Én elsősorban azért nem lepődtem meg, mert az emberek döntő többsége egyszerűen fölteszi a Facebookra azokat az információkat, amelyeket a titkos szolgálatok nagy erőkkel, kémprogramokkal, lehallgatásokkal, beépített besúgókkal próbálnak megszerezni. Aztán az áruházaktól a kereszteződésekig mindenütt kamerák kereszttüzében vonulunk, és bírósági folyamatokból tudjuk, hogy mobiltelefonunk alapján rekonstruálható a mozgásunk, visszahallgatható a régebbi beszélgetésünk, ha éppen bizonyítani kell valamit.
Én inkább azt tartottam ebben a káoszban megnyugtatónak, hogy nincs az a memória, amelyik ennyi információt tárol, osztályoz, kereshetően megőriz. Bár naponta jönnek leleplező tények. Meg, mellékesen, nem is muszáj a tényekhez ragaszkodni, amikor valakiről állítanak valamit a politikai nyilvánosságban. Mire a túlterhelt bíróságok igazságot szolgáltatnak, addigra éppen ráégett az illetőre a mocsok, vagy mindenki elfelejtette, miről is volt szó.
Történelmi távlatban sem új keletű a megfigyelés, már Kosztolányi és József Attila is sérelmezte a nyilvántartások adattá silányító gyakorlatát, ahol bármikor előkotorható a kartoték. Pluszban ott van még a máig nem teljesen nyilvános besúgó-hálózat, ami szépen behálózta a teljes társadalmat ki tudja mióta s meddig.
Azt is mondhatnánk, hogy mindenki ezt csinálja, Nixon még lemondott, Snowdennek hazát kellett váltania, és birodalmi megközelítésben mindenki bűnöző, aki az aktuális hatalom bírálatával próbálkozik. A magyarázkodás is erre tendál: miért szégyelljük azt, amit mindenki művel? Avagy nincs itt semmi látnivaló, minden törvényesen működik.
Egyszerre nagy és kicsi ez a Pegasus. Nagy, mert legalább ötven országban működik, és mindenki tudja, hogy kellenek a titkos eszközök a bűnök világában, a terrorizmus működtetésében és ellenében, valamint a politikai hatalom megőrzésében. Kicsi, mert a magyar nyilvánosságban eddig megjelent megfigyeltek nem tűnnek igazán veszélyesnek sem a nemzetbiztonságra, sem a NERre.