Bejelentette az oktatási miniszter, hogy tanítani fogják a kommunizmus történetét az iskolákban. A Transtelexen két véleménycikk jelent meg a témához kapcsolódóan, Demény Péter cikkét itt, Kustán Magyari Attila cikkét itt lehet elolvasni. Ez utóbbihoz szeretnék magam is hozzászólni.
A kommunizmusról sokat és sokan beszélnek, sőt arról, is, hogy kommunizmus, mint olyan nincs, nem is volt és nem is lehetséges. Ellenben sok minden egyéb volt és van, meg lesz. Például liberalizmus, fasizmus, populizmus, anarchizmus, nacionalizmus, posztfasizmus stb.
Az én megítélésem szerint kommunizmus volt és van.
Először is létező ideológiai képződmény: A kommunizmus egy, az osztályharcra és a történelmi determinizmusra épülő politikai ideológia, melynek kidolgozói Karl Marx és Friedrich Engels. S az első kommunista programdokumentum az 1848 januárjában kiadott Kommunista Kiáltvány, melynek lényege, hogy a „kizsákmányoláson” alapuló kapitalizmust erőszakkal (forradalommal) meg kell döntse a proletáriátus, a munkásosztály. Hatalomra kerülve a munkásosztály a marxi tanítások alapján létrehozza az új és igazságos rendszert a kommunizmust.
A második létformája vagy jelentése a kommunizmusnak, nem pusztán ideológiai, hanem az említett ideológiára épülő politikai gyakorlat, valamint a nevezett ideológián és politikai gyakorlaton alapuló társadalmi-politikai rendszer neve. Lehetséges, hogy leegyszerűsítőnek, egyenesen sematikusnak tűnhet ez a magyarázat, de talán érthetőbb, mint a ködösítés vagy tagadás.
A kommunista ideológia alapító atyái úgy látták, hogy egyből nem lehet fejest ugrani a „kapitalizmusból” a kommunizmusba, ezért a hatalom megszerzése utáni új rendszer előbb a proletárdiktatúra formáját ölti magára, hogy felszámolják a régi rendszer maradványait, a képviselőit, a magántulajdont, a kizsákmányolást. Majd később létrehozzák (felépítik) az ideális, kizsákmányolásmentes kommunista társadalmat, ahol a szlogen szerint „mindenkitől képességei szerint, és mindenkinek szükségletei szerinti” elosztás lesz. Már itt adódik a rendszerhiba, mert az ember hajlandó elfogadni az elosztásnak ezt a módját, tehát azonosulni a jelszó második felével, de hajlamos eltekinteni az első felétől.
A XX. század elejére a marxizmusként is ismert kommunista eszmerendszer, a szociáldemokrácia mellett a munkásmozgalom egyik meghatározó ideológiájává vált. A legerősebb marxista csoportok Oroszországban jöttek létre, de még ott is kisebbségben voltak. Ezt a meglévő marxista elméletet fejleszti tovább Lenin, ezért az eszme újabb neve marxizmus-leninizmus. Sőt, az irányzat újabb névvel gazdagodik, ugyancsak az oroszországi mozgalomnak köszönhetően, onnan ragad rá a bolsevik megnevezés, mely Lenin követőiből álló radikális szociáldemokratákat illette legelőször.
Lenin nem csak azzal vonult be a történelembe, hogy a marxizmus továbbfejlesztője, hanem azzal is, hogy ő lesz az első politikai vezető, aki a politikában alkalmazza az új ideológiát, először vezetve hatalomra a „munkásosztályt”. Pontosabban azokat, akik a munkások és parasztok nevében átvették a hatalmat.
Történelmi vázlat a kommunizmus és kommunisták oroszországi hatalomra kerüléséről
1917. november hetedikén (a Julianus-naptár szerint október 25-én, innen a Nagy Októberi Szocialista Forradalom rövidítve NOSZF név) Lenin vezetésével a bolsevikok megdöntötték az addigi Ideiglenes Kormányt (kikre ma azt mondanánk, hogy polgári kormányzat, esetleg liberálisok), mely erők még fél évvel korábban a bolsevikok szövetségesei voltak a cári önkényuralom megbuktatásában. November hetedike a NOSZF napjaként, egykor piros betűs nap volt mifelénk a naptárban, s nagy kezdőbetűkkel szerepelt a tankönyveinkben és az újságokban, de fokozatosan kopott ki az ünneplése és emlegetése, ahogy erősödött minálunk a nemzeti kommunizmus vonulata.
Lenin volt az első szocialista állam (Szovjet-Oroszország) legelső kormányfője (Népbiztosok Tanácsa első vezetője). Utóda a jóval hosszabb ideig regnáló és még hírhedtebb Sztálin, akinek köszönhetően a II. világháború után a szovjet hadsereg a szocializmust vagy kommunizmust – mint valami „vörös pestist” – erőszakkal elterjesztette. Az 1940-es évek második felében minálunk és a többi szomszédos országban, így kerülhettek hatalomra a kommunista pártok, és indult el a politikai, társadalmi-gazdasági rendszer szovjet típusú átalakítása.
A romániai kommunizmusról röviden
1945 márciusában alakult meg Románia első olyan kormánya, melyben a kulcspozíciók már a Román Kommunista Párt kezében voltak. Az RKP 1921-ben megalakult törpepárt volt, mely 1924–1944 között törvényen kívül, illegalitásban működött, s a szovjetek hozták helyzetbe 1944–45-ben. Az 1947 végéig tartó átmeneti időszak után a Kommunista Párt – a szalámitaktikát alkalmazva – ellenfeleit kiszorította-felszámolta, és egyedüli pártként kormányozta az országot. Hatalomra kerülve, a kommunisták igyekeztek megsemmisíteni a régi elitet, s az egész országot, nemzetet, gazdaságot, társadalmat és kultúrát átgyúrni saját ízlésük, elképzelésük szerint. A kommunizmus egyfajta új vallássá vált, mely nem tűr sem pluralizmust, sem „idegen isteneket”.
A kommunista rendszer időszaka az 1947–1989 közti periódust öleli fel Románia történetében. A rendszer magát eleinte kizárólag kommunistának, később inkább szocialistának nevezte. A demokratikus szocializmustól való megkülönböztetés miatt ezt a négy évtizedet diktatórikus szocializmusnak vagy államszocializmusnak is nevezhetjük. Utóbbi név utal arra is, hogy az állam és a párt ebben az időszakban összeolvadt egymással. Ezért használjuk a pártállam, állampárt kifejezéseket is.
A romániai kommunista rendszer közel fél évszázados időszaka (1945/47–1989) két alkorszakra osztható:
1. A sztálinista korszak (1947/48–1965), melynek első számú vezetője Gheorghe Gheorghiu-Dej volt. A szovjet típusú társadalom és gazdaság alapjait teremtik meg szolgai módon, majd 1958 után a személyi kultusz, a központosított tervgazdaság, a diktatórikus politikai rendszer fenntartásával a KGST-munkamegosztást (mezőgazdasági, nyersanyagtermelő ország) elutasítják.
2. A „sokoldalúan fejlett szocialista társadalom” (1965–1989), egyfajta szovjetellenes sztálinizmus, melyet utólag Ceaușescu diktatúrájának nevezünk. Az 1980-as évektől egyre inkább egyfajta nemzeti kommunizmusnak tekinthetjük, mert az egyébként nemzetközi (internacionalista) kommunista vagy szocialista ideológia Romániában ebben az időszakban erőteljesen, durván nacionalista lett. Kezdetben burkoltan oroszellenes, később nyíltan magyarellenes.
A nacionalizmus szerepe: összefogni a román nemzetet. Olyan sztereotípiákkal dolgoznak, mint az ostromlott vár (a világ összeesküdött Románia ellen) és a belső ellenség (pl. romániai magyarok) képzete egyfelől, ellentétbe állítva a román nemzet nagyszerűségével, illetve a népet élére álló vezérrel. A nemzeti kommunizmus másik sajátossága a minél távolabbi történelmi gyökerek keresése, így jutottak el Burebista „központosított és egységes” dák államához, amely Ceauşescu Romániájának előképe lenne. A demokrácia, az élelmiszerek és a fűtés vagy meleg víz hiányát primitív nacionalizmussal kompenzálta a Ceaușescu-rendszer. Szerintem a kommunizmusnak és demokráciának semmi köze egymáshoz. A kommunizmusban nem érvényesülhet az egyéni akarat, sőt az egyénnek be kell olvadni a szürke, akarom mondani vörös tömegbe.
Egy hosszabb megjegyzés a kommunizmus és a munkanélküliség kapcsán
Sok ember szerint azért is jó volt az előző kommunista vagy szocialista rendszer, mert akkor és ott nem volt munkanélküliség. Ez a kijelentés részigazság, mert hivatalos munkanélküliség valóban nem volt, csak rejtett: a munkanélküliek nem az utcára kerültek, hanem vállalaton-intézményen belül voltak, ahol jóval több embert alkalmaztak, mint amennyire szükség lett volna. Volt munkahelye és fizetése, de nem volt ténylegesen mit dolgoznia az emberek egy részének.
Mivel a szocializmus munkára nevelt, vagy inkább kényszerített, ezért büntették is a munkátlanságot, munkakerülést: élősködőknek (parazitának) nyilvánították azt, akinek nem volt munkahelye. Az élősködésnek a különböző fajtáit ismerte és tiltotta a törvény. A hatóságok közül a rendőrség (milícia) feladata volt a munkanélküli egyéneket közhasznú munkára befogni. Gyakoriak voltak az utcai igazoltatások, felírták az igazoltatott személyek adatait, munkahelyükről is faggatták, és hogy hol járnak, mintha nem lehetett volna szabadon mozogni. Akinek nem volt munkahelye, azt felszólították, hogy záros határidőn belül keressen munkát, vagy a hatóságok adtak rosszul fizetett, többnyire szakképzetlen vagy mezőgazdasági munkát, esetleg építőtelepen vagy bányában.
1968-tól előbb a csavargást büntették. Tehát ha valakinek nem volt állandó lakhelye vagy munkahelye, akkor azt gyorsított eljárással börtönbüntetésre ítélték, s mihelyt onnan szabadult, akkor igyekezett munkát keresni, mert nem akart visszaesőként újra börtönbe jutni, vagy ingyen dolgozni az államnak egyfajta kényszermunkásként.
Később tovább részletezi a büntető törvénykönyv, hogy mit értenek élősködésen. Tilos volt a koldulás, 1000-től 5000 lejig terjedő pénzbírságra vagy 1-től 6 hónapig terjedő szabadságvesztésre ítélte a bíróság, akit a rendőrség kéregetésen kapott. (Az átlagfizetés 2500 lej körül volt 1980 táján.) Hasonlóan üldözték és büntették a prostitúciót, tiltották a szerencsejátékokat, más, a korban elítélendőnek tekintett cselekedeteket.
A hatóságok mellett az ilyen ügyek felszámolásában fontos szerepet szántak a szakszervezeteknek, a KISZ-nek (Kommunista Ifjúsági Szövetség), az iskolának, a nyilvánosságnak (sajtó). A leleplezett élősködők bírósági tárgyalásai nyilvánosak voltak, és beszámolt róluk a sajtó, közölte az érintettek nevét, vétségeit és az elmarasztaló ítéleteket. S mivel az általános foglalkoztatottság témája is része volt a kommunista propagandának, azzal is tele voltak az újságok, hogy nálunk a kommunizmusban nincs munkanélküliség, de bezzeg a kapitalista államokban a szegény munkanélküliek éheznek, kénytelenek csövezni stb.
Főleg az ifjúságot igyekeztek óvni a munkakerüléstől: napközben a bárokban, parkokban, utcákon, mozikban, cukrászdákban, strandokon milicistákból, KISZ-aktivistákból álló járőrök minden fiatalabb személyt igazoltattak és felírtak. Ha diák volt, akkor megkérdezték melyik iskolából való, és közölték az iskolákkal is a lógósok nevét, s azokat negatív példákként iskolatársaik elé állították. Akik megkapták szokásos büntetésüket: nyilvános megrovás, magaviseleti jegy levonása, szülők értesítése stb. Az ilyen és hasonló esetek elszenvedőinek az elbeszéléseit talán tanulságos lenne oral history formájában megörökíteni és a majdani kommunizmus története órákon felhasználni.
Az ellenőrzés alatt tartott sajtó segítségével a közvéleményt (közhangulatot) is igyekeztek a „munkakerülés” vagy „élősködés” ellen hangolni. Sőt, kérték az emberek támogatását, hogy akinek ilyen esetekről van tudomása, annak arról „hazafias kötelessége” értesíteni a hatóságokat.
Bőség helyett hiánygazdaság
A kommunizmusban bőségről beszéltek, de a gyakorlatban a szocialista (kommunista) államokban – így Romániában is – csak a hiánygazdaságot sikerült létrehozni. Az egyének hiányt szenvedtek a mindennapi javakban (élelmiszer, ruha, lábbeli), szolgáltatásokban (víz, villany, fűtés), egészségügyi ellátás terén (gyógyszerek, segédeszközök) stb. Ezt a rendszer lényegéből, a rossz tervezésből-szervezésből fakadó hiányt még fokozták az emberi mulasztások, hanyagság, lopás stb. következményei. Nemcsak az élelem és benzin vált hiánycikké, hanem olyan elemi cikkek, mint vécépapír, szappan, vatta, mosószer stb. Gyakoriak és kiszámíthatatlanok voltak az áramszünetek, akadozott a vízellátás, fűtés. A hiányt még fokozta az indokolatlan takarékosság, amelyet a lakosság rovására műveltek: árammal (gyertyával világítottak), fűtéssel (fagyoskodtak vagy rögtönzött megoldásokat kerestek), meleg vízzel (nyaranta nem szolgáltattak a lakosság számára meleg vizet), az üzemanyaggal (arra biztatták a falusiakat, hogy lóval-szekérrel szállítsanak, ne autóval). S ez a hiánygazdaság kitermelte a feketekereskedelmet, csempészést stb.
Kommunizmus volt és van
Megengedem, hogy bárki kételkedjen abban, hogy nem kommunizmus volt 1989 előtt Romániában, Magyarországon, a Szovjetunióban, Kínában stb. hanem valami más. De a közbeszédben többnyire kommunizmus, esetleg a szocializmus név szerepel.
Maguk az uralmon levő pártok is amelyek azt a rendszert építették, fenntartották és terjesztették, többnyire kommunistáknak nevezték magukat. Legelőször a szovjet kommunisták nevezték így élcsapatukat: Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt (1918-1925 között), Össz-szövetségi Kommunista (bolsevik) Párt (1925-1952), végül a Szovjetunió Kommunista Pártja 1952-től 1991-es betiltásáig viselte a kommunista nevet.
A történelmi valóság az -miként az elmúlt évtizedek tapasztalata mutatja –, hogy a kommunista vagy államszocialista rendszer egy zsákutca volt, amely az ilyen rendszerekben élők számára a beharangozott bőség helyett nélkülözést, jogfosztást és rengeteg szenvedést, igazságosság helyett igazságtalanságot hozott. Ezért is szükséges megismertetni a mai fiatalokkal a kommunizmus kendőzetlen történetét vagy inkább történelmét.
A kommunizmus eddigi iskolában történő tanításáról
A XX. századi történelem tanításában a megfelelő fejezeteknél eddig is esett és esik szó a hazai és a külföldi kommunizmusról, sőt legalább két olyan középiskolai választható tantárgy is van, amelyik a kommunizmussal foglalkozik (O istorie a comunismului din România/A romániai kommunizmus történelme, illetve Istoria recentă a României/Románia közelmúltbeli történelme). De ezek csupán választható tantárgyak, nem tanítják minden középiskolásnak.
U.i.
- Nagyon jól tudom, hogy a kommunizmus egy utópia. De mint elképzelés, mint ideológia, mint akarat vagy szándék igencsak létezett, sőt létezik. Tagadása hasztalan.
- Az kommunizmus hazai történelmének feltárásában mérföldkőnek tartom a 2006-os Tismăneanu-jelentést.
