Levelei kaptam egy olvasótól, aki kérte, hogy bélyegezzük meg A Hétben „egyszer s mindenkorra” a beat-zenét.
Azt már nem! – válaszolom a tisztelt olvasónak. Már csak azért sem, mert a művészetben semmit sem lehet egyszer s mindenkorra megbélyegezni, kivéve az ilyen egyszer s mindenkorra szóló megbélyegzéseket. Jó példa erre a valcer, amelyre kezdetben ugyanazt mondták, mint ma a beatre, hogy féktelen, vulgáris, orgiasztikus, és hogy erkölcstelenségre ösztönöz. Ami nem is csoda, mert a párosával összefogózva lejtett valcer polgári tánc volt, plebejus betörés az udvari táncok etikett-szabta figuráinak a világába. Ezért volt félelmetesen buja, lélegzetelállítóan izgalmas a zenéje is. Ugyanez volt a helyzet pár emberöltővel később a dzsesszel. Kisemmizett niggerek és proletárok kültelki lebujzenéjeként tűnt fel, ezért volt a polgárfülnek félelmetesen nagyszerű, fenyegetően lebilincselő, édesen bűnös. De hol van már a tavalyi hó? A dzsessz napjainkban egy mély introspekcióra ösztönző, teljes értékű művészet, mely a szó legsajátabb értelmében klasszikus stílusokkal, mesterekkel és mesterművekkel gazdagítja az egyetemes zenekincset, s mint ilyen a művészetek sorában – jobb kifejezés híján, rettenetes terminussal – a komoly zene műfaj- és stílusrendjében követel magának egyenrangú helyet.
Mi nem tetszik sokunknak – noha nem vagyok hajlandó elítélni – a mai könnyűzenében és annak legmaibb ágában, a beatben? Az, hogy hangos – hangosabb, mint a dzsessz volt fiatal korában. Az, hogy szimpla – olykor szimplább, akár egy-egy 1900-as marching-jazz-számnál is. Az, hogy ritmusának orgiasztikus osztinátója szabad utat nyit a civilizáció által szublimált ősösztönöknek, hogy hallatára még jól nevelt, dolgos, józan fiatalok tízezrei is gátlás nélkül sikoltoznak, és közben mérhetetlenül boldogok, lehet, hogy boldogabbak, mint a korai dzsessz „rabjai” voltak. De, tisztelt olvasóm, vegyük észre, hogy megjelenésékor minden könnyűzene brutális volt és vulgáris – a megelőzőhöz viszonyitva, és idővel mégis minden könnyűzenének az lett a sorsa, hogy kifinomult és bevonult a „magas” művészet panteonjába. Gondoljunk a Bach-szvitek csodálatos sarabande-jaire, a bécsi szimfóniák menüett-tételeire, a Chopin-valcerekre, Ellington mesteri dzsesszelésére, és higgyük el: ez a mai könnyűzene jövője is. Mire fiaink nemzedéke megöregszik, abból, ami ma olyan izgalmasan durva, stilizált esztétikum lesz. Könnyűzene mivoltára nosztalgiával emlékszik majd vissza a régi szép időket szívesen emlegető, nyugdíj-jogosult korosztály, miközben az unokák még újabb és még vadabb, még orgiasztikusabb és még félelmetesebb könnyűzenétől fognak sikoltozni – és még ki tudja, mit csinálni. Mintha már jelentkeznének is egy jövőbeli beat-művészet korai jelei. Arra is jó felfigyelnünk, hogy a beat maga is keresi a hidat más zenefajok felé: a folk-beatben a népzene, a pol-beatben és a protest-songban a mozgalmi dal felé. Lehet, hogy ha jobban odafülelnénk, több megértéssel hallgatnánk mi, a dzsessz-barát old boyok is.
Szóval: ne ítéljünk, hogy ne ítéltessünk. Mondja ki bátran a beatre is ki-ki a maga jóhiszemű nihil obstatját. Még ha nem is szereti feltétlenül. Gondoljunk a Bach-Chaconnera, melynek könnyűzenei ősforrását a középkorban szintén musica vulgárisnak bélyegezték meg – egyszer s mindenkorra.
Megjelent A Hét II. évfolyama 6. számában, 1971. február 5-én.