Megveszekedett antisztár. önnön karrierjének legelső ellensége. Közreműködését következetesen olyan feltételekhez köti, amelyeket egy rangjára adó nagyzenekar legszívesebben azonnal visszautasítana. Nyolc, tíz, tizenkét próbanapot kér hangversenyenként. Ha az együttes nagyon jó, mint például a párizsi ORTF zenekara, akkor – tizennégyet. Egy-egy hangversenyt nem is nagyon vállal, csak hangversenysorozatokat, mert – úgymond – a zenekar átállítására, arra, hogy a hangszeresek bekapcsolódjanak az ő zenélésének áramköreibe, egy-két hét nem lehet elég.
Próbáin zsarnokként viselkedik. Nem fukarkodik a kitüntető jószóval, ha egy hangszeres rászolgál, de ironikus odamondásaival olykor nehezen gyógyuló sebeket ejt. S ha időközben meg is tudja tőle a kiszúrt zenekari művész, hogy a Bécsi Filharmonikusokkal egyáltalán nincs már mit kezdenie, annyira gyengék, vagy hogy frazírozás dolgában Szeryng hat.- ökör, hol az a zenekari művész, akit az ilyen „megtisztelő” összevetés sértettségében vigasztalni tudna? Legfennebb amikor a világ karmestersztárjait csepüli, annak örül a zenekar névtelen közkatonája. „Maazel, Mehta és a többi hogyishívják” szerinte nem karmesterek. Knappertsbusch vezénylése „botrányos”. („Bár igaz, voltak néha nagy pillanatai is”.)
Celibidache nemcsak négyszemközt a zenekarral tesz ilyen megjegyzéseket, hanem a sajtónak és a televíziónak szánt interjúiban is. Nehogy ne jusson vélekedése az illetők fülébe. (És dehogy is tapintatoskodnak az őt interjúvoló publicisták, ha egyszer ilyeneket hallanak tőle: „a maga gondolkodása annyira sematikus, hogy úgysem értheti meg, amit mondok” vagy „persze maga is süket a zene lényegével szemben“)
Outsider – legyintenek egyes, sikereire allergiás pályatársai. Tehetik. Mert míg az ő dicsőségüket hanglemezek százezrei szolgálják (nem kétséges: jelenkorunk nagy karmesterkarrierjei egytől egyig hanglemezkarmesteri karrierek, ha nem is kizárólag, de annyiban igen, hogy aki feltűnik a pályán, azt rendszerint a lemezipar futtatja be), míg Maazelt vagy Mehtát öt kontinens lemezbarátai hallgathatják teljes repertoárjával, a nap bármely órájában, otthon, háziköntösben is, Celibidache, a következetes zenefilozófus és a művészeterkölcs hajthatatlan bajnoka ellenez mindenféle zenekonzervet. Őt csak azok a kevesek hallják, akik épp ott vannak ritka hangversenyeinek egyikén, ami azt is jelenti, hogy elhunytakor – eltökélt szándéka szerint – nyomtalanul vele múlik majd művészete
is.
Outsider? Különc? Ki a megmondhatója, hogy nem egyetlen igazán nagy karmestere-e napjainknak?
Nota bene: ezt ő a legkevésbé sem állítja! A zenész-pályatársak iránti arroganciájánál csak a zene iránti alázata nagyobb. Úgy ismeri a műveket, mindent, amit csak vezényel, hogy évtizedek óta nem vitt a próbaterembe partitúrát; a legrejtettebb középszólamokat és kísérő fordulatokat is emlékezetből korrigálja. De azért nem állítja, hogy tudja, mi a zene. Csak küzd érte, mondja, hogy megtudja, hogy napról napra közelebb kerüljön hozzá.
Nemzetközi mesterkurzusain több mint hatezer fiatal muzsikust tanított. Mint nemrég beismerte, azok közül sem jutott fel senki a karmesteri tudás csúcsára, ami nyilván elkeserítő mérleg volna, ha nem tudná a mester, hogy milyen sokakat nevelt e tudás szívós ostromlóivá.
Legemlékezetesebb sikereit a Nyugat Berlini Filharmónia élén aratta, amelynek 1952-ig volt vezető karmestere. 1945 őszén a zenekar „puszta léte szempontjából is katasztrofális helyzetbe került. Megmenekülése a szó szoros értelmében az utolsó órában következett be, mégpedig a fiatal Sergiu Celibidache révén, aki ezért minden köszönetét megérdemel. Celibidache éppen akkor fejezte be zenefőiskolai tanulmányait, és határtalan lelkesedéstől sarkallva úgyszólván együtt nőtt az emberfeletti feladatokkal, hiszen számára minden egyes előadás egyúttal premiert is jelentett. Amit Celibidache akkor véghez vitt, az csak fenomenális teljesítménynek minősíthető” – írja A világ zenekarai című könyvében Siegfried Borris.
Celibidache? Életrajzának ezt a fejezetét, amelyben Nyugat-Európa és Észak-Amerika kritikusai csupa hozsannát zengedeztek a fiatal román művész mindenkit elképesztő zsenialitásáról, úgy ítéli meg, mint fiatalos tévelygéseinek a korszakát. 1952-ben lett Saulusból Paulussá, mint meséli, Heinz Tiessen hatása alatt, aki ráébresztette arra, hogy minden eddigi sikere és teljesítménye csak a karmester-világ mértéke szerint fenomenális, a zenéhez és egy igazi zeneművész küldetéséhez mérve: nulla. Ekkor, negyvenéves fővel, a pálcavirtuózi pálya csúcsán ez a ráébredés csaknem végleg megbénította. Kisformákkal, Telemann Tafelmusikjaival kezdte újra a zenével való ismerkedést. A válság előidézője, Tiessen továbbra is mellette állt, nemcsak zeneművészi tudásával, hanem emberi bölcsességével is.
Két év múlva azt mondta neki: „igen, most már látom, fog az menni”… Celibidache úr élete azonban nem sztárparádézás. Hanem áldozatos zeneszolgálat. Mindig akadnak nagyzenekarok, amelyek tudják, hogy érdemes vállalniuk a vele való együttműködés nem mindennapi terheit, és aligha van vérbeli zenész, akit ne fanatizálna tudásának hatalmával, aki ne látná be, hogy Celibidache mind a zenei szöveg legmélyebb lényegének a feltárásában, mind a zenekari munka bensőséges műhelytitkainak az ismeretében egyedülálló mester, akinek személyiségében a tudományos kérlelhetetlenség és a robbanékony temperamentum, a zene önmagán túlmutató jelentésébe vetett hit ereje és a karmesteri akaratótvitel technikájának a hatékonysága csodálatosan találkozik. Csak ne volna olyan nehéz a követése! Csak ne kerülne annyi lemondásba a vele való hosszasabb együttműködés!
Most itthon van. Nem külföldi együttes élén, mint pár évvel ezelőtt, hanem mint az ország első szimfonikus zenekarának vendégkarmestere. Hangversenyeiről nem tudósíthatunk, mert bár ötször vezényelte ugyanazt a Stravinsky–Ravel–Brahms-műsort, egyik alkalomra sem sikerült jegyet szereznünk. De hallgattuk nem egy próbáját (amelyeken néha úgy megtelt az Ateneul Román nézőtere, hogy egy órával a próbakezdet előtt már nem volt ülőhely s a később érkezettek a falak mentén és a széksorok között állva hallgatták), be-betolakodtunk délutáni előadásaira, szakmai jellegű megbeszéléseire, és hisszük, hogy így többet tudtunk meg róla és művészetéről, mint azok, akik a hangversenyein hallották, de csak ott.
A George Enescu Filharmónia érdemes együttesével tíz próbanap alatt tanította be a „jól ismert” műsort. E tíz nap alatt a zenekar hatalmasat fejlődött: ma már olyan jó, hogy legközelebbi hangversenyére akár tizenkét-tizennégy próbanapot is követelhet Celibidache. Nagyon reméljük, hogy erre a viszontlátásra nem kell ismét éveket várnunk. Szükségünk van rá és művészetére! S talán nem képzelődünk, amikor úgy hisszük: neki, a zenei élet hatvanöt éves világvándorónak is szüksége van Bukarest zenekarára és közönségére, arra a közegre, amely ittléte alatt feltétlen hódolattal s a megértés parttalan akarásával vette körül, és ízes románságú, moldovaiasan ejtett sziporkáit valamennyiszer testvéri összepillantással nyugtázta.

Megjelent A Hét IX. évfolyama 5. számában, 1978. február 3-án.