A nyugati szövetségi rendszer halálos ellenségeihez törleszkedő külpolitika Magyarországot elidegenítette szomszédaitól, Európa árulóiként tekintenek ránk. Függőségünk a kínai befektetőktől, orosz energiaforrásoktól, valamint a német autóipartól egyre fokozódik. Az unióban nálunk a legalacsonyabbak (közé tartoznak) a jövedelmek és legnagyobb mértékű a pénzromlás. Fidesz-oligarchák zsebébe vándorolnak a fejlesztési források, nem kis részüket felesleges, értelmetlen építkezésekre fecsérlik. A közoktatás romokban hever: a túlterhelt, önállóságuktól megfosztott és szégyenletesen fizetett pedagógusok tömegesen hagyják el a pályát. Vészes forrás- és kapacitáshiány bénítja az egészségügyet – aki gyógyulni akar, a méregdrága magánorvosi ellátást veszi igénybe. A vasútnál állandósult a csődközeli állapot. Mindez szemlá tomást nem árt Orbán Viktor és rendszere népszerűségének.
1. De miért? Miért nem tud megbukni az Orbán-rendszer?
Azért, mert a keresztény nemzeti jelmezben visszatérő kádárizmus tökéletesen megfelel a többség igényeinek. Történelmi kudarcaikra magyarázatot, sérült önbecsülésükre gyógyírt kínál: ellenséget, aki minden bajunknak okozója, és megkérdőjelezhetetlen tekintélyű vezetőt, aki megvédi nemzetét egy ellenséges világ sötét erőitől.
És persze, azért is, mert Orbán és megbízható híveinek szűk köre közvetlenül rendelkezik az ország anyagi erőforrásainak túlnyomó része felett, az államapparátus és a parlamenti törvénygyár vakon szolgálja akaratukat, és a közvélemény befolyásolásának valamennyi eszközét hatalmukba kerítették. A választópolgárok többsége egy olyan virtuális világban él, amelybe nem jut el más hír és más vélemény, mint amit a kormány propagandagépezete terjeszt. Előmenetelük és érvényesülésük politikai lojalitásuktól függ. Gerincük íve nemzedékeken át idomult a rajtuk taposó csizmatalp formájához: jól összeillenek.
2. Mindezt sokan elmondták már, de a többség nem kér az ellenzéki narratívából. Miért?
2010-ben egy koherens hazugság aratott győzelmet egy inkoherens hazugság felett. A túlontúl békésre sikerült rendszerváltást követő két évtized szellemi és anyagi felemelkedés helyett rablókapitalizmust, a teljesítmények versenye helyett kilátástalanul és igazolhatatlanul mélyülő társadalmi különbségeket hozott. De a legnagyobb baj, hogy egyik ellenzéki pártnak sincs világos, megjegyezhető mondanivalója azon túl, hogy elutasítják a fennálló rendszert. Meglehetősen tanácstalanok abban, hogy mit mondjanak, nem is csodálom.
– Mert a konzervatív programot kisajátította és hosszú időre kompromittálta a Fidesz, amely maga bármi, de nem konzervatív, hiszen a hagyományból történelmi giccsparádét csinál, az ország törvényes rendjét felforgatja és a legalantasabb tömegindulatok felkorbácsolásával tartja egyben táborát, vagyis a szélsőjobboldali radikalizmus eszköztárával él.
– Mert a szocializmust kompromittálta a „létező szocializmus”, a marxi tanok nevében fellépővéres parancsuralmi rendszerek tapasztalata; a nem létező szocializmus újbaloldali híveit pedig az, hogy immár fél évszázada nem tudnak megegyezni, hogyan is nézne ki a kizsákmányolásmentes szép új világ.
– Végül azért, mert a liberálisok semmit sem tanultak kudarcaikból és nem okultak Bibó István figyelmeztetéséből: a szabad társadalmat továbbra is összekeverik a szabadkereskedelemmel, a magántulajdont az óriástulajdonnal, a piacot a világpiaccal.
3. Azért a választópolgárok közel egyharmada a magukat baloldaliként és/vagy liberálisként azonosító pártokra szavaz, a fővárosban és a városi fiatalok körében ennél többen is. A Fidesz–KDNP által képviselt alternatíva pedig, nevezzük bárminek, tizenkét esztendeje a többség bizalmát élvezi. Nem úgy néz ki, mintha a nép új, megváltó igékre várna.
Az egyik tévhit, hogy a sikeres politikusnak azt kell mondania, amit a nép hallani kíván. A politikusnak éppen ellenkezőleg, az a dolga, hogy olyasmit mondjon, amit a nép még nem hallott vagy nem akart meghallani. A másik, hogy a leadott voksokat valóságos értékválasztásnak tekintik. Valójában a szavazók többsége nem valami mellett, hanem valami ellen szavaz. Bárkire, csak bukjon meg a Fidesz. Bárkire, nehogy visszatérjen a baloldal. Természetesen akadnak elkötelezett hívei a Gyurcsány házaspárnak és/vagy a jobb híján velük azonosított balliberális programnak, bármi is legyen az. Orbán Viktornak pedig éppenséggel szilárd és megingathatatlan tábora van. Részben azokból, akik a jobboldali populista retorikáért lelkesednek, de még nagyobb számban azokból, akik hittek és csalódtak: előbb a Kádár-rendszerben, utóbb a rendszerváltozás rendszerében. Harmadjára már nem hajlandók csalódni, ezért makacsul és egyre ingerültebben szajkózzák a kormányzati propaganda mindenkori jelszavait, hogy önmaguk előtt igazolják választásukat.
Meggyőződésem azonban, hogy az ilyen- és olyanoldali szavazók jelentős része érzékeli az Orbán-rendszer alávalóságát és az ellenzéki pártokkal kapcsolatban sincsenek illúzióik. Óriási tévedés úgy tekinteni rájuk, mint egyik vagy másik párt „szavazóbázisára”. Ezek tehát nyitottak lehetnek a jelenlegi silány kínálattól különböző, új politikai mondanivaló befogadására.
4. Egyáltalán létezik ilyen új mondanivaló?
A XXI. század kihívásai merőben újak; egy vicc, hogy ezekre még mindig a XIX. század uralkodó eszméi között keresgéljük a választ. A hiedelem, hogy az emberiség jóléte a termelés fokozásával elérhető, végzetes tévedésnek bizonyult. Az életformák gazdag változatossága eltűnőben: a társadalomban ugyanúgy, mint a természetben. Az értelmes munka – amely megbecsülést szerez annak, aki végzi és próbára teszi képességeit – a későmodern ipari társadalomban a kevesek kiváltsága lett. Az állam polgárai végleg elveszítették az ellenőrzést a sorsukról intézkedő személytelen kényszerintézmények felett. Közben a Föld egyre veszélyesebb hellyé válik: a túlnépesedett emberiség minden más fajt kiszorít élőhelyéről, és az ökoszisztémák összeomlása, valamint a klímakatasztrófa az emberhez méltó élet elemi feltételeit fenyegeti. Az erőforrások maradékáért kibontakozó élethalálharc pusztító háborúkhoz vezet. Mindez többé nem távoli hír: a szemünk láttára zajlik, itt, a Kárpát-medencében is.
A legtöbb politikai mozgalom valami ellen lép fel: védekezik. Ma a társadalmat fenyegető veszélyek fő forrása a hatalom mérhetetlen és ellenőrizhetetlen túlközpontosítása. Az ellenzék célja első lépésben nem lehet más, mint hogy ezt a hatalmat visszaszolgáltassa azoknak, akiket megillet. A politikai közösség önrendelkezésének helyreállítása lett az előfeltétele bármi egyébnek. Ez egyszerre jelenti kiszolgáltatottságunk enyhítését a gazdasági globalizáció pusztító folyamataival szemben, idehaza pedig a parancsuralmi rendszer és a rajta élősködő kleptokrácia felszámolását: a közhatalmi ágak és szintek szétválasztását, nyilvános ellenőrzésük és elszámoltatásuk alkotmányos biztosítékainak megerősítésével (amihez már egyszer hozzákezdtünk 1990-ben), valamint a helyi, munkahelyi, szakmai és kulturális közösségek önállóságának helyreállítását az állammal szemben (amire utoljára talán 1956-ban történtek kísérletek).
Felelős részvétel a döntéshozatalban, autonóm közösségek és decentralizáció, vagyis a dolgok emberi léptékének helyreállítása – egy alternatív politikai program alapelvéül ennyi szerintem elég. Részvétlen demokráciánkból csináljunk mindenekelőtt részvételi demokráciát!
5. A hazai közvélemény számára ezek gyanúsan zöld és vállalhatatlanul globalizációkritikus alapvetések.
Igen. Most majd szép fokozatosan minden párt bezöldül, legalábbis látszólag. Választ azonban a civilizációs válság kihívására csak az ökológiai belátásokra hitelesen építő politika ígér, amely helyi megoldásokban gondolkodik, ezért a helyi politikai közösség cselekvőképességét kívánja helyreállítani. Globális szinten ugyanis ezek a problémák megoldhatatlanok: ott a rendszer kárvallottjai eleve szóhoz sem jutnak.
De nem kell zöldnek lenni ahhoz, hogy belássuk: a hazai gazdaságot a közepes fejlettség csapdájából kivezetni csak egy patrióta (piacvédő, vállalkozásbarát, a hazai adottságokra építő, tudásközpontú, hosszabb távon gondolkodó) gazdaságpolitika tudná – aminek a Fidesz a szöges ellenkezőjét valósította meg, ígéreteitől teljesen függetlenül.
6. Meggyőzhetők-e az ellenzéki pártok egy olyan stratégia célszerűségéről, amely túlmutat a kiüresedett és korrumpálódott parlamentarizmus játékszabályain, és a civil társadalom önrendelkezésére épít?
Meggyőzni őket? Isten őrizz! Ma egy ügy népszerűségének inkább árt, mint használ, ha valamelyik párt tűzi a zászlajára. Az ellenzéki pártok persze segíthetik a civil kezdeményezéseket. Beállhatnak fontos, közérdekű ügyek mögé (mögé, mondom, és nem elé, fényképezkedni), de ne kívánják, hogy az ügy partizánjai beálljanak mögéjük.
A legnagyobb ellenzéki párt, a DK vezetői személyükben testesítik meg a jogfolytonosságot a késő Kádár-kori nómenklatúra, a posztkommunista elit és a mai ellenzék között. Ezért esélytelenek és ezt körülbelül mindenki tudja róluk. Orbán Viktornak nincs más dolga, mint rákényszeríteni ellenzékét a közös fellépésre és megakadályozni újabb szereplők felbukkanását, amit a választási törvény kedve szerinti módosítgatásával mindig el is ér.
7. A hatalom kérdése pedig a választásokon dől el, és ott, tetszik – nem tetszik, a jelenlegi pártok fognak starthoz állni.
A hatalom kérdése az emberek szívében dől el. Ameddig el sem tudják képzelni, hogy élhetnének másképpen is, hogy nemet mondhatnak és nemet kellene mondaniuk pimasz és telhetetlen uraik zsarnokoskodására, addig úgysem változik semmi Hunniában. De nem ez a helyzet. A tanárok, iskolák, kórházak, beépítetlen zöldterületek stb. védelmében spontán kibontakozó ellenállás mást mutat. Ők a mostani kormányzat igazi ellenzéke.
Tény, hogy az ilyen kezdeményezések mögött rendszerint maroknyi elszánt ember áll, nem tömegek. Csoda is volna, ha egyszerre ezreknek jutna az eszébe ugyanaz az új gondolat. A tömegek mindig és szükségképpen azt gondolják, amit a hatalom birtokosai elhitetnek velük. Mert az uralom: uralom a vélemények felett. Ezt próbálják kikezdeni azok a bizonyos elszánt kisebbségek, olykor sikerrel, többnyire sikertelenül. Mert az is a dolgok normális rendjéhez tartozik, hogy törekvéseiket az eszközökben nem válogató hatalom meghiúsítja vagy semmibe veszi. És ha a közvetlenül érdekeltek melléjük is állnak küzdelmeikben, tapasztalniuk kell a szolidaritás és az áldozatkészség hiányát a társadalomban, amely még nem tanulta meg, hogy csak önmagára számíthat. Vagyis egymásra. Pedig a civil szervezkedésnek, hálózatépítésnek ma nincs alternatívája.
Nyilvános vitáinkban, sajnos, ez a meggyőződés alig kap hangot.
A legjobb tollú szerzők egymást múlják felül a kudarc és kilátástalanság ecsetelésében. Egy országos sztrájkot meg lehetne szervezni azzal az energiával, amit a nép közönyének, a hatalom kikezdhetetlenségének ecsetelésére fordítanak. (Miközben a nép egyre dühösebb és a hatalom egyre többet hibázik.) Mintha újabban ez lenne a közös nevező, amelyben megnyugodva a ma élő értelmiségi nemzedék felmentve érzi magát feladata alól. Nem vitás, drága kollegák, ha elég sokan gondolkodnak így, nekik lesz igazuk. Amíg a kommunikáció a kommunikáció hiábavalóságáról szól, addig a hálózatépítésből, amelyre nem akad jelentkező, semmi se lesz.
De vajon képesek lennének-e az összefogásra a közös fellépéstől elszoktatott, egymás iránt bizalmatlan, saját magukban sem bízó magyarok?
Ez már a nyolcadik kérdés. Erre nincs válaszom.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 22. számának (2023. június 2-8.) nyomtatott változata.