„Egy nagyon magányos avantgarde-zenész a távoli Bécsben” – írtam Róla három héttel ezelőtt. Aztán rájöttem, hogy ezt a „távolit’ erősen megkontrázzák a zenetörténeti tények. Mindenképpen messze volt tőlünk kétszáz évvel ezelőtt a császárváros, fizikai távolságban, érzelmeinkben egyaránt – csak éppen a zenében nem. Haydn, Mozart és Beethoven zene-fővárosát szívközelünkbe hozta az ő abszolút nagyságuk – és eleink fogékonysága.
Emlékezzünk. 1799-ben mutatták be a Burgtheaterben Haydn főmüvét, a Teremtést – 1802-ben a mű már Nagyszebent is meghódította. Az 1791-ben írt Varázsfuvolát 1796-ban már több városunkban játszották: Temesváron és Nagyszebenben biztosan, s feltételezhetőén másutt is. És Beethoven? Az ő apropóján ugyancsak meggondolatlanság volt Bécs távolságára hivatkoznom. Ellenzőihez is közelebb állt itt, mint gondolnák! Nem kevesebb, mint hat olyan első kiadású Beethoven-szonáta van a tulajdonomban, mely egykor a Beethoven-égető Caudella kottája volt, amint azt a címlapon Caudella aláírása tanúsítja. Caudella tüntetően megégette Beethoven opus 53-át, mert ő konzervatív volt és volt mersze kiállni a maga credójáért, de lám, megvette (és alkalmasint játszotta is) a meg nem értett kolosszus szonátáit. Bizonyítékunk van arra is, hogy a másik jelentékeny kolozsvári muzsikus, Polz Antal, akit egyik volt tanítványa 1805-ben magától értetődően „antibeethoveniánusnak” aposztrofált, 1806-ban ennek a Bécsbe került tanítványának a közvetítésével Beethoven-vonósnégyeseket rendelt. És bár Polz Beethoven zongoraszonátáit nem szerette, már 1805-ben fejet hajtott a hat évvel azelőtt publikált Sonate pathétique nagysága előtt; ebből joggal következtethetünk arra, hogy a többit is igen jól ismerte. Így lett aztán belőle 1814-re, amikor ama nevezetes kottaégetési szertartás szentesítette a kolozsvári zenevilág Beethoven-pártiakra és Beethoven-ellenzőkre való osztottságát, a Beethoven-párt vezére.
Beethoven kétszázadik születésnapján nem tudok nosztalgia nélkül emlékezni erre a „régi szép időre”. Mert kétségtelen, hogy a közlekedés és a távközlés többszöri forradalmai következtében
ma minden közelebb van hozzánk, mint anno 1800-ban, vagy éppen 1814-ben volt. De szívünktől távolabb van a nagyvilág mai zenéje, mint annak idején volt! Akkor is, ha nem Bécsben komponálják, vagy mondjuk Tokióban, hanem itt, Kolozsvárt vagy Bukarestben.
És az új zene ellenzői sem úgy konzervatívak, ahogy akkor a Beethovent ismerő antibeethoveniánusok voltak azok, hanem sokkal kisszerűbben. Hogy ne mondjam: tudatlanabbul. A múlt vasárnap alig kezdődött meg a televízióban Hencz József Konvergenciáinak a bemutatója, máris jelentkezett telefonon a vétó-jogot igénylő „közvélemény”: hagyják abba ezt a marhaságot.
Ebben a betelefonálásban nem az az elszomorító, hogy az illetőnek nem tetszik a preparált zongorával való zenélés vagy az aleatorika, sőt még az sem, hogy neki a korszerű távközlés arra jó, hogy eleve korszerűtlen művészetszemléletét tudomásunkra hozza, hanem az, hogy meg sem hallgatta a művet, máris fel volt háborodva. Természetesen senki sem akarja Hencz Józsefet 1970 Beethovenjének kikiáltani (ó, bár volna kit kikiáltanunk 197Vermesy Péter: Beethoven és a közönség 0 Beethovenjének!), de mondjuk ki most, ezen a bicentenáriumon is: senkitől, aki komolyan, becsülettel és tehetséggel komponál, nem szabad eleve megtagadni a bizalmat! Vélekednünk szabad, sőt kötelességünk, de a döntés joga a jövőé.
„Minden közlegény a tarsolyában hordozza a marsallbotot.” Lám, annak az iszákos bonni énekesnek és mindig-beteg feleségének a fiából, abból az izgága, tizenéves udvari segéd-zenészből is mi lett: Ludwig van Beethoven! Szinte hallom a jó öreg bonni polgárokat, ahogy seritaluk mellett elmerengenek: „ki hitte volna!”
Megjelent A Hét I. évfolyama 8. számában, 1970. december 11-én.
