Találkoztam egy fiatal zeneszerzővel. Ragyogott a boldogságtól.
– Mi lelt? – kérdeztem. Remekművet komponáltál?
– Igen. Sőt!
– Elő is adták?
– Igen. Sőt!
– Tetszett a közönségnek?
– Igen. Sőt!
– Táncsak nem nyomtatták ki?
– Igen. Sőt!
– Lemezre vették?
– Igen. Sőt: nesze neked is egy példány.
És az aktatáskájából elősimogatott egy lemezt, amelyik látszatra éppen olyan volt, mint minden más lemez, de valójában egészen más volt, mert barázdái az ő remekművét őrizték.
– Ha nem lenne ez a lemez – folytattam némi szünet után a beszélgetést –, azt hinném, hogy füllentesz. Túl szép a meséd, túl harmonikus. Egy remekműnek nem lehet ilyen sima a sorsa.
– Részletezzem? A művet egyetlen egyszer adták elő: vidéken, egy zeneiskola leánykórusa. Nekik írtam, felkérésre; úgy is adták elő, mint akiknek a szívén fekszik a mű sorsa. De csak egyszer. Akik akkor kórustagok voltak, közben szétszéledtek, főiskolára mentek. Más kórus, amelyik a művemet előadja, azóta se akadt.
– Borzasztó! Pedig közben kinyomtatták!
– Negyvenhat példányban! Ebből huszonötöt én vásároltam meg, hogy eljuttassam azokhoz, akikről feltételezem, hogy érdekli a mű. Hogy a többivel mi lett, nem tudom, de persze aggódok: mi lesz, ha egyszer megint akad egy leánykórus, amelyik elő akarja adni? Lesz majd szívem hagyni a lányokat, hogy kobozzanak? Vagy nekiállok magam a szólam-másolásnak?
– Borzasztó! Pedig most, hogy lemezen is terjed a mű, várható, hogy több kórus is érdeklődni fog iránta.
– A lemezt én csináltattam, saját pénzemen, magánhasználatra. Szó sem lehet róla, hogy kereskedelmi forgalomba kerüljön. Az ősbemutató magnószalagja nyomán préseltettem belőle száz példányt, nem mondom meg, hogy mennyiért. Ugyanazon a lemezen két zeneszerző-barátomnak is van egy-egy műve, így a költségek megoszlottak. Igaz viszont, hogy így a példányszám is megoszlott; ha egészen igazságosan osztozkodtunk volna, a százból mindegyikünk 33 egész egyharmadot kapott volna, ami igazán nem sok. Mondanom se kell: a magam példányait szétosztottam azok között, akikről feltételezem, hogy érdekli a mű.
– Borzasztó! Ezek szerint a remekművedről, amelyet bemutattak, sőt amelyikkel sikert is arattál, amelyet kinyomtattak, sőt lemezre vettek – a világ nem is tud. Kivéve azokat, akik évekkel ezelőtt ott voltak a vidéki ősbemutatón. és akiket te ajándékoztál meg vele.
– Valahogy így…
– Borzasztó! És te mégis boldog vagy?
– Igen. Remekművet komponáltam.
Látszott rajta, hogy igazán boldog.
Ui. Sajnálom, hogy múlt heti cikkemhez elmulasztottam odaírni: a történet és szereplői költöttek; minden esetleges hasonlóság a véletlen játéka. Ugyanez vonatkozik természetesen erre az írásomra is.
Megjelent A Hét II. évfolyama 4. számában, 2021. január 22-én.