Száz évvel ezelőtt, 1873. június 28-án született Sepsiszentgyörgyön László Ferenc, századunk első negyedének kiváló régésze. Alkotó ereje teljében, alig ötvenkétéves korában halt meg, de torzón maradt életművével is beírta nevét a régészettudomány történetébe.
Alapos felkészültségű, széles látókörű, sokoldalú egyéniség volt. Eredeti képzettsége szerint természetbúvár. Növénytanból doktorált, s 1895 és 1897 között a kolozsvári egyetem botanikai tanszékén dolgozott. Természettudományos vizsgálódásaival később sem hagyott fel, amikor hátat fordítva a ragyogónak ígérkező egyetemi pályának szülőföldje tudományos feltárását, művelődési életének felemelését tűzi ki élete céljául. 1897-től a sepsiszentgyörgyi Mikó Kollégium tanára, 1901-től pedig élete végéig az egykori Székely Nemzeti Múzeum őre, majd igazgató-őre lesz.
Odaadó pedagógus, de tanári teendői mellett tudományos szempontok szerint rendszerezi, gyarapítja a múzeumi gyűjteményeket. Oroszlánrészt vállal a múzeum mai – Kós Károly emelte – épületének létrehozásában. Tudományos érdeklődése igen sokoldalú. Foglalkoztatja a földtörténeti múlt s az élő természet. Hosszú éveken át végez meteorológiai megfigyeléseket. Gyarapítja a múzeum néprajzi tárát. Ír a délkelet-erdélyi vasút történetéről. Boncolgatja a tudomány és a vallás viszonyát. S nem utolsósorban: rendszeres régészeti kutatásokat végez az egykori Háromszék területén. László Ferenc munkásságának tudománytörténeti jelentőségét, az erdélyi múzeumügyben betöltött szerepét nem is érthetjük meg másképp, csakis e gazdag és változatos életmű egészének ismeretében. Éppen életművének felmérése lesz egyik célja annak a tudományos összejövetelnek, mellyel a sepsiszentgyörgyi múzeum kíván megemlékezni az idei őszön László születésének századik évfordulójáról. A közleményeket a múzeum kiadványa, az Aluta V. kötetében olvashatjuk majd.
Kétségtelen, hogy László Ferenc életművében az ősrégészet területén kifejtett munkássága a legjelentősebb, ezzel vívott ki méltó elismerést a nemzetközi szakkörökben is. Az elsők között kell számon tartanunk – s nemcsak hazai viszonylatban – azok között, akik a régészeti kutatások céljáról, szerepéről alkotott modern szemlélet s tudományos, mai szemmel is kifogástalan ásatási módszerek birtokában vallatták a régmúlt titkait hosszú évezredeken át őrző anyaföldet. Nem az elszigetelt leletek érdekelték, hanem a földben megőrzött anyagi emlékek összessége, nem épen maradt szép edények, szobrocskák, eszközök vagy ékszerek után kutatott, hanem az avatatlan szem számára legtöbbször láthatatlan nyomok alapján az egykori ember mindennapi életét igyekezett megérteni, feleleveníteni.
Ehhez azonban szakítania kellett a hagyományos, néhány négyzetméteres aknák vagy jobbik esetben kutatóárkok segítségével folyó ásatási módszerekkel. Nemcsak az egymást követő művelődési rétegek, lakószintek sorrendjét (tehát a település viszonylagos kronológiáját) kellett megállapítania, hanem nagyobb felületek feltárásával fényt kellett derítenie az egyes rétegek, lakószintek települési viszonyaira, jellegzetes ingó és ingatlan emlékeire.
Elképzeléseit főképp az Olt és a Maros felső folyásától a Dnyeperig húzódó ún. Erősd–Cucuteni–Tripolje jellegű újkőkori festett kerámiás művelődési kör erdélyi településeinek kutatásában sikerült megvalósítania. Több mint húsz ilyen telepet azonosított, ezek közül hatot vizsgált meg ásatásokkal, de rendszeres feltárásokat – mindenekelőtt anyagiak híján – csak Oltszemen s főképp Erősdön sikerült végeznie.
Az erősdi Tyiszkhegyen 1907 és 1925 között kutatott, hosszabb-rövidebb megszakításokkal. Megállapította, hogy a települést erődítési rendszer védte a támadásoktól: északi szélét kettős sáncgyűrű övezte, a Tyiszkhegyet a szomszédos vonulatokkal kelet felől összekötő keskeny földnyakat pedig 18 méter széles és több mint két méter mély védőárok vágta át. Aprólékos munkával feltárta a telep több lakóházának maradványait. Érdekes megfigyeléseket tett a házak alakjára, szerkezetére, építési technikájára vonatkozóan, sőt sikerült megalkotnia az erősdi újabb kőkori lakóháznak a sepsiszentgyörgyi múzeum kiállításában látható modelljét is.
A házakban és szomszédságukban számos tűzhelyre, égetőkemencére, élelemtárló- és hulladékgödörre bukkant. Az ásatások felszínre hozták a település hajdani lakóinak cserépedényeit, kőből, csontból, égetett agyagból és rézből készült eszközeit, a vallásos hiedelmekkel összefüggő ember és állat alakú szobrocskáit, s a bizonyára akkor is tetszeni vágyó lányok, asszonyok kagyló- és rézgyöngyeit, apró aranyékszereit. Alaprajzokon és metszeteken rögzített minden jelenséget, fényképfelvételeken örökítette meg az ásatás fontosabb mozzanatait. A századelő viszonyaihoz képest gazdagon illusztrált publikációi ma is frissek, s elsőrangú forrásai az erdélyi neolitikum történetének.
László helyesen ismerte fel az erősdi kultúra szoros rokonságát a Cucuteni és Tripolje jellegű műveltséggel, ám életében nem nyílott alkalma az erdélyi s az akkor még közöletlen moldvai és ukrajnai telepek anyagának pontos összevetésére. Sőt, nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy ez javarészt még mindig a jövő feladata.
A háromszéki festett agyagművesség s különösen az erősdi telep hamarosan ismertté válik nemcsak a hazai, hanem a külföldi szakkörökben is. Neves tudósok tekintik meg az ásatásokat, tanulmányozzák a leleteket. A nemzetközi érdeklődésre jellemző például, hogy a Cambridge University Museum of Archeology and Ethnology nagyobb összeget ajánlott fel a háborús években félbeszakadt erősdi ásatások újrafelvételének támogatására, a település monográfiájának pedig a tübingeni egyetem Veröffentlichung des urgeschichtlichen Vorschungsinstituts című kiadványsorozatában kellett volna megjelennie 1925-ben Die neolitische Station von Erősd címen.
Az első világháború utáni években László Ferenc Vasile Părvannak, a román régészeti iskola megalapítójának, az Akadémia akkori főtitkárának önzetlen támogatását élvezte, aki sokat remélt az akkor már nemzetközi megbecsülésnek örvendő erdélyi régész további őstörténeti kutatásaitól, munkatársi együttműködésétől. 1924-ben László még recenzálhatta Gordon Childe két tanulmányát a Convorbiri Literare hasábjain, a következő esztendőben, halála évében, a Părvan közbenjárására kiutalt 50 000 (!) lejjel még sort keríthetett utolsó erősdi ásatására, de a Dacia című régészeti kiadvány első kötetében már nem csak tiszteletbeli helyen közölt dolgozatát olvashatjuk az erősdi festett edények típusairól, hanem Vasile Părvan róla írott nekrológját is. Befejezésül ennek zárósorait idézzük: „László, akit nemcsak a magyar és a román szakkörökben becsültek nagyra, hanem külföldön is, mind Németországban és Angliában, mind Ausztriában, Lengyelországban és Oroszországban, elsőrangú kutató volt, akinek módszerei mindig bámulatra méltó ügyszeretetének magaslatán állottak. Halála nagy vesztesége Dácia ősrégészetének. Szívünk szerint cselekszünk, amikor kiadványunk eme első kötetét tanulmányával nyitjuk s a róla szóló megemlékezéssel zárjuk.”
László Ferenc kéziratainak, jegyzeteinek, levelezésének a halála óta eltelt csaknem öt évtized viharait átvészelt töredékét (közte Hampel József, Posta Béla, Tompa Ferenc, Roska Márton, valamint G. Childe, H. Schmidt. J. Palliardi és M. Vassits leveleit) a sepsiszentgyörgyi múzeum őrzi. Szép feladat s László Ferenc emlékéhez méltó tett volna egy kötetnyi összeállítás kiadása tudománytörténeti jelentőségű irataiból, levelezéséből.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 33. számában, 1973. augusztus 17-én.
