A muzikológus szereti a falut is meg a folklórt is. Bár, ha városi származású, be kell vallania, hogy kétségtelenül az utóbbit ismeri jobban. Nos, mit tud meg a faluról ez a városi muzikológus, ha történetesen filmező csoporttal száll ki, hogy népdalt gyűjtsön, a tévének?
Például Nagyfalu az ország aszfaltútján, számottevő helyiiparral. A nótafa, akihez a falut legjobban ismerő folklorista-szakember irányít, középkorú asszony. Módos házban lakik, udvara betonozott, a jól fűtött lakásban rádió, televízió. Vendéglátónk szívesen fogad, eszesen szidja a tévé magyar műsorát. Panaszkodik, hogy a kendergyári portól évek óta e van rekedve. Felvétel közben mi nem annyira a rekedtségét konstatáljuk, mint azt, hogy – bár előadói stílusa romlatlan – énektudása a várthoz képest feltűnően labilis. Akadozik, strófákat, sorokat összevét, egyik-másik dalt nem is tudja befejezni. Pedig a szakember, aki évtizedekkel ezelőtt ismerte meg a falu népdal-anyagát, úgy emlékezett rá, mint kiváló, megbízható tudású „adatközlőre”. „Igen, mondja az asszony, ritkán énekelek. Ha jelezték volna, hogy jönnek, felfrissítettem volna egy-két dalomat…”
Más. Kisfalu a mezőségi sártengerben. Elmaradottságára sok jel vall: az utak állapota, az, hogy derűs hétköznap délelőttön a munkaképes férfinép többé-kevésbé dologtalanul teng-leng a házak körül, az, hogy vendéglátónknak a háza előtt a villanyáram, de ő még nem vezette be. „Villany kell a filmezéshez? Valahova csak bekérezkedünk” – mondják szívélyesen, s csakugyan: nemsokára munkához is láthatunk egy villamosított rokonnál, a tányérokkal, térítőkkel, kilencpárnás vetett ággyal ékes szépszobában. Az asszony énektudása elsőrangú. A lányáé nemkülönben. Csodálatosan díszítenek mind a ketten, nem hibáznak, nem bizonytalankodnak. A fiú most jött haza a katonaságból, „nincs benne” az éneklésben. Nem baj, ajánlkozik egy másik fiatal férfi. Négy-öt dalt ő is nekiereszt, tiszta csengésű hangon, olyan fölényes biztonsággal, szépen, kanyargóson, ahogy máshol csak a legöregebb nótafák tudnak énekelni, vagy már senki. Közben begyűl a házba a fél falu, s a gyűjtőnek az a boldog érzés dobogtatja a szívét, hogy itt, ebben a sáros népdalparadicsomban akárkit a filmezőgép elé ültethet…
Lehet, hogy valóban így törvényszerű: anyagi jóiét, civilizációs környezet = a népművészet elszegényedése, és viszont. Csakhogy a városi, akit a népművészet szerelme visz falura, szenved a gondolattól: nagy ára van az aszfaltnak és a fridzsidernek, halálosan nagy ára!
Micsoda elembertelenedett szörny ez a népdalt vadászó városi, akit lehűt az egyik falusi fridzsidere és felvillanyoz a másik villanytalansága! Egyetlen mentsége: bevallja, hogy nem ismeri eléggé a falut. Csak szereti.
Megjelent A Hét II. évfolyama 9. számában, 1971. február 26-án.