A hatvanas-hetvenes évek fordulóján három jelentékeny magyar szellemi műhely jött létre a román fővárosban: a Kriterion Könyvkiadó, a Román Televízió magyar adása és A Hét szerkesztősége. Bukarestben mindig is volt magyar kolónia és magyar szellemi élet, de ezzel a hármas intézményalapítással valósággal megsokszorozódott az odatelepült magyar értelmiség. Egyes visszatekintők hangsúlyozzák: a rendszer – álságosan – azért hozta létre ezeket az új intézményeket, hogy minél több személyiséget elvonjon az erdélyi magyar közélettől, s mi ezért még hálásak is legyünk neki. A föltevés alighanem helyes, de téved, aki túlhangsúlyozza a fordulat negatív hatását, és lelabancozza azokat a magyar értelmiségieket, akik akkoriban Bukarestbe költöztek.
Románia 1970-ben is az volt, ami ma, sőt még nagyobb mértékben volt az: egy erőszakosan központosított állam, amelyben a fontos dolgok igen nagy részt a fővárosban dőlnek el. Következésképpen a romániai magyarságnak létérdeke volt – s az ma is –, hogy Bukarestben rangja és súlya – sőt, ha lehet: elitje – legyen. Másrészt: labancjelöltjeiben sok kemény kurucot fogott a rendszer!
Kitekintésében is, hatásában is össznemzetiségi volt mind a három új intézmény. Ha csak az „ahogy lehet” jegyében is, de átfogták a teljes romániai magyarságot, gyarapították kultúránkat, és tájékoztattak felőle, emelték nemzeti önbecsülésünket. Múlhatatlan érdemeiért csak A Hetet büntették lefejezéssel, 1983-ban, amikor Huszár Sándor főszerkesztőt és Horváth Andor főszerkesztő-helyettest leváltották. Domokos Gézát és Bodor Pált alighanem jobb pártkapcsolataiknak köszönhetően tűrték meg a Kriterion Könyvkiadó, illetve a tévé nemzetiségi adásainak az élén (előbbi maga is központi bizottsági tag volt, utóbbi sógora Gere Mihálynak, aki a legfelsőbb pártvezetéshez tartozott), de ők is épp elég főfájást okoztak a művelődési életet ellenőrző szerveknek.
Én ezzel az intézményalapító hullámmal egyidejűleg, de tőle függetlenül kerültem Bukarestbe. A bukaresti zeneművészeti főiskolán meghirdettek egy adjunktusi állást a kamarazene tanszéken, és én – akkoriban a kolozsvári zenei líceum kamarazene-tanára – jelentkeztem a versenyvizsgára. Négy bukaresti ellenjelölttel kellett megküzdenem, akik közül az egyik úgy tudta, hogy az eljárás puszta formaság: csak azért hirdették meg a versenyvizsgát, hogy őt, aki óraadóként oktatott már a tanszéken, véglegesítsék. Sokak elképedésére én kerültem ki győztesen a megmérettetésből, és a szakminisztérium 1970. május 1-jei hatállyal kinevezett. (Máig csodálkozom rajta, hogy miért kellettem Bukarestben alig pár héttel a tanévzárás előtt.) A befogadó intézmény – attól tartván, hogy majd családostól felköltözöm Bukarestbe és lakásigényeim lesznek – nyilatkozatot íratott velem alá, amelyben biztosítottam új gazdáimat afelől, hogy bukaresti szállásomról magam gondoskodom, és e tekintetben a főiskolától semmiféle támogatást nem fogok kérni. Készséggel aláírtam, mivel eszem ágában sem volt Bukarestben fészket rakni. Hitvesemnek megvolt már a tanársegédi állása a kolozsvári főiskolán, lakásunk is volt a Györgyfalvi negyedben. Botorság lett volna ezekről lemondanunk és Bukarestben családostól új életet kezdenünk. Úgy döntöttünk, hogy egyelőre ingázni fogok: heti három nap alatt ellátom bukaresti óráimat, négy napot Kolozsvárt töltök – és két éjszakát a vonaton. „Aztán majd meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok”. Ez az „egyelőre”-életmód huszonegy és fél évig tartott.
A főiskolán Földes László – akkoriban az Utunk főszerkesztője – tanított volt esztétikára. Magával ragadó előadó volt – és nagy vagány. Mivel folyamatosan cigarettázott, és képtelen lett volna egy órát rágyújtás nélkül végigülni, felszólított minket, füstöljünk mi is, amíg őt hallgatjuk. Ma is előttem a kép: ülünk a Mátyás-ház valamelyik kisebb termében, ahol vágni lehet a füstöt, Földes lenyűgözően magyaráz, olykor a mondat közepén is mélyen bele-beleszív cigarettájába, s amikor gondolatmenete a kifejtés végére ér, a csikket a falhoz nyomva oltja el, majd gondosan széttapossa. Ettől egy kicsit megrendültem ugyan (már csak azért is, mert épp széptant adott elő), de imponált is nekem. Az már kevésbé tetszett, hogy nem volt sokszorosított jegyzete, amiből a vizsgára készülhettünk volna. (Gyanítom, hogy óravázlata sem volt.) Szorongtam. Felmentem hozzá az Utunk Szentegyház utcai szerkesztőségébe, és udvariasan bár, de megmondtam neki, hogy egy annyira fontos tárgyból, mint az övé, kellene hogy a könyvtárban jegyzet álljon rendelkezésünkre. Már nem emlékszem, hogy mivel vágta ki magát, de a vizsgán tízest írt be az indexembe, és nekem nagyon az volt az érzésem, hogy azt a tízest nem annyira a tudásomra adta, hanem inkább mert úgy érezte, fellépésem burkolt fenyegetés volt, amelyet jó komolyan vennie.
1959-ben végeztem. Ugyanabban az évben ő drámai körülmények között meg kellett hogy váljék főszerkesztői állásától. A következő években összebarátkozunk. A barátkozás a két családra is kiterjedt: olykor „összejártunk”, feleségem kezdeményére egyszer még kirándulni is elvittük őket, hogy szívjanak erdei levegőt is, ne csak a bagót. (Első pihenőhelyünkön elővették a kártyát, és elkezdtek hármasban hetesezni. Semmi kedvük nem volt a továbbvándorláshoz.) Évekig tanítottam a kislányát fuvolázni.
Már ingáztam, amikor egyszer felhívott: ő is készül Bukarestbe, jó volna egyeztetnünk és együtt utaznunk. Beszélnünk kell, tervem van veled, mondta titokzatosan. Közös hálókocsifülkét vettünk – és ahogy elindult a vonat, azonnal rákezdett. Új hetilap indul Bukarestben. Sokkal jobb lesz, mint az Utunk: nem irodalmi, hanem széles tartalmi átfogású, művelődési-közéleti lap. 1959-es pártszankcióitól most hajlandók a szervek bizonyos mértékig eltekinteni. Főszerkesztő ugyan nem lehet belőle, de mint főszerkesztő-helyettesnek igen tág rendelkezési szabadsága lesz. Egyelőre a csapat öszeállításán dolgozik. Leszünk majd oly becstelenek, mondta, hogy innen-onnan elcsábítunk néhány nagyon jó, gyakorlott szerkesztőt. (Mintha neveket is mondott volna: Kacsir Mária az Előrétől, Baróti Pál az Utunktól, Tabák László). A többség azonban kezdő lesz. Olyan fiatal értelmiségiek, akik a maguk szakjában nemzedékük legjobbjai közé tartoznak, de akiket még nem rontott meg az újságírói rutin. (Ekkor hallhattam először Ágoston Hugó és Horváth Andor nevét.) Ők hozzák majd a maguk kiváló szürkeállományát, azt pedig, hogy mi a sajtó, majd nálunk tanulják meg. Meglátod, ez lesz „a” magyar lap!
Akkoriban már csaknem tíz éve közöltem meglehetős rendszerességgel az Utunkban, néha más lapokban is. Megkérdeztem: tán csak nem akar engem is odacsábítani! Hiszen megvan az új, főiskolai állásom, nagy ambícióval foglaltam el! Nem vagyunk hülyék, hogy alkalmazzunk, mondta Földes, mi rajtad egy teljes fizetést fogunk megtakarítani. Te fogod szerkeszteni a zenei oldalt, tiszta ingyen, csak azért, hogy azt írhassál bele, amit akarsz. Egyedül nekem leszel alárendelve, én pedig mindig mindenben neked fogok igazat adni. Csak legyen olvasmányos az oldal, és jelenjék meg minden héten. Már szereztem is neked egy állandó cikkírót: Vermesy Pétert. Felkértem, elfogadta. Kérdeztem Földestől, nem baj-e, hogy még sohasem szerkesztettem, nem gondoztam más szövegét, csak a magamét. Azt mondta, ez kifejezetten előny. Mert tőle fogom megtanulni a szerkesztés művészetét. Meglátom, fog az menni, és ahogyan ismer, nagyon fogom élvezni. Azt mondtam: jó, de Rónai István nélkül el sem tudom képzelni az oldalt. Ma ő ír nálunk a legjobban a zenéről. Elfogadta. Megegyeztünk, hogy mind a hárman hétről hétre előállítunk egy-egy kb. negyvenöt soros publicisztikát. Ez kiteszi az oldal nagyját. Az egyik margót apró információknak, színes híreknek tartjuk fenn, a másikra pedig kerüljön egy-egy külső embertől kért alkalmi cikk, könyv- vagy lemezismertetés. S amikor már vagy hat-nyolc hete jól működött az emígyen megszerkesztett, mozaikszerű oldal, a változatosság kedvéért lepjük meg az olvasót valamilyen nagy, ha lehet, egész oldalas anyaggal. Hogy visszakívánja a megszokottat. így született meg A Hét 8. oldalának a koncepciója, amely túlélte szegény Földest, és a helyébe lépett Márki Zoltán kezén indult senyvedésnek.
Földes főszerkesztő-helyettesi szobájában nekem is jutott egy fiók és egy íróasztalsarok. Rendszerint kedd reggelenként a vonatérkezés és a tanítás megkezdése között, a lakásán adtam le neki a friss, Kolozsvárt megszerkesztett anyagokat, szerdán pedig, amikor délután tanítottam, reggel lementem a szerkesztőségbe, összeállítottuk a következő heti oldalt, és korrektúráztam az a hetit. A szerkesztésért tényleg nem kaptam semmit, de a cikkdíjam magas volt. Közben a televíziónak is dolgozgattam (akkor még nem volt a szerkesztőségnek zenész alapembere, külső munkatársként elég sok adást szerkeszthettem), ott is tisztességesen megfizettek. Rövidesen a Kriterion is befogadott szerzői közé. Elmondható, hogy a három intézmény együtt segített nekem a bukaresti lét és az ingázás költségeit előteremtenem.
Ez azonban csak az „egyrészt”. Másrészt: igaza lett Földesnek: nagyon megszerettem a lapcsinálást. Már csak a hetenkénti rendszeres cikkírás kötelessége is jót tett nekem (Allegro aperto volt rovatom címe), de mindig boldogan vettem kezembe Rónai és Vermesy új cikkeit is, és olyan felelősséggel gondoztam őket, mint a magaméit. Iparkodtam a zenei oldalon információk és színvonalas olvasmányok mellett „cselekvő sajtót” is nyújtani: vitacikkeket, a zenei élet kérdéseibe közvetlenül beleszóló publicisztikákat. A „Hanglemezt mindenkinek!” jelszó alatt futó „akciónk” – hála Edgar Elian Electrecord-főszerkesztő megértésének és a pillanatnyi, viszonylag kedvező politikai széljárásnak – valósággal megújította a romániai magyar lemezkiadást. Utóbb kiderült, hogy zenei oldalunk nemcsak nemzetiségi viszonylatban volt egyedülálló. Nemhogy a romániai magyar, de az összromán és az összmagyar sajtó történetében sem találtam még egy olyan hetilapot, amely éveken át minden egyes számának ugyanazt az oldalát a zenének szentelte volna! (Várom, hogy észrevételemet egy hivatásos sajtótörténész is megerősítse.)
Az anyagi és a szakmai nyereség mellett talán még többet köszönhettem A Hétnek mint értelmes és jóérzésű férfiak és nők összetartó, emberséges, már-már családias közösségének, amely engem, a zenészt kültagjának bár, de jó szívvel befogadott. A szerkesztőségi stílushoz némi marháskodás is hozzátartozott (általános volt a „Szőr”, illetve a „Lajos” megszólítás; a főszerkesztő beceneveiből lettek szójárássá), egyes személyek között voltak a kívülállónak is feltűnő feszültségek, de abban a csapatban felelőtlen ember kivételként sem akadt. A szerkesztők hozzáértésén túl idealizmusuk, közösségi összetartásuk és a szerkesztőségi demokrácia is éltette a lapot. Csak két hölgy volt egyenlőbb az egyenlőknél: Haninovici Vera, a titkárnő és Stefanescu Magda, a tördelőszerkesztő. Megkülönböztetett tisztelet övezte őket.
Huszár Sándor, a főszerkesztő nem tudott megfeledkezni arról, hogy miközben én úri fiúként zongoraórára jártam volt, ő a proligyerekek életét élte, de abban, amit lapjának dolgoztam, feltétlenül megbízott. Amikor nagy néha részt vettem a lapszám kiértékelésének szánt szerkesztőségi közgyűlésen, a 8. oldalt mindig csak egy afféle „a zene rendben” mondattal lapozta át, anélkül hogy fölemelte volna a tekintetét. Személyes kibeszélés csak egy volt közöttünk, az is írásban és post festa. Miután 1983-ban eltávolították a laptól, tőlem kitelően szép levélben mondtam neki köszönetét azért, hogy főszerkesztői szignója alatt 824 kisebb-nagyobb írásom jelent meg, s főleg: az Oldalért, amelyet A Hét éltetett, amely életemnek fontos részévé lett. Erre ő, miután kijött a kórházból, egy vallomásos hangú levélben válaszolt, amelyben a zenéhez való személyes viszonyulásáról írt megindító reflexiókat, és biztosított afelől, hogy az ő lelkében mint „A Hét fedőnevű kaland egyik oszlopos tagja” élek. Levelét szeretettel őrzöm.
A lapalapító aranycsapat elhunyt tagjai közül Földes László mellett Dankanits Adám hiányzik nekem a leginkább, és felesége, Varga Kati, akikhez sok tartalmas esti beszélgetés emléke fűz. Ádám részéről különösen éreztem, hogy felelősségtudattal viszonyul hozzám mint kockázatos életmódot folytató, csak kevéssel fiatalabb, de sokkal tapasztalatlanabb baráthoz. De igencsak becsültem például annak a Baróti Pálnak az eszes és hajthatatlan értelmiségire valló értékítéleteit is, akivel a szerkesztőségen kívül sosem találkoztam, s ott sem csevegtünk sokat. Rostás Zoltánt (aki nem sokkal a lapalapítás után jött át a tévétől, ahol megismertem), amióta búcsút mondott a sajtónak, és egyetemi pályára ment, egyszer sem láttam, de amíg élek, őrzöm az emlékét egy nagyszerű gesztusának. Egyszer a Szovjetunióba és az NDK-ba készültem feleségemmel hangversenyezni. Bukarestben szálltunk repülőre. Ő jól megnézett (valamilyen szörnyű lódenben jártam akkoriban), és csendesen megkért, próbáljam fel viszonylag új bőrkabátját. Felpróbáltam, talált, és én abban utaztam külföldre, ő pedig közben Bukarest-szerte hordta a lódent. Hajlamos vagyok arra, hogy ezt a kis epizódot a bukaresti magyar értelmiségbe való befogadottságom jelképének tekintsem. Engem ott családtagszámba vettek.
Bevallom, nagyon fontos volt nekem, hogy odatartozzam A Hét csapatához. Hiszen én nem egyetemet, csak főiskolát végeztem, a főiskolán sem tudományt, csak egy gyakorlati tárgyat, kamarazenét adtam elő! Annyiban tekinthettem magamat értelmiséginek, amennyire egy értelmiségi családban született közzenész annak tekintheti magát – ami kiindulásnak nem sok. De megérintett volt már a szellemi munka vonzása. Cikkeimet, kisebb tudományos írásaimat általában közölték, és én, a magányos autodidakta zenei szakíró és publicista, nagyon komolyan vettem minden szerkesztői útmutatást és bírálatot. Ezek az évek, a szerkesztőségben annyi kiváló elme társaságában eltöltött délelőttök éreztették meg velem, hogy mit jelenthet egy összetartó szellemi műhely tagjának lenni.
A bukaresti A Hét – amely oroszlánrészt Gálfalvi Zsolt mérhetetlen áldozatkészségének és konok utóvédharcának köszönhetően érte meg XXXIII. évfolyamának 27. számát – július 17-én bejelentette, hogy őszig beszünteti megjelenését, és azután Marosvásárhelyen fog megjelenni. Az utolsó bukaresti szám kolofonjában Gálfalvi Zsolt főszerkesztő, Kacsir Mária szerkesztő és Ágoston Hugó főmunkatárs képviseli az 1970-es aranycsapatot, a tartalomban ott van az új vizekre evezett, de munkatársként hű maradt Horváth Andornak egy magvas tanulmánya is, és a 8. oldal, akárcsak az 1970. október 23-i első számban s azután még éveken át volt, ebben az utolsóban is a zenéé. Kimondhatatlanul jól esett még egyszer együtt megjelennem négy legendás alapítóval.
Ágoston Hugó jegyzi meg A Hét harminchárom évéről: „krisztusi kor!” Bár a próféta beszélt volna szájából: bár feltámadás lenne a lap marosvásárhelyi újraindulása.
Korunk, 2003/8. szám