Csaknem száz esztendeje, 1878-ban vetette papírra Engels A munka része a majom emberré válásában című befejezetlen tanulmányát, melyet A természet dialektikája anyagához sorolt. Művében, az ember munkája révén való történelmi önteremtésének marxi elvéből kiindulva, a darwini evolucionista biológia eredményeinek alkotó felhasználásával, a materialista történetfelfogás egészébe ágyazott szaktudományos hipotézist sikerült kidolgoznia az emberré válásról.
Elég itt a közismert tanulmány gondolatmenetének csupán főbb pontjaira utalnunk. Fán lakó ősünktől az emberhez való átmenet döntő lépésének Engels a felegyenesedett járást és a kéz szabaddá válását tartja. Ennek előfeltétele az volt, hogy a kézre mind több tevékenység hárult: „a kéz nem csak szerve a munkának, hanem annak terméke is”. A kéz kifinomodása kihatott az egész szervezetre, amely részben a növekedés korrelációja darwini törvényével magyarázható.
De Engels ennél sokkal fontosabbnak tartja – a kéz kifejlődésével – a munkafolyamatban kialakuló együttműködést, a társadalmi kapcsolatok elmélyülését, a beszéd keletkezését. „Először a munka, utána és vele együtt a beszéd – ez az a két leglényegesebb ösztönzés, melynek befolyása alatt a majom agya fokozatosan átment az ember minden hasonlóság mellett sokkal nagyobb és tökéletesebb agyába.” A századvég tudományában Engels hipotézise egy volt a lehetséges magyarázatok közül: még nem támaszkodhatott sem a paleoantropológia, sem a régészet bizonyító anyagára. „A munkaszerszámok készítésével kezdődik” – mondja –, de nem tudja konkrétan megállapítani, milyenek voltak, s hogyan fejlődtek a születőben lévő ember szerszámai, melyek voltak az emberré válás hosszú – biológiai és társadalmi – folyamatának állomásai. A századunk első felében felgyülemlett leletanyag, illetve annak értelmezése meg éppen cáfolni látszott Engels elméletének alapgondolatát. Az ötvenes évek elejétől azonban mind gyakrabban bukkantak fel a polgári szaktudományokban is az Engelséhez hasonló vagy azzal éppen azonos gondolatok. Az emberré válás mai elmélete alapjaiban Engels elgondolását követi.
Engels hipotézisének és a mai tudomány eredményeinek összehasonlítását hivatott most megkönnyíteni az a kitűnő válogatás, amely bepillantást nyújt az utolsó két évtized antropológiai irodalmának legjavába (Munka és emberré válás. Engels hipotézise ma – összeállította és a bevezető tanulmányt írta Bence György és Kis János. Kossuth Könyvkiadó, 1972.). A kötetet Engels dolgozata nyitja, majd magvas tanulmány méltatja Engels szerepét az antropogenézis elméletének kidolgozásában. A bevezető részt tizennégy, 1951 és 1969 között publikált tanulmány követi napjaink kiváló tudósainak tollából. Eleve kudarcra ítélt vállalkozás volna minden tanulmányra külön kitérnünk. Inkább azt igyekszünk nyomon követni, hogyan tevődnek fel napjaink szakirodalmában az Engels hipotéziséből fakadó alapkérdések.
AZ ÜGYES SZERSZÁMKÉSZÍTŐ
Az antropológusok sokáig a fejlett agyvelőben látták azt a döntő tényezőt, amely az embert megkülönbözteti az állattól. Az újabban felfedezett kövületek – különösen a gorilláénál alig nagyobb agyú Australopithecus-maradványok – s az azokkal összefüggésbe hozható régészeti leletanyag alapján azonban ez az álláspont tarthatatlanná vált. Nem meglepő tehát, hogy K. P. Oakley (1951) arra a következtetésre jut, hogy „az agyvelő méretére való tekintet nélkül a Hominidák közé sorolhatók azok a fosszilis emberszabású majomszerű formák, amelyekről bebizonyítható, hogy egyenesen jártak, és hogy fogazatuk jobban hasonlít az emberére, mint bármelyik létező emberszabású majoméra”. A fenti jellemzés ráillik ugyan az Australopithecus-félékre, de ezzel még nem kaptuk meg az ember elfogadható definícióját. A megoldás keresése szükségszerűen vezetett el a munka, a szerszám készítés szerepének „újrafelfedezéséhez”.
Le Gros Clark A főemlősök története című munkájában már 1951-ben megállapította: „valószínű, hogy az embernek az emberszabású majomtól való differenciálódását végső soron nem anatómiai, hanem inkább funkcionális alapra kell visszavezetni, s ebben az esetben az emberiség ismérve a beszéd és a szerszámkészítés képessége. „Ezt a gondolatmenetet folytatva Oakley (1969) kijelenti: „Mindaddig, amíg meg nem találjuk a koponyában a beszéd képességének valamilyen megbízhatónak tekinthető jelét, a paleoantropológus szemszögéből a szerszámkészítés képessége gyakorlatilag az egyetlen ismérv”. Mintha csak Engels szavait hallanánk: „És ismét mit találunk, mi a jellemző különbség majomfalka és emberi társadalom között? A munka.” S tovább: „a munka szerszámok készítésével kezdődik.” Idézzük Oakley szép definícióját, mely ismételten arra figyelmeztet, hogy az embert csak mint társadalmi lényt határozhatjuk meg, a pusztán biológiai megközelítés nem vezethet a kívánt eredményre. Íme: „Az ember, az ügyes szerszámkészítő, akinek leleményes elméje számára az időben nincsenek korlátok, aki azonban túlnyomórészt társadalmilag tovább adott hagyományok szerint dolgozik, s ennek jegyében termel közvetlen vagy jövőbeli felhasználásra készenlétben tartott szabványosított szerszámokat… Az ügyességet, valamint nagyfokú visszatekintést és előrelátást követelő rendszeres szerszámkészítés kezdete szolgáltatja a leglogikusabb választóvonalat” a viselkedés fejlődésében az „ember előtti” és az „emberi” között, de nem valószínű, hogy ez egybeessék azzal a határvonallal, amelyet a zoológiai fejlődés húz a prehominidák és a Hominidák között.”
A SZERSZÁMHASZNÁLATTÓL A MUNKÁIG
A szerszámhasználat nem az ember kizárólagos tulajdonsága. Különösen a csimpánzoknak természetes környezetükben való megfigyelése során fedeztek fel olyan fejlett eszközhasználatot, amilyent a korábbi laboratóriumi kísérletek még csak sejteni sem engedtek. Elmoshatják-e ezek a megfigyelések a határt ember és állat között? Nem, mert az ember az egyetlen olyan lény, amely fennmaradásában állandóan függ a szerszámoktól (v. ö. G. A. Bartholomew és J. B. Birdsell, 1953 ; J. B. Lancaster 1968).
A fák közül a talajra, nyílt térségekre kényszerült távoli ősünk számára a környezethez való alkalmazkodás pusztán biológiai mechanizmusa nem bizonyulhatott elég hatékonynak. A kiutat csak a környezethez való alkalmazkodásnak egy új módja: a környezetre való aktív visszahatás jelenthette. Az ember talajon élő őseire rákényszerített életmód és szervezetük morfológiai felépítése közötti ellentmondás szükségszerűen vezetett el fejlődésük folyamán a szerszámok rendszeres használatához, majd készítéséhez (G. F. Hrusztov, 1960).
A szerszámhasználat egyszerre oka és következménye a Hominidák két lábon járásának, és az egyenes testtartás kialakulása egyidejűleg zajlott le a legkorábbi szerszámok megjelenésével, véli S. L. Washburn és F. C. Howel (1960). Árnyaltabb ennél G. A. Bartholomew és J. B.Birdsell (1953), illetve J. B. Lancaster felfogása, amely szerint az egyenes testtartás felvételével kényszerré váló s a pleisztocén elejére kialakuló rendszeres szerszámhasználatot meg kellett előznie az esetenkénti, ügyetlen szerszámhasználatnak. Ez utóbbi számos emberszabású majomfajtának lehetett jellemzője a pliocén folyamán.
Kik voltak az első rendszeres szerszámhasználók? Az Australopithecus-félék felegyenesedett járásra utaló medencéje, visszafejlődött és lényegében emberi méretű és alakú szem- és metszőfoga – a tudósok mondhatni egybehangzó véleménye szerint – már önmagában is arra enged következtetni, hogy ezeknél a lényeknél a szerszámok vették át azokat a feladatokat, amelyeket korábban a fogak töltöttek be. Mivel a Homo habilis felfedezésével kétségessé vált, hogy a legkorábbi kőeszközöket az Australopithecusoknak lehetne tulajdonítani, ismét előtérbe került Dart hipotézise az ún. osteodontokeratikus kultúráról. Eszerint feltételezhető, hogy az Australopithecusok legnagyobb kulturális teljesítményét a csont-, fog-, szarveszközök használata jelentette, melyeket természetes testi szerveik segítségével, illetve a barlangok padozatának, falának és sztalaktitjainak felhasználásával készítettek el. Hiányzott tehát belőlük az a képesség, hogy szerszámot szerszám készítésére használjanak, de megtették azt a nagy lépést, mellyel túlhaladtak az emberszabású majmokon: fennmaradásuk eszköztevékenységüktől függött (G. F. Hrusztov, 1960 ; P. V. Tobias, 1967 stb.).
A rendszeres szerszámhasználat a mindinkább hústáplálékra fanyalodó, vadászatra kényszerülő korai Hominidák életmódjában gyökerezik. A vadászati eszközök szakadatlan tökéletesedése nélkülözhetetlen feltétele volt annak, hogy az ember elődje fennmaradjon a létért való küzdelemben. Egy szerszám hatékony megmunkálása azonban csak egy másik szerszám segítségével lehetséges. Szükségszerűvé vált tehát a szerszámok termelésére szolgáló szerszámok létrehozása. Nyilvánvaló, hogy ezek a szerszámok csakis a fa, csont és kő megmunkálására egyaránt alkalmas kőeszközök lehettek. Ezek tekinthetők az első, a szó szoros értelmében vett termelési eszközöknek. (Hrusztov, 1960).
Tobias (1967) úgy véli, hogy mivel az Australopithecusok fennmaradása eszköztevékenységüktől függött, lényegében már elérték az emberi státust. Hrusztov azonban – éppen a fentebbi gondolatmenet értelmében – az ember és társadalom keletkezési folyamatának kezdetét, a munka és termelés létrejöttét a kőszerszámok előállítására való áttéréssel kapcsolja össze. Szerinte ez az a határ, amelyen túl már új, társadalmi törvényszerűségek kezdtek működésbe lépni. Hrusztov elképzelése összhangban van Engels felfogásával, aki a munka létrejöttét nem eszközök használatával, hanem a szerszámok készítésével hozta összefüggésbe.
A FEJLŐDÉS ÜTEME
A szerszámok készítésére szolgáló szerszámok már a ma ismert legkorábbi kőkultúrában, a csaknem kétmillió évesre becsült olduvai (Tanzánia) kavicsiparban is jelen vannak. Vértes László (1969) a matematikai statisztika módszerével, sokezer eszköz mérési adatai alapján az olduvai kavicsipartól a moustieri kultúráig (kb. i. e. 40 000) követte nyomon az őskökori kőeszközök fejlődését. Arra a következtetésre jut, hogy a kezdeti szakaszban, mintegy i.e. 400 000-ig a fejlődés üteme rendkívül kicsiny, ezután azonban hirtelen gyorsulás kezdődik, őseink koponyatérfogatának alakulása is azt mutatja, hogy hosszas stagnálás után az agyvelő nagyarányú, mondhatni „robbanásszerű” fejlődése csak a középső pleisztocénben, mintegy félmillió évvel ezelőtt indult meg, a Homo erectus felléptével.
Mindez azt jelentené, hogy a munka, vagy legalábbis annak korai formái, egy-másfél millió esztendőn át nem hozott volna semmi jelentősebb változást az ember életében? J. B. Lancaster (1968) így vélekedik, és W. Etkinnel (1954), S. L. Washburnnal és I. De Vore-ral (1961) egyetemben arra a következetésre jut, hogy csak a középső pleisztocén fejlett agyvelejű előemberétől, illetve ősemberétől számíthatjuk a „kulturális” emberi társadalom kezdeteit.
AZ EMBER, A VADÁSZ
Mi váltotta hát ki az agyvelőnek addig sohasem látott méretű megnövekedését a középső pleisztocén folyamán? E. Mayr (1933) úgy véli, hogy a szerszámkészítés képessége sokkal kevésbé működött közre a kiválasztódási folyamatnak ebben a hatásában, mint a hatékony kommunikációs rendszernek, azaz a beszédnek a szükséglete, s hozzáteszi, hogy a korai Hominidák családszerkezetének, a társadalmi együttműködésnek is szerepe lehetett az agyvelő evolúciójának meggyorsulásában.
A kérdés most már csak az, hogy a társadalmi együttműködés és a beszéd szükséglete összefüggésbe hozható-e a munkával?
Mint W. Etkin (1954) meggyőzően kifejtette, a vadászgazdálkodás csak úgy fejlődhetett ki, ha a hím részt vesz az anya és az utód ellátásában. Feltételezi, hogy az egyéneknek a vadászatban való együttmüködése mellett már az Australopithecus-szinten olyan családi egységek alakulhattak ki, amelyekben hím és nőstény más-más gazdasági feladatokat látott el és szoros egységet alkotott az ivadékgondozási funkciók tekintetében. A rendszeres együttműködés, a térben és időben gyakran elkülönülő cselekvési szférák összehangolása szükségessé tette az információk cseréjét. Ezért minden bizonnyal érvényesült a kiválogatódási folyamat olyan irányú hatása, amely a nyelv, a beszéd kialakulásához vezetett. Ez utóbbi kérdést C. F. Hockett és R. Ascher (1964) boncolgatja külön tanulmányban.
A hatvanas években elmélyültebben tanulmányozhatták a munka és társadalmiság közötti szerves összefüggéseket. S. L. Washburn és J. De Vore (1961) vizsgálódásai szerint a nagyvadakra való vadászat volt az emberi típusú társadalmi kapcsolatok kialakulásának előfeltétele. Ez a középső pleisztocén előembereinél és ősembereinél következhetett be. A szerzők meggyőzően fejtik ki az incesztustabu és az exogámia, a hordák közötti kapcsolatok és a házasság gazdasági – a vadászatból fakadó – meghatározottságát. E. R. Service (1962) a rokonságon alapuló primitív társadalmi szervezet kialakulását a gazdasági tevékenység függvényében vizsgálja. Arra a következtetésre jut, hogy a csoportok közötti házasság tulajdonképpen nem más, mint az osztozkodás egy sajátos formája. S. L. Washburn és C. S. Lancaster összefoglaló igényű tanulmánya (1968) a munkának, konkrétan: a vadászatnak, mint a mezőgazdaság előtti társadalmak gazdasági alapjának fejlődését egységes elméletben kapcsolja össze az ősi társadalmi szervezet kialakulásával. Idézzük e gondolatébresztő tanulmány zárósorait: „Azt az egész biológiát, pszichológiát és szokásrendszert, amely az emberszabású majmoktól elválaszt minket, a régmúlt vadászainak köszönhetjük. S bár az adatok hiányosak, és mindig több lesz a spekuláció mint a tény, azoknak, akik meg akarják érteni az emberi viselkedés eredetét és természetét, nincs más választásuk, mint megpróbálni megérteni az „embert, a vadászt”.
*
Összegezésként, Bence Györggyel és Kis Jánossal együtt elmondhatjuk: „a munka meghatározó szerepéről alkotott hipotézis most vált az ember származásának zoológiai, ősembertani, régészeti és etnológiai anyagon ellenőrzött elméletévé. Azokkal az elkerülhetetlen változtatásokkal, amelyekkel egy csaknem száz év előtt megfogalmazott elmélet egyáltalán igazolást nyerhet, Engels elmélete az ember önteremtéséről beigazolódott”.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 45. számában, 1973. november 9-én.