétet”. Mert az népszerűségvesztéshez vezet, és ki kockáztat egy választási évben?
A populisták pedig – kiknek semmi sem drága – közben ott vigyorognak és vicsorognak.
Bolojannak volt mersze megragadni a bika szarvát. És most az ő nyílt vagy titkos ellenségeinek malmára hajtanák a vizet a pedagógusok és a közalkalmazottak?
P.S. Jelzem: nyugdíjasnak lenni sem leányálom – hacsak nincs valakinek speciális nyugdíja. Az évente szokásos nyugdíjemelés 2025-ben és 2026-ban éjszakára esett. Sőt, még társadalombiztosítási járulékkal is megterhelték a 3000 lej fölötti részt…
A szerkesztő megjegyzése
Sokan voltunk tanárok, és minden másképp volt. Okítottunk (fizikát) középiskolában: román és magyar, reál és humán osztályban, nappali és esti tagozaton. Úgy emlékszünk, a norma húsz óra volt, de ezt szükség esetén túl kellett teljesíteni. (Fizették? Mintha…) Tantárgyunkból iskolánkban „oktatóikapacitás-hiány” volt, de az nem volt észrevehető, lásd fentebb. Nem maradhatott ki tantervben előírt, tankönyvben szereplő lecke.
Egyébként, ha mondjuk tíz százalékos a „tanárhiány”, vagyis az órák tíz százalékát az adott körülmények között nem lehet „lefedni”, vajon a norma megnövelése tíz százalékkal nem pont elég hozzá? Persze ahány iskola, annyi helyzet, annyi megoldandó probléma – a tankerületek, iskolaigazgatók számára!
És mintha az összevonásoknak is lennének előnyei tanárok, diákok számára egyaránt…
Régebb tehát jobb volt? Ostoba kérdés. Ám mintha a tanárok tényleg jobbak lettek volna, és mintha a diákok is. (A funkcinális analfabetizmust akkor még nem mérték. Politikusoknál ma sem mérik…)
De persze a szabadság! Valóban, akkor Cilike a X. béből nem kiálthatta világgá, hogy csalódott az oktatásügyi miniszterben. (Van, ahol most sem mondhatja, mert nincs is oktatásügyi miniszter.)
A többi mind igaz, Hankiss Elemér óta tudjuk: a nyomorúság, a tanárok megalázottsága, tekintélyvesztés, az általános helyzet, a színvonal fokozatos romlása… (Mondhatni, többé-kevésbé függetlenül az aktuális kormány/miniszter intézkedéseitől…) Még a szakszervezetek elöregedése, becsontosodása, politikai manipuláltsága, korrumpálódása is…
PS.
Közvetlenül László László kolléga kiállásához: legfőképpen abban értünk egyet a meglátásaival, hogy kényszerpályáján a kormány, kölönösen a tárcavezető nem érdemli meg a sommás elmarasztalást, elutasítást.
Ugyanakkor azt végképp nem értjük, hogy a kiváló (szociál)pszichológus, egyetemi rektor Daniel David miért nem megy vissza Kolozsvárra, s hagyja ott a fenébe az egész hóbelevancot, balkáni csődtömeget.
