Boros Zoltán legújabb kompozícióiból mutatott be egy párat a tévében Stief Magda, a szerző és egy hangszeres kisegyüttes. Rendkívül kínos, hogy ezeket a műveket – a konvencionális műfaji besorolás értelmében – „könnyű” zenének kell neveznünk, holott épp az bennük a rendkívüli, hogy kiutat mutatnak a könnyűzenei konvenció sivár súlytalanságából. Boros ugyanis nem „táncdalszövegekre” komponálja a maga darabjait, hanem – Kolumbusz tojása! – versekre, méghozzá szép versekre, igazi költők: Szabó Lőrinc, Marin Sorescu és Lászlóffy Csaba hiteles verseire.
Tudjuk, hogy Edith Piaf, Juliette Greco és a francia – pardon! – könyűzene több más nagymestere már jóideje felfedezte Cocteau-t és Jacques Prévert-t, a nyomukba lépő Boros azonban nálunk úttörő. Ezzel a „felfedezésével” aligha fogja a könnyűzenét megváltani, de szép szolgálatot tesz a költészetnek, mert olyan közeg felé közvetíti, mely egyoldalú könnyűzene-imádatában meglehetősen közömbös az irodalmi líra „prózája” iránt.
Mivel a tévé elmulasztotta Boros Zoltán hangszeres munkatársait megnevezni, méltányos, hogy bár az elégedett kritikus bemutassa őket: Pompiliu Haţegan ütőst, Ovidiu Roman basszusgitárost és Ioan Sârb harsonást.
Stief Magdának énekből jeles. Még a lapszusa is rokonszenves volt.
Boros Zoltán vállalkozása egyébként célkitűzésében a legnagyobb mértékben rokon a Ţăndărică színház Noktürn-sorozatával. A maga módján ez is, az is hídverés a „könnyű “ és a „nehéz” műfajok között – az egy és oszthatatlan művészet nevében. A párhuzamra a nemrég felújított Nocturnal című műsor egyik különösen sikeres száma ébresztett rá: Marin Sorescu slágerszöveg-paródiája, melyet Virgil Ogăşanu ad elő, szenzációsan. „Nélküled, kedvesem, mit ér az életem, tra-la-la tra-la-la, mit ér az életem” – körülbelül ezen a színvonalon recsegett szombat este az előregyártott blöffök válogatott üresjárata, melyet a színész maga kísért „szívdöglesztő” dobszóval.
Boldog lehetett a költő, hogy erre a negatív mesterpéldára, a legutóbbi Nocturn I másnapján, Borosék pozitíve kontráztak rá, éppen az ő „szövegével”!
Kagylóba bújtam tenger fenekén,
de elfeledtem, hogy melyikbe.
Hányszor odarohantam egyhez-egyhez
mondván: ez vagyok én.
De kinyitottam s a kagyló üres volt.
Megjelent A Hét I. évfolyama 3. számában, 1970. november 6-án.