Olyan állapotokat ír meg, amelyeket az érzékek reakciója teremt, válaszul bármire, ami kívülről éri őket. Embrionális létköltészet az övé. – Ma ünnepelné 65. születésnapját Kovács András Ferenc. Az alkalomból a költőre barátja, Láng Zsolt emlékezik. A Litera cikke 2024. július 15-én.
Fehér nadrág és rövidujjú fehér póló volt rajta, a kezében vékony, sötétkék borítójú jegyzetfüzetet tartott. A forró nyári napsütésben meglágyult az aszfalt, cipősarknyomok sűrű felhője sötétlett a Villanyóra alatt. Mintha engem várt volna, tenyerét üdvözlésre emelve, elindult felém. Szerinte épp július 17-én, a születésnapján találkoztunk, szerintem inkább 18-án, pénteken, mert mindig aznap mentem be a központba a friss Utunkért. Az biztos, hogy 1980-ban történt, ő az első évet kezdte a bölcsészkaron, én már a harmadikat a műegyetemen. Lehet, mégis 17-e a helyes dátum, kivételes memóriája volt. A számokat is szerette, gyakran játszott velük. Ilyeneket mondott: „Te nyolc szám alatt laksz, én meg hat alatt, és mindketten 17-én születtünk: 1+7=8, 7 ̶ 1= 6.” Egyszer meg azt mondta: „Te októberben, a X. hónapban születtél, én júliusban, a VII-ben, összegük szintén XVII.” És még hozzátette: „Én félig-meddig embrióként születtem, hathónapra, és ha ezt kiegészítjük kilencre, akkor nekem is október 17-én kellett volna világra jönnöm”.
Addig a napig én semmit nem tudtam róla. Azt se, hogy létezik, jóllehet ugyanabba az iskolába jártunk. Rám köszönt, majd bemutatkozott. A Divatház mögötti apró kerthelyiségben kávéztunk, Cicolának hívott hűsítőt ittunk. Versek voltak a füzetében, lazán elém tolta, olvassak bele. Jól emlékszem az első sorra: Egy után féllel, ember a téren… Mondta, hogy A Montparnasse pályaudvar című Giorgio de Chirico festmény ihlette, ha majd közölni fogja, egy Appollinaire-mottót választ hozzá. Szerettem a festészetet, a szürrealistákat pláne, emlékeztem a képre is az érettségire kapott festészeti albumból. Kijavítottam: „Egészen pontosan egy óra huszonnyolc percet mutat ott az óra”. Ez tetszett neki, lelkesen bólogatott, felcsillant a szeme. Javasolta, menjünk moziba, egy marlonbrandós filmet vetítenek, épp elérjük.
Átsiettünk a Victoria moziba. Sokan várakoztak a pénztárnál, mi már csak az első sorba kaptunk jegyet. Mélyen hanyatt dőlve meredtünk a vászonra, elállt a nyakam. Marlon Brando csak a film végén jelent meg pár pillanatra. „Mekkora színész!”, lelkendezett, miután kiértünk a mozi mögötti sikátorba. Hosszan elemezte játékát, kiemelve kiszámíthatatlan spétjeit, amelyek, ahogy mondta egyáltalán nem aktorosak. Tudtam, hogy otthon van a témában, a szüleit minden szatmári ismerte, az édesanyja vezető színésze, az édesapja vezető rendezője volt a színháznak. Mi tagadás, én nem voltam oda Brandóért, de beleegyezően bólogattam. Volt valami közös bennük, Brandóban meg az én frissen megismert barátomban. Álmatag pislogásukban, egyszerre inas és puha testükben, mély és lágy hangjukban. Mintha klarinét belsejében E-húr rezegne. Ez a belső húr azért is illett hozzájuk, mert mindkettőjükben jól érzékelhetően megmaradt valami, hogyan is nevezzem, valami gyermeki csodálkozás, sérülékeny meztelenség, amely ki-kibukkant a jelmezek alól.
Húszévesek múltunk, amikor találkoztunk, valójában már gyerekkorunktól ismertük egymást. Közös tanáraink, az iskolatársak, az utcák, a pattogatott kukorica (kakasnak mondtuk) és sültgesztenye árusok, a vadvirág illatú Szamos-töltés, az olajos padlójú boltok, a repedezett járdájú korzó és így tovább, mindkettőnk számára otthonossá tették másikunk korábbi életét. És mennyire otthonos volt nekem az ő otthontalansága is! Szülei a főpróbák és a turnék idejére pár hónapos korától kezdve beadták hol ehhez, hol ahhoz a szomszédhoz, amit ő mindig úgy élt meg, hogy az anyja végleg elhagyja. Az én anyám is minden hajnalban bevitt a bölcsődébe, egy életre belém égetve a megrázó élményt: akit a legjobban szeretek, akiben a legjobban megbízom, arcot vált, és ellenségemmé, sőt, elpusztítómmá változik.
Maszkák bódítottak, versek, fölvett álcák, panaszkodik egyik versében Balassi Bálint maszkjában. De az a belső, szereptelen én szavak nélkül árulkodott magáról. Persze, én-nek sem nevezhető, mert az én is szerep. Már ott, első találkozásunkkor kiderült, ő erre az „én”-re a költő szerepét ruházta. Sorolta, hány verset szán közlésre, hányat fog hagyni a hagyatékban (hetvenhetet), és ott vannak a lappangó versek is, ezek azok a megsemmisítésre ítélt művek, amelyek a költő szándéka ellenére fennmaradnak. Máris megkért, legyek hat füzetének őrzője, bennük titkolt vagy már nem aktuális szerelmekről van szó. (Másnap el is hozta őket, de jó tíz év elteltével, a kilencvenes évek elején egy kivételével – talán mert jól ismertem a versek megszólítottját – visszakérte valamennyit. Akkor már rengeteget közölt, lassan elapadt a „hagyaték”. Az egyik 1992 nyarán írt levelében gondosan lejegyezte, hogy aznap mikor és hova küldte a verseit, napilapoktól kezdve folyóiratokig, elképesztő, milyen változatos a lista.)
Van egy verse, Énlaki bánat a címe, ahol az én alapvető problémáját fogalmazza meg. Az sem véletlen, hogy ez egy gyerekvers. Énlakán nem én lakom, / Sem ajtóm, sem ablakom. Tulajdonképpen az egész modern költészet tragikuma jelenik itt meg. A líra az én művészete, de egyben az én megtagadása is, hiszen az én az énábrázolás hajszájában járulékossá válik, alakváltásai révén elmosódik, bármi lehet már, akár felhő, akár fűzfa, akár ajtó, kallódó cserépdarab is. Az én formai kérdés, különféle funkciójú szerep, nem a teljes lényeg, az „én” nem az én laka.
De itt most nem szerepekről, hanem az emlegetett embiróállapotról, a ki-kibukkanó meztelen és maszktalan valóról akarok mesélni. Egy univerzális élőlényről, a világgal egylényegű egyedről, akiben ily módon nem támadhat ármánykodás a világ ellen, nincs benne semmiféle rossz, de ez nem pontos, mert nemhogy nincs benne rossz, hanem minden porcikája azon ügyködik, hogy a világ hasznára legyen.
Az egyik legsegítőkészebb ember volt, akit ismertem. Emlékszem egy Éneklő Borz táborozásra, amikor kimentünk sátrakkal a Karácsonyfalvi erdőbe, ahol padokat, asztalt kellett ácsolnunk, sőt, árnyékszéket is. Mivel az én ötletem volt a táborozás, a helyszínt is én választottam ki, a megfelelő körülményekről is nekem illett gondoskodni. Felmentem az oldalba nyárfarudakért, rögtön ajánlkozott, jön velem. Annak ellenére, hogy semmi érzéke nem volt a dologhoz, fogta a fejszét, a fűrészt, és jött. Hasonló ügyekben mindig számíthattam rá. Cipekedett, tartotta a létrát, pumpálta a defektes kereket.
Mire kiértünk a moziból, és visszamentünk a főtérre, az újságos trafik bezárt. Megígérte, hogy másnap elhozza az Utunkot, az édesapja előfizetett rá. Ha akarom, reggel korán bedobja a postaládánkba, tudja, hol lakunk, tudniillik jóapám tanította őt kilencedikben. Szeret arra sétálni, sokszor megbámulta a szőlővel befuttatott teraszunkat, „c’est un trou de verdure”, szavalta, jó hűvös lehet ott. Gyönyörűen pergette a francia „r”-eket, kérésemre elszavalta az egész Rimbaud-verset. Előttem van, ahogy átlényegül az arca, ahogy a belső, mégis haptikus fények miatt arcvonásai szétolvadnak, és az arc tűzhelymelege szétterjed, át a tágabb világra.
A kognitív pszichológusok szerint az emlék intenzitása a mentálisan rögzített képek esztétikai minőségétől függ. Akár villanóval készült fotón, élesen előttem van első találkozásunk minden pillanata. Vonzott a nyúlánksága, őzikés, kecses alakja. Jóval magasabb volt, mint én, de ezzel nem hivalkodott, udvariasan meghajolt a jobbomon. Vonzott a sutasága is, kapkodó mozdulatainak bizonytalansága, hol nekilóduló, hol megtorpanó járása, amivel mintha Giorgio de Chirico összekevert perspektíváit szemléltetné, és nem csupán a teret, hanem a pillanatot is kinyitná. Megfoghatatlannak és kiismerhetetlennek tűnt, miközben nagyon is jelen volt. Látható, miközben kristálytiszta üvegből szoborta teremtője. „Szoborta”, minduntalan használta ezt a szót, nyilván Karinthy hatására az Így írtok ti-ből, amely örök kedvence maradt. Tristan Tzarát, Appollinaire-t, Ezra Poundot emlegette, meg persze Walt Withmant is. Vivaldit, Corellit és Händelt hallgatott. Az én korábbi barátaim egészen másféle alakok voltak, mai terminológiával nem az analóg, hanem a digitális világ érdekelte őket. Mint ahogy engem is. Szerettem, de nem tartottam férfias dolognak az irodalmat. Linkség, mondta bölcsészprof rokonunk, amikor a pályaválasztás szóba került, nehogy a „filóra” menjek. Új barátom nem tudott egy villanyégőt becsavarni, nem bírt egy feléje rúgott labdát lestoppolni. Korábban az ilyen alakokat elkerültem, most azonban alig vártam, hogy újra találkozzam vele. Vonzott az ügyetlenkedése, a szórakozottsága, mindaz, amit Szatmáron „mulóság”-nak mondtak. Ez ott 1980-ban bennem a szabadság érzetét keltette. Szabad, mert megfoghatatlan, határozatlan, kiismerhetetlen.
Már a Divatház mögötti kerthelyiségben feltűnt, milyen könnyedén utánoz bárkit, tanárainkat, iskolatársainkat, színészeket. Megelevenítette nekem a zilahi kaszárnyát, ahova bevonult az egyetem előtti katonai szolgálatra, és ahova a szülei szatyrokkal hordták a tiszteknek a Kentet meg a szilvapálinkát, hogy kesztyűs kézzel bánjanak vele. Vérnyomásproblémákkal sikerült kimenekíteni, előbb Nagyváradon a katonakórházban dekkolt pár hetet, aztán leszerelhetett. Annyira sikeresen szimulált, hogy azóta is szednie kell a gyógyszereket. Már alkonyodott, mennem kellett volna haza, de kérte, szívjunk el még egy cigit. Felugrottam hozzájuk, de az egészen parányi lakás hamar megtelt füsttel, fuldokolni lehetett tőle, nem maradtam sokáig. Élete végéig cigarettázott, soha nem hagyta abba. Csak egyszer láttam radikálisan változtatni életmódján. Már százharminc kilós volt, amikor eldöntötte, hogy lefogy, és valóban, pár hét alatt negyven kilót leadott, a ruhatárát is le kellett cserélnie. Könnyedén repdesett, ragyogott, mint egy főnixmadár.
Költőnek készült eleitől fogva. Azt hiszem, ha úgy dönt, pontos és megbízható mérnök lett volna. Ugyanígy volt a sporttal is, nem sportolt, de jó párbajtőrözővé edződhetett volna, Szatmár híres volt a vívóiról, több olimpiai bajnokot kinevelt. Megvolt a víváshoz a nélkülözhetetlen ritmusérzéke. Amikor a Látóhoz kerültünk Marosvásárhelyre, adományoztak a szerkesztőségnek egy számítógépet, rajta volt a Kisherceg nevű játék, orrvérzésig azt játszottuk. Ha kardozni kellett, ő átvette a billentyűzetet, és mindig győzött. Estig bent maradtunk, ő az anyósáéknál lakott, én ismerősöknél, nem siettünk, sötétedésig beszélgettünk a Turbina árok menti utcákban.
Hogy miről, nem is tudom. Képes volt bármiről hosszan fecsegni, többször elmondta ugyanazt, variálta. Én nagyapám hatalmas kertjében nőttem fel gyerekek között, az unokanővérem fantáziájában születő mesék akcióhőseként, ő egymagában olvasott és fantáziált folyton-folyvást egy cigarettafüsttel és könyvekkel teletömött tömbházlakásban.
Másnap eljött hozzánk, hozta az Utunkot meg a „hagyatékot”, kiültünk a zöldárnyas teraszra, frissen szedett kajszibarackot ettünk, képeslapokat nézegettünk, beszámolt számtalan darabtervéről. Shakespeare-i komédiákról, drámákról és tragédiákról mesélt, olyan magabiztosan, mint akit máris a drámaírás szatmári hattyújaként emlegetnek. Onnan kezdve élete végéig szinte minden nap találkoztunk. Amikor Székelykeresztúron lakott, naponta két levelet, pontosabban levelezőlapot írtunk egymásnak (azt nem kellett felgőzöljék), a délelőttit kék, a délutánit piros tintával. Még a kétezres években is küldözgettünk kézzel írt leveleket. Amikor már volt telefonunk, sok-sok éven át minden este hívtuk egymást, héttől kilencig hallgattam beszámolóit, többnyire hanyatt fekve a szőnyegen.
Lényeges, „lelki” dolgokról nem ejtettünk szót. Sem a traumákat, sem az euforikus boldogságot nem emeltük át a nyelv szintjére. Ez is gyerekkori hatás, Szatmáron, ahol felnőttünk, nem volt szokása az ilyesminek.
Szatmárnémetit mi Szatmárnak mondtuk. Alföldi város, jellegzetes felhőkkel, ezekkel a különlegesen átvilágított betűkkel, amelyek a maguk metakommunikatív nyelvén elbeszélhetővé tesznek sok elbeszélhetetlent. Ennek a nyelvnek az ismerete szoros összetartozást hozott létre, viselkedésbeli konvenciókat teremtett. Ez az összetartozás ott lebegett a levegőben, finom porként. Szolidaritásnak is lehetne mondani, kamaszos fiúazonosságnak, amit átvilágít az evidenciák racionalitása. Gyerekkorunkban Szatmár még őrizte egykori szellemét. A millennium éveitől kezdve sok tekintetben előrébb tartott, mint Nagyvárad, Arad, Temesvár. Felvilágosult, javarészt zsidókból álló polgársága végre tudta hajtani azt a fordulatot, amely a poros mezővárosból színházat, filharmóniát, újságokat működtető modern várost hozott létre. A szatmári zsidóság elpusztult, de a hiányuk erős evidenciaként máig megmaradt, és hat a mindennapokra. Üzenetet és elbeszélést is tartalmaz, referenciálisan van jelen.
Szeptember végén felutaztunk Kolozsvárra. Ő nagyon hamar megházasodott. És hamar el akart válni, mert beleszeretett valakibe. Nekem sem mentek jól a dolgaim, kétségbe voltunk esve. Kínok között vergődtünk, de soha nem részleteztük, mit élünk át. Egyik éjszaka a Pata utcán tartottunk hazafelé, értelmetlennek láttuk az életet. KÖPÖK AZ EURÓPAI HEROIKUS RACIONALIZMUSRA, KÖPÖK RÁ, tört ki belőle, és nagyot köpött. Majd gyorsan bocsánatot kért, jaj, bocsánat, mondta, és európai jólneveltséggel letörölte az ajkára tapadt nyálcseppeket. Hihetetlenül vicces volt, nevetni kezdtem. Nevetett ő is. Nem tudtuk abbahagyni. Leguggolva, térdünket csapkodva vinnyogtunk. Ezzel a nevetéssel minden meg lett beszélve.
Legszebb közös autózásaink ott vittek át az alföldi felhők alatt. Ha Budapestre mentünk, nem Váradot választottuk, hanem a Csanálos–Vállaj határátkelőt, és amikor kiértünk a szilágysági dombok közül, és a tájon álmatagon szétömlött az alföld nosztalgikus aranyfénye, mindkettőnknek fütyörészni támadt kedve. A kilencvenes években sokat autóztunk kettesben. Én már nem cigiztem, de ha megálltunk, ő rágyújtott. Csak olyankor. Nemhogy az autóban, de máshol sem füstölt, ha nemdohányosok voltak a közelében. Amikor visszaültünk az autóba, nem éreztem dohányszagúnak. Nem tudom, hogyan lehetséges, sem a ruhája, sem a lehelete nem volt az. Yves Saint Laurent parfümöt használt, ha beléptem a szerkesztőség folyosójára, már tudtam, ő is megérkezett. Brando miatt választotta ezt a márkát, mint ahogy másik kedvence, Bob Dylan miatt hordott RayBan napszemüveget. Volt kedvenc sálja, kalapja, zakója, Shakespeare miatt egy időben kizárólag Globe Chemical márkájú golyóstollat használt. Kedvenc színésznője Anne Hathaway volt, de nem Shakespeare miatt, hanem mert arra a lányra emlékeztette, akivel a vámfalusi fazekasműhelyben ismerkedett meg egy nyári diákmunka során.
Ha kérdezte, hogy én épp mivel foglalkozom, a „semmi különössel, és te?”-fordulattal rögtön visszakérdeztem, mert tudtam, erre vár. Amúgy mindent elolvasott, amit írtam. Úgynevezett „hőseimben” rendszeresen magára ismert. Az első kötetemben szerepelt egy László keresztnevű, dadogó, örökké vihogó, görbehátú kolozsvári költő, egyértelműnek vette, hogy róla mintáztam. A Bolyaimra is azt mondta, olyan, mint ő. Kétkedve cöcögtem. „De, de, haver”, bizonygatta, „pont olyan vagyok, mint a te Bolyaid”. Nevettem.
De aztán meghalt, és amikor ezt a rövid visszaemlékezést írni kezdtem, megjelent egyik álmomban. Sokszor álmodom vele, ezek az álmok helyettesítik a telefonálgatást, illetve a találkozásokat. A diófánk alatt ültünk, és azt bizonygatta, most aztán tényleg láthatom, neki volt igaza, mert ő is úgy halt meg, ahogy Bolyai. Hiába is cöcögök, hiába is mosolygok rajta. Bolyai is egyedül halt meg, csak a szolgálója volt mellette, ő értesítette a családot, hogy hát a kapitány úr nincs többé. Ott ült velem a diófa alatt, a kalapja a padon, és bólogatva részletezte, hogy hát vele is csak a taxisofőrje volt, amikor meghalt, ő közölte halálhírét az ismerősökkel.
A kilencvenes évek közepén kinevezték a marosvásárhelyi színház igazgatójává. Nem tudom, kinek volt az ötlete, akkoriban még nem volt divat a pályáztatás, a lényeg, hogy elvállalta. Nem bírta sokáig, összeomlott, kórházba került. Visszatért az íróasztalához. De egyre nehezebben tudott a szerepajánlatoknak ellenállni.
Kerülte a konfliktusokat. Egyik írókollégánk írt egy cikket arról, hogy az erdélyi meg a Balkánról jött magyarok a magukkal hozott úgynevezett törzsi mentalitással megmérgezik az országot. Válaszoltam neki, felvilágosult elme ilyet nem gondolhat, pláne nem írhat. Ahogy megjelent a válaszom, ő felhívta az illető írókollégát, és kérte, ne gondoljon semmi rosszra, ismer engem, tudja, ezt én nem ellene írtam. Nekem hónapokkal később számolt be erről. Miután beszéltünk, nem nyomta ki a telefonját, hallhattam mit mond akkori feleségének: „Mint egy mérges kis puli, dühösen csahol, nagy ribilliót csap, de ettől maga ijed be a legjobban”. Mérges kis pulikutya, hehe, nevettem.
Nemcsak konfliktuskerülő volt, hanem empatikus is, bárkivel szót tudott érteni. Színházigazgatói kudarca nem ezen múlt. Mint a tenyerét, ismerte a teátrumot, a színházban nőtt fel. Valószínűleg épp a gyerekkori traumák miatt omlott össze. A szerep nem azért veszélyes, mert szerep, hanem mert uralkodni akar, az uralkodáshoz pedig hatalomra van szüksége. Az én elhunyt barátom pedig utálta a hatalmat és a hatalmaskodókat.
Tizenegy évig volt a Látó főszerkesztője, de egyetlen alkalommal sem használta azt a szófordulatot: „az én lapom”. Mondhatni, a de chiricói kolorizmus híve maradt: keveretlen színárnyalatok egymás mellé helyezése, a szín felragyogtatása a mellette lévő színnel.
Ha rosszat írtak róla, közönyös grimasszal legyintett kívül, máskor kénköveket szórva tajtékzott, de belül legörbült a szája. A héklit értette, de egymással csak olyankor műveltük, ha közönségünk is volt. Idegenekkel nem élcelődött, inkább elbujdosott, mintsem hogy kioktassa az erőszakoskodó szerzőket. Nem értékelte túl a dicséretet, mosolyogva fogadta a költőtársak lelkes hozsannáját. Tapintatos ember volt. Hagyta, hogy KAF-nak hívják, holott utálta, ha így szólítják. Hagyta, hogy megzenésítsék a verseit, holott azt mondta, agyonnyomják a vers saját zenéjét. Nem szerette a papokat, a politikusokat, pláne nem a színészeket, de hajnalig képes volt kvaterkázni velük.
Sokat gondolkodom azon, mitől van ennyire jelen, ha egyszer már meghalt. Miféle betölthetetlen hiány emlékeztet folyton rá?
Verseiben nincsenek érzelmek, az érzés a versolvasóban születik. Az érzelem belső mozgás kifejeződése, ahogy a latin szó is jelöli: emotio. Nála érzetek vannak. Olyan állapotokat ír meg, amelyeket az érzékek reakciója teremt, válaszul bármire, ami kívülről éri őket. Embrionális létköltészet az övé. Az embriólét érzékeli legtisztábban a világot. A magány ennek a létnek elkerülhetetlen velejárója.
Történt egyszer, hogy egy Látó-s beszélgetést kellett vezetnem, de épp aznap a feleségemnek is el kellett utaznia, és sehogy sem tudtam megszervezni kicsi gyerekeink felügyeletét. Felajánlotta, hasonló korú fiával eljön a helyszínre, és majd kitalál valamit. Így is lett, én bent kérdeztem a fellépőt, ő a szomszédos teremben játszott a három gyerekkel. Miután végeztem, átmentem hozzájuk. Teljes extázisban voltak. Egy nagy asztal körül ültek, dünnyögve, dúdolászva, vaskos, színes filctollakkal elmerülten rajzoltak, a lapokból maszkokat vágtak ki, kötözgették, próbálgatták őket, ugyanígy gyártották a csákókat is, és minduntalan fel-felnevettek. Amikor észrevettek, intettek, nyugodtan álljak csak be. Együtt folytattuk. Nem meglepő, hogy a portás jóval tíz után feljött, be kellene zárnia az épületet. Észre sem vettük a nagy munkában, hogy késő este lett. Emlékszem, egyszer felpillantottam, és azt láttam, hogy mindenki ott ül az asztal fölé hajolva, erősen koncentrálva, kipirultan, csatakosan. Ott volt mindenki, és mégsem volt ott. Együtt voltunk, és mégis külön. Zenészek szoktak ilyen átlátszóan tiszta, eggyé olvadt magányban ülni a zenekarban.
Igen, az ő különleges embriómagánya hiányzik. Amit átragyog az elmerülten figyelő arc fénye.