A tudománynépszerűsítő és kalandirodalom gyakran „zöld pokolnak” nevezi Amazonast, egy brazil közmondás pedig azt tartja, hogy „a Földet a teremtő hozta létre, de Amazonast az ördög”.
Amazonas egy különleges, a maga nemében páratlan világ. Az Antarktiszon a jég az úr, a Szaharában a homok, Amazonasban pedig a fa és a víz. Közel 700 millió hektár erdő, a világ legnagyobb, összefüggően fával borított területe. A méretek lenyűgözőek és egyben riasztóak. Hosszú órákon át száll e terület felett a repülőgép, és nem látszik más, mint víz és erdő. És e birodalom uralkodója 1100 mellékfolyójával, az 5500 kilométer hosszú Amazon. Kétségtelen, hogy Vincente Pinzon, Kolumbusz egyik kapitánya joggal nevezte el Édes-tengernek, hisz az Amazon vidéke a világ édesvízkészletének egyötödét tartalmazza.
A víznek és a fának ebben a birodalmában az ember a természet egy különleges arcát ismeri meg. Az áthatolhatatlan növényzet, az ezernyi állatfajta nyüzsgése azt a benyomást kelti, hogy itt még nem ért véget a Föld kialakulása, hogy – Euclides da Cunha brazil író szavait idézve – „Amazonas a Teremtés könyvének utolsó lapja.”
Amazonasban szinte minden, ember által ismert növény megteremhet. Elég ha megemlítjük, hogy 8000 fafajtát számláltak itt össze, rózsaszínű és sötétbarna fákat, lilákat és sárgákat, egyesek olyan puhák, hogy belemélyed az ember ujja, mások olyan kemények, hogy visszapattan róluk a fejsze.
Ma a peremvidéken élő fehéreken és félvéreken kívül 50 000-80 000 indián él elszórtan az erdők mélyén. A becslések szerint a XVII. század derekán közel 2 millió indián lakott ezen a vidéken. Ismerték a vas megmunkálását, fazakassággal foglalkoztak, értettek a fafaragáshoz. Agyagedényeik és fafaragásaik ma a világ legnagyobb múzeumait díszítik. Évszázadokkal Pasteur előtt már kígyóméreggel oltották be magukat, kininfák héját rágták a malária ellen, más fák héját fájdalomcsillapítóként használták, burgonyát, paprikát, paradicsomot, dohányt termesztettek és kaucsuk lábbelit viseltek. De mindez a múlté. Az indiánok kiirtása mérte az első súlyos csapást Amazonasra.
Ez a vidék nem egyszer volt már „világszenzáció”. A spanyol Pissaro hódítói itt keresték a mesebeli Eldorádót, a múlt század végén pedig Amazonas területén zajlott le a nyersgumi arannyal és vérrel írt történetének egyik nagy fejezete. Az ültetvényesek és az exportőrök számára az őserdő gumifaültetvényei jelentették a tényleges Eldorádót. E gumibirodalom akkori fővárosában, Manausban ma is áll még ennek az aranykornak egyik bizonyítéka, az elegáns, olasz márvánnyal burkolt, párizsi berendezéssel bebútorozott operaház, ahol Európa és Amerika akkori leghíresebb énekesei és balett-táncosai léptek fel. De ugyanakkor a gumiültetvényeken végzett emberfelettien nehéz munka, a korlátlan kizsákmányolás, az elviselhetetlen környezet, a szúnyogok hada, a mérges hüllők és nemegyszer a földjüket és életüket védelmező indiánok nyilai tömegesen pusztították az ültetvények munkásait.
Érthető tehát, miért nevezték „zöld pokolnak” az Amazon rengetegét. Később az amazonasi gumitermelés virágzását aláásta az angol Henry Wickham Steel, aki Angliába csempészte a brazíliai gumifa magjait, és ezzel megvetette a malájföldi és a ceyloni gumitermelés alapját. És rövidesen az amazonasi gumifák hiába kínálták nedvüket, nem volt már ki összegyűjtse, a konkurrencia megfojtotta a brazil gumivilágot. Csak sok évtized után, a második világháború éveiben virágzott fel ismét – az amerikai hadiipar szükségleteitől ösztönözve – az amazonasi kaucsuktermelés. De ez már csak rövid életű fellendülés volt. Utána ismét nem lehetett hírt hallani az Amazon vidékéről. Ezt a csendet csak néha, az egyre gyorsabb ütemben kipusztuló indián törzsek felkutatására és tanulmányozására indult expedíciók riasztó beszámolói törték meg.
Az elmúlt évtizedben azonban Amazonas új életre kelt. Először a tervekben, majd a gyakorlatban is. E vidék fellendítése ugyanis szükségszerű velejárója, sőt egyik feltétele volt egész Brazília nagyarányú gazdasági fejlődésének. Néhány évvel ezelőtt, hatalomra jutásakor, az államelnök, Medici tábornok kijelentette: „A kormány alapvető célkitűzését egyetlen szóban lehet összefoglalni: fejlődés. Minden erőfeszítésünk ezt célozza, mert a huszadik században Latin-Amerika népei számára a gazdasági függetlenség ugyanazt jelenti, mint amit a tizenkilencedik században a politikai függetlenség jelentett.. Ezeknek az erőfeszítéseknek célja iparilag fejlett országgá tenni Brazíliát. És ha azokra a gazdasági adatokra utalunk, amelyeket Brazília ma, a nemzeti függetlenség kikiáltása 150. évfordulójának évében felmutat, úgy kétségtelen, hogy Brazília ma már a latin-amerikai szubkontinens egyik vezető ipari országává vált. Elsősorban is utalnunk kell a brazil nemzeti össztermék látványos növekedésére (1971-ben 11,3 százalék), arra, hogy az ipar ma már 26 százalékkal járul hozzá a nemzeti jövedelem létrehozásához. Gyors ütemben fejlődött az acéltermelés (4,9 millió tonnáról 6 millió tonnára 1969 és 1971 között), a gépkocsi- és traktorgyártás, a kőolaj-, cement- és az alumíniumipar. Az iparosítás eredményeként jelentősen módosult a brazil külkereskedelem szerkezete is, az ipari termékek egyre jobban háttérbe szorítják az ország hagyományos exportáruját, a kávét. A számítások szerint 1972-ben, Brazília történetében első ízben, az ipari termékek kiviteléből nyert jövedelem felülmúlja a kávé exportjából származót. Ezek az eredmények kiindulási alapul szolgálnak más, nagyarányú nemzetgazdasági fejlődési tervek megvalósításához. Ugyanakkor továbbra is fennáll a nemzeti jövedelem elosztása terén jelentkező nagy szakadék: a nagybirtokosok és a nagytőkések fényűző életet élnek, a nincstelen parasztok, a munkanélküliek és általában a szegény sorsúak nyomorognak.
A fejlesztési program egyik központi eleme Amazonas. Két okból is.
Elsősorban is Amazonas értékét nem csak a felszíni kincsek teszik, bár ezek sem lekicsinylendőek. A nagy érték az, ami a nehezen értékesíthető föld altalajában, a mocsarak, vizek, őserdők alatt fellelhető. Az utóbbi években Amazonas egét keresztül-kasul járták be a RADAM repülőgépei. E rövidítés nem valami polgári légijárat jelzése, hanem egy tudományos kutatószervezet elnevezése. E szervezet repülőgépei légi „röntgenfelvételeket” készítenek Amazonas földjéről, hogy ultramodern eszközökkel állapítsák meg, mit rejt magában altalaja, hol vannak értékesíthető bányakincsei, nyersanyagtartalékai. És az eddigi felmérések szerint ezek olyan nagy mennyiségben találhatók, hogy egyes szakemberek úgy vélik, „Brazília a 70-es évek érc nagyhatalma lesz”. Itt található ugyanis az ország bauxittartalékának 93 százaléka, és az egész mangán- és óntartaléka, úgyszintén arany-, ólom-, titán- és molibdénlelőhelyek, nem is beszélve a már ismert kőolaj-előfordulásokról. Brazíliában található a világ vasérctartalékának közel egynegyede, s ennek 50 százaléka Amazonasban. E hatalmas vízmedence folyamrendszere a vízienergia-termelés szempontjából is hatalmas jelentőségű.
Brazília egyik legnagyobb problémája a közlekedési utak hiánya. A távolság egyes országrészek és gazdasági vidékek között igen nagy, a rossz közlekedési lehetőségek miatt a kapcsolat nehéz, s ez gátolja az anyagi javak körforgását és így a nemzetgazdaság előrehaladását
Különösen vonatkozik mindez az ország északi és déli vidékeit, úgyszintén az Atlanti-óceán partjait a perui szomszédtól, majd tovább a Csendes-óceántól elválasztó, szinte áthatolhatatlan szalagra: az Amazon vidékére. Tehát e két említett szempont, éspedig az altalaji kincsek kiaknázásának igénye és ezen országrész közlekedési utakkal való átszelésének szükségessége tette időszerűvé az Amazon értékesítésének átfogó tervét. Ha a tervek megvalósulnak, akkor Brazília egész területének 59 százalékát felölelő vidéken indul meg a fejlődési folyamat.
E meggondolások alapján hozták létre a SUDAM-ot (Superintendencia do Desenvolvimento da Amazonica), azaz az Amazonas fejlesztésével foglalkozó főfelügyelőséget. Továbbá az állam egy különleges törvénnyel jelentős kedvezményeket ígért mindazoknak a tőkéscsoportoknak, amelyek 1982-ig beruházásokat eszközölnek Amazonas területén. És akadtak ilyen tőkecsoportok. Elsősorban is jelentkezett a saját, főleg dél-brazíliai tőke, a Sao Paulo-i érdekcsoport, de jelentkezett a külföldi, főleg amerikai tőke is. Egyes amerikai érdekeltségek már 20 millió hektár amazonasi földet szereztek meg, az U. S. Steel amerikai monopólium 30 millió tonna vasérc kiaknázására kötött szerződést, a Betlehem Steel acéltröszt mangánércet aknáz ki, de jelen van a Ford is.
A tervek közül az, amelyik nem csak Braziliában, hanem világszerte is különleges érdeklődést vált ki, a Transamazonica, az Amazon vidékén keletről nyugatra átvezető országút. A zöld pokol mélyén 7000 kilométeren át kígyózik majd a fehér országút, amelyet a hogy mondják „a Holdról majd látni lehet, de a földről nem”.
A terv a legnagyobb titokban készült el, nagy meglepetést is keltett, de rövid idő alatt országos üggyé vált. Ez lesz a tervezett brazíliai úthálózat gerince. Megépítése, Medici államelnök szavai szerint, „a brazil nép legnagyobb hősi eposza lesz.” Mario Andreazza közlekedésügyi miniszter pedig azt állítja, hogy az út megépítésével Brazília talán megnyeri „a függetlenségéért vívott harc döntő csatáját”.
A Joao Pessoa és Recife, atlanti-óceáni kikötővárosokból kiinduló út eléri majd a perui határt és a Kordillerákon áthaladva betorkollik a perui országúthálózatba, hogy ezen keresztül kapcsolatot teremtsen a Csendes-óceánnal. Az útépítést 1970 decemberében kezdték el és a tervek szerint 1974-ben fejezik be. Tizenegyezer ember kezdte meg a munkát legmodernebb eszközökkel, de ugyanakkor ásóval és indavágó késsel is dolgoznak, vágják az őserdőt, 40 méter széles sávot hasítva ki a nagy út számára. A körülmények elképesztően nehezek, hisz minden méterért külön meg kell harcolni, minden felszerelést repülőgépen és helikopteren szállítanak, raktárakat és munkástelepeket kell létesíteni, kis és nagy folyókat kell áthidalni. De a legnagyobb küzdelmet az ember az ellenséges természet ellen vívja, a meleg, az állandó esőzések, a fojtó nedvesség, a moszkitók, a legyek és pókok hada ellen. A szúnyogok és más vérszívó rovarok elleni egyetlen védekezési mód, hogy az emberek motorolajjal kenik be testüket. Az ország északkeleti nyomorvidékéről a híres nordestinóról sereglettek ide azok a dolgozók, akiket e vidék kopár, terméketlen földje, a falvak szegénysége kényszerített arra, hogy itt keressenek maguknak munkát. De e hihetetlenül nehéz körülmények ellenére az útépítők munkáját megkoronázta az első nagy győzelem: a közelmúltban elkészült e hosszú út első, 1254 kilométer hosszú szakasza. Ez az út az Amazon középső folyásának két jelentős pontját, Estreito és Itaituba városokat köti össze, később pedig továbbépül mind keleti, mind nyugati irányban
A nagyszabású útépítési terv szerint a fő országútra merőlegesen épül majd az 1500 kilométeres Santarem–Cuiaba országút, később pedig az ország déli és középső részét átlósan keresztülszelő Brasilia–Humaita országút.
A Transamazonica elsősorban is a közlekedési problémák megoldását célozza. De ugyanakkor mélyebbre ható gazdasági- és társadalompolitikai jelentősége is van. Minthogy természetszerűen az országút nem haladhat át teljesen lakatlan vidéken, a tervek szerint az útépítők egy részét, különösképpen a nordestinóból idevándorolt családokat, különleges, az országút mellett építendő falvakba, úgynevezett agrovillasokba telepítik le. Mindegyik család előnyös feltételek mellett 100 hektár földet és házat kap, továbbá jelentős pénzügyi segélyt és hiteleket. A hatóságok abban reménykednek, hogy ezek a fokozatosan kiépülő mezőgazdasági városkák kellő vonzóerőt gyakorolnak majd az új telepesekre, és ha a föld is a várakozásnak megfelelően termékeny lesz, akkor lassanként sikerülni fog legalább a nagy országút mentén benépesíteni ezt a lakatlan vidéket.
Kétségtelen, hogy összességében tekintve az Amazonas-terv a brazil nép egyik nagy erőfeszítése. E terv sikeres megvalósítása – más tényezők közreműködésével együtt – jelentős mértékben előrelendítheti Brazília nemzetgazdaságát és figyelemre méltó helyet biztosíthat számára az iparilag fejlett államok sorában.
Megjelent A Hét III. évfolyama 47. számában, 1972. november 24-én.