Vannak ilyen mindenféle nemzetközi szervezetek, amelyek figyelik meg osztályozzák a sajtószabadságot és a demokráciát a világ minden országában. Ehhez különféle mérőszámokat használnak, elolvassák az adott országok vonatkozó törvényeit, figyelik a sajtó(tulajdon)viszonyokat, a választásokat, riportokat készítenek, majd összeraknak egy sorrendet, amelyben kis hazánk rendre valahol hátul kullog. Olyan afrikai országok előznek meg bennünket, ahol az elit abból gazdagodik, hogy ellopja az éhezőknek gyűjtött segélyszállítmányokat. Olyan országokkal állunk versenyben, ahol a drogbárók érlelik a banánköztársaságot. És olyanokkal barátkozunk újabban Közép-Ázsiában, akik hasonló büszkeséggel nevezik demokráciának posztszovjet, populista, autoriter, oligarchikus maffiaállamukat.
Ilyenkor az ember kicsit szégyelli magát, mert 1848 és 1956 pillanatai jutnak eszébe, amikor nálunk zajlottak a szabadság elkeseredett harcai a világ figyelmének középpontjában. Múló pillanatok voltak, ezeken kívül masszív diktatúrákban szocializálódva érezzük otthon magunkat, enyhén slampos legvidámabb barakknak vagy illiberális demokráciának becézve rendszerünket.
Erőlködik az ellenzék, hogy nehogy má’ az ország jelenlegi vezetését összemossák a magyarság egészével, de ettől maradnak a mutatószámok ahol vannak. Ennek folyományaként általában hazaárulónak nevezik őket.
Lehetőség még az, hogy kétségbe vonjuk ezeknek a civilszervezeteknek a módszertanát, és egyáltalán a létét. Mert bizonyíthatóan unatkozó milliomosok szponzorálják őket és a nagy multik, ha éppen úgy diktálja érdekük. Meg egyáltalán, megválasztotta őket valaki? Rendelkeznek egyetlen szavazattal? Van valami legitimitásuk? Egy elcsalt választás magasából letekintve: senki nem bízta meg ezeket a szervezeteket, semmi joguk belepofázni a mi ügyeinkbe.
Olyan a helyzet, mint amikor a multi óriásplakáton ajánlja, hogy tegyünk együtt a zöldebb környezetért.