A szövetséges hatalmak tankjai Berlinhez közeledtek, amikor a német nép egy jelentős része még hitt a végső győzelemben, amit a Führer megígért. Ötvenhat novemberében a Vörös Hadsereg katonái egy fasiszta lázadást leverni jöttek Budapestre. Miért kételkedtek volna feljebbvalóik szavában, amelyet az összes (számukra hozzáférhető) hírforrás megerősített? Gondoljunk rájuk is némi megértéssel, amikor Orbán-hitű polgártársainkkal arról beszélgetünk, miképpen fogja a magyar miniszterelnök rövidesen átvenni Európa vezetését. Esetleg gondoljunk azokra az oroszokra, akik ma, a százezrek életét követelő háború második esztendejében még mindig egyetértenek Ukrajna lerohanásával (vagy egy névtelen kérdőíven sem merik bevallani ennek az ellenkezőjét). Miért ne hinnének pont ők, Orbanisztán hű alattvalói, annak a véleménynek, amely minden bérelhető médiafelületen megjelenik és minden bérelhető tollból szivárog, hogy Európát a szuperállamtól, a migránsoktól, a pedofíliától, a kiskorúakra leselkedő nemváltó műtétektől és a háborútól csakis Orbán Viktor védheti meg?
Nincsenek könnyű helyzetben, ez azért tény. Mert első pillantásra nem mindenkinek világos, miért olyan jó az nekünk, ha egyedül a magyar vétó akadályozza meg újra és újra az európaiakat Ukrajna megsegítésében, a kontinens békéjét fenyegető posztszovjet szoldateszka feltartóztatásában. Hogy miért kellett ellenségünkké tennünk a szomszédunkban felemelkedő középhatalmat, Ukrajnát, szétverni a visegrádi együttműködést, elszigetelődni szövetségeseinktől, kivívni az európai közvélemény megvetését, keresztbe feküdni a NATO bővítésének vagy éppen a szigorúbb környezetvédelmi normák érvényesítésének az Európai Unióban. Hogy miért a tehetetlen európai bürokráciától féltjük nemzeti szuverenitásunkat és jólétünket. Miért nem inkább az orosz és a kínai imperializmus terjeszkedésétől, az ázsiai vendégmunkások áradatától, gazdasági gyarmatosítástól, természeti örökségünk kiárusításától idegen érdekek szolgálatában?
De az efféle kérdések mindjárt le is leplezik az okvetetlenkedőt: szuverenitásunkra a legnagyobb veszélyt éppen ők jelentik, a belső ellenség, külföldi rosszakaróink fizetett ügynökei. Hiszen tudnivaló, hogy Orbán nem Európa ellenében, hanem éppen a hagyományos európai és keresztény értékek védelmében próbálja felnyitni a brüsszeli bürokraták szemét. Bizonyára a keresztény értékeket védi akkor is, amikor a katolikus örmények elüldözéséhez gratulál Azerbajdzsán elnökének. Pekingben pedig a türk népek testvériségét erősítendő gazsulál ujgur rokonaink hóhérának.
Bonyolult dolog a politika.
FORRÁS: ORBÁN VIKTOR FACEBOOK-OLDALA
Nagy könnyebbség ezért az egyszerű választópolgárnak, hogyha nem kell ilyen távoli és átláthatatlan kérdéseken töprengenie, mert tudja, kiben bízzék, és az eltántoríthatatlan bizalom megóvja minden felesleges kételytől. Igaz? Nem igaz. Mind közül ez talán a legnagyobb, a leghatásosabb hazugság, amivel áltatjuk magunkat: hogy a magyarok többsége állítólag elhiszi a rendszer hazugságait. Már megint hülyének nézzük egymást.
A helyzet ezzel szemben az, hogy a 2024-es választási év kezdetén a Fidesz–KDNP szilárd táborát a népesség alig több mint egynegyede alkotja. Ez egyáltalán nem kevés, de hogy közülük hányan lehetnek, akiket az orbáni világmagyarázat kábít el, azt nem tudjuk. Ha a NER eltartottjait és haszonélvezőit is ide számítom, valamint azokat, akiket nem az elvhűség és nem is anyagi érdek fűz a rendszerhez, hanem az ellenoldal iránti gyűlölet, amelyet a kommunista és posztkommunista korban elszenvedett sérelmek eleven emléke táplál, akkor azt kell mondanom, Orbán hithű követői ma már nincsenek is olyan sokan. A választások sorsát többé nem ők döntik el.
És ennek a felismerésnek azért lehetne némi hírértéke. Tudom, nem szívesen hallják, akik médiafölényre, plakátháborúra, korrupcióra, a hatalommal való pofátlan visszaélések tömegére szeretnek hivatkozni (amúgy nem alaptalanul), amikor szóba kerül, hogy az összes ellenzéki párt szavazói együttvéve még ennyien sincsenek. Pedig a helyzet világos: idehaza a választók abszolút többsége a jelenlegi pártrendszer egészére mond nemet. Ha ez a politika, akkor köszönik, nem kérnek belőle. Nem az egyre ellentmondásosabb hivatalos narratívára hallgatnak és nem ezért szavaznak le majd ismét a Fideszre, ha végül mégiscsak elmennek szavazni, hanem mert „odaát” csupa ismeretlen, arctalan vagy mint a rossz pénz, nagyon is ismerős arcot találnak. Többé nem hisznek senkinek.
A választások kimenetelét ez bizonytalanabbá teszi, mint ahogyan a magabiztos kormánypárti nyilatkozatok sejtetik. 2024-ben mégsem számítanék váratlan kimenetelre. Ami a többséget, tehát a bizonytalanok és kiábrándultak tömegét kizökkentené fásult közönyéből, az ellenzék fellépéséből az a kevés is hiányozni fog. Ha mégis lesz meglepetés, azt a Fidesz okozza majd.
Vajon mi számítana 2024-ben számukra látványos sikernek? Ezt a kérdést a párt vezetői fel kellett hogy tegyék maguknak. Erre pedig egyetlen logikus válasz adódik: a fővárosi főpolgármesteri szék visszahódítása. De hogyan nyerhetne a Fidesz jelöltje az ellenzéki Budapesten? Sehogy. Nincs hát megoldás? Már hogyne volna.
Egy ellenzéki párt, az LMP társelnöke már fel is kérte a jelöltség elfogadására Vitézy Dávidot, az Orbán-kormány volt közlekedési államtitkárát. A kitűnő képességekkel megáldott, népszerű fiatal szakember a megtisztelő ajánlatot, gondolom, nem fogja elutasítani. Szakmai múltja, valamint jól dokumentált konfliktusa a NER egykori főpolgármesterével hitelesíti őt mint politikailag független közszereplőt. Pont egy ilyenre várnak sokan. Az LMP jelöltje tehát komoly, bár látszólag esélytelen kihívója lesz az ellenzéki szavazatok többségét begyűjtő Karácsony Gergelynek. A Fidesz, ameddig teheti, halogatja, hogy megnevezze a saját jelöltjét. Végül bejelentik, hogy inkább a független Vitézy Dávidot támogatják ők is. Ő lesz a választások győztese. Ezzel, kell-e magyaráznom, a renitens főváros visszatér Orbán Viktor birodalmába.
Nem is bánnám, ha így alakulna. A hazai pályán elszenvedett megalázó vereség az egyetlen, ami segíthet megszabadulni a mostani ellenzék különféleképpen vállalhatatlan, külön-külön és együtt is esélytelen pártjaitól.
A haza sorsa azonban 2024-ben nem itthon, nem az önkormányzati és nem is az európai parlamenti választásokon dől el. Hanem novemberben, az Egyesült Államokban. Ha Donald Trump visszatér, Orbán rendszere átvészelheti a nehéz és egyre nehezedő éveket. Kiszámítható – beárazható – szereplőjévé válik a világpolitikának, akiről köztudott, hogy mit mennyiért. Zsarolhat, taktikázhat, üzletelhet tovább. Árusíthatja – ki ad többet érte? – földünket, vizeinket, szavazatunkat és becsületünket, nagyban és kicsiben. Persze, kizárólag a nemzet érdekében – aki akar, megnyugodhat ebben. És hát, mi, magyarok, annyi balszerencse közt s oly sok viszály után, mi egyébre vágynánk, mint nyugalomra.
Forrás: a Magyar Hang VII. évfolyama 1. számának (2024. január 5 – 11.) nyomtatott változata.
