Az olvasó, ha versekre szánt óráiban végigböngészte Páll Lajos verskötetét, a Fényimádókat, azt hiszem, nem címekre, nem a többitől elkülönülő versekre fog visszaemlékezni belőle, hanem egy hanghordozásra. Ennek a hangnak az egysége, a benne magára talált költő biztonsága elsősorban annak a hagyománynak az ércességét dicséri, amelytől Páll Lajos a „költői hangképzés” szájtartását vette és tanulta – s ez a hagyomány a népköltészet. Népdalok ritmusa kopog vissza prozódiájában; mondatait, akár a népdal, az egysornyi lélegzethez szabja; a gondolat, az érzés fehérét szívesen takarja természeti képek hímzésével, s verseiben elég gyakran akadunk tájszóra is, ami – műköltőről lévén szó – csakis tudatos ragaszkodás lehet ehhez a szókincshez. Senki se értse félre ezt a „tudatos” jelzőt; eszem ágában sincs Páll Lajost valami mesterkélt, kiagyalt népköltő-szerepben bemutatni. Ritmus és mondatforma, természeti kép és tájszó a költő gyerekkori anyanyelve, s a hozzájuk való ragaszkodás – hűség ehhez az anyanyelvhez. S ez nem csak emberi, hanem költői érdem is (bár meglehet, úgy is mondhatnám: több költői érdemnél, emberi becsület). „Művész hazája széles e világ” – hirdette a múlt századi költői önérzet. A mai költőnek nincs miért külön manifesztálnia „világpolgárságát”; számára az egész világ csatatér, ahol minden emberi fájdalom őt is sebzi, és az egész világ a munkahelye, ahol minden emberi feladatból zsáknyi teher az ő vállára is jut. Hogy el ne vérezzen s meg ne rokkanjon idő előtt, kell hát számára is egy zug, ahol sebeire kötést is talál, s ahol, világnyi terhének gyürkőzve, megvetheti a sarkát. A világnak csak az tud adni, aki megőrizni is tudja a rábízottat (és nyilván ez is megfordítható: csak rozsdának őrzi népe kincsét a költő, ha nem a világot akarja boldogítani vele).
Azért hozom e maguktól értetődő igazságokat szóba, mert réginek régi ugyan, de éppen nem divatját múlta az a felfogás, mely a mesterséges, a forma tökélyét kergető mívesség ellentétének véli a népit. mely azt tartja róla, hogy cicomátlan, és ellenlábasa modernkedő divatoknak; hogy a költő, ha ezt vállalja, közérthetően akar közölni valamit, s a közlés hogyanjánál fontosabbnak tartja a mit. Ami természetesen babona, még ha olyan nem túlságosan bonyolult költészetet faggatunk is róla, mint a Páll Lajosé. A hanghordozás tudatossága azt is jelenti, hogy – akárcsak a legvadabb „izmus” költőinek – neki is állandóan hozzá kell igazítania kifejezés-szándékát egy határok közé fogott, szakrális nyelv programjához, s a program betartása, a hogyan legalább olyan fontos lesz a költő számára, mint az, amit mondani akar. E „szakrális nyelven” Páll Lajos ugyanis épp azokról a disszonanciákról, költő és világ, ember és világ meghasonlásáról ad hírt, mint az egész mai világlíra. Ezért is találjuk meg verseiben e modern életérzés két tipikus megnyilvánulását: a kozmikus hangulatot és a fenyegetettség-érzést. Az előbbire látszólag nehéz példát találni a kötetben, valójában azonban épp ez különbözteti meg Páll Lajos természeti képeit a népdalszerűtől. Akár a népdal, ő is szívesen teszi mozgalmassá megszemélyesítéssel ezeket a képeket, de megszemélyesítései egyúttal a látás és a látvány megszokott arányain is módosítanak, expresszív erővel ugratnak ki egy-egy képelemet, emberfelettivé, „kozmikussá” növelve a benne jelképezett emberi élményt, „…a felhős ég fönnakadva / vonaglik a fák tetején” – a borús ég a népdalban is a bánat hangulatát hordja, e versben azonban (a modern távlateltüntetéssel, azzal, hogy a faág az égig nyúlik, vagy az ég jön le a fáig) a vonagló kín az égnyi végtelenre vetül. „Rátok tör a tél váratlan, / kergült a tél, fákat hámoz, / a szürkület melegedni / telepszik a vak táborhoz” – írja Radnótira emlékező versében, s ahogy a tél és a fagy a szürkület képében az emberek közé telepszik, az megint „távlat-eltüntető” lesz; az ember hirtelen testközelbe kerül a pusztító elemi hatalmakkal, melyekkel szemben tehetetlen. Néha egyenesen a szürrealizmus határán járnak e képek, mint ez is: „Felszívta a nap a várost, / lebeg, mint egy aranymadár.” S áttételesen ugyanez a „kozmikus látás” jelentkezik ott is, amikor (legtöbbször családi emlék látszatában) a népi erő, helytállás vonósait rajzolja egy-egy emberarcra: „Apámért nem perelhetek, / kezét felhőkbe törölte”, íródik ez az arc az égre, s mítoszok hangulata árad ilyen képeiből: „Úgy forgott, hogy tengerszeme tűzkígyót rajzolt köréje /… / forgott, mintha minden gondját / bokázással holttá rúgná.” A kozmikus természetnek és a mitikusan emberinek e képeiben mindig találunk egy-egy olyan mozzanatot, amely az említett fenyegetettséget sugallja. A népdalban az kerül a természeti képbe, ami a természetből az ember lelkébe, az épp megénekelt érzésbe belefér; a táj, hogy úgy mondjam, az ember lírai birtoka. Páll Lajos verseiben az ember kívülre vetve szorongja végig a természet tragikus színjátékait, s az ember nélkül maradt természet a magára maradt ember zord vízióiba fordul: „Tavasszal a mogyorófa / sárga haját szertebontja, / gyermekeit kényeskedve / hólé-patakokba fojtja. /… / Setét festék az éjszaka, / hold is a kút vizébe fúlt, / futó felhők tiszta égről / ellopták a csillagfalut.” Minden ízében az a népi hang ez tehát, amelynek verslehetőségeit a kelet-európai avantgarde érlelte ki, s hozzá kell tennem, hogy ehhez a népi avantgarde-hoz Páll Lajos elsősorban tanítványként viszonyul, amennyiben nemigen akadunk kötetében olyan versre, mely többet vagy mást aknázna ki e lehetőségekből elődeinél vagy kortársainál.
Ami azt is szemlélteti, hogy ennek a hangnemnek a kérdése nemcsak stíluskérdés. Ez az egy-hangnemhez ragaszkodás könnyen egyhangú is lesz, stílus helyett modor, ha nincs mögötte valami olyan közölni való, amiért hajlandó vagyok újra meg újra ugyanazon a hangszeren ugyanazt a dallamot végighallgatni. Páll Lajos verseiben a hangnem, amelyet vállal, minduntalan fölébenő személyes mondanivalóinak. Nem szándéktalanul beszéltem képei tartalmáról fönnebb; versei ugyanis csak ritkán mondanak többet, mint képei, s a kozmikumnak, a megszemélyesítés néha remek, modern hatásainak nincs egyéb funkciójuk, mint hogy önmagukat jelentsék. Verseiben ezért a leggyakoribb az olyan szerkezet-típus, amely egyszerűen a képek halmozásából, sorolásából áll, alá- és fölérendelő viszonyok nélkül, anélkül, hogy a vers a képek jelentését új, képek fölötti jelentésbe fogná össze. Jellemző, hogy ahol a költő ezt megpróbálja, s képanyagába belesző valamilyen értelmezést, ott gyakran téved közhelybe és lapos formulákba: „Végül / a vég ül / tárgyalni velem, / mert ellenfelem”, mondja például az Eszméletben, s ahogy itt komikus, úgy máshol erőltetett dagályba fullad: „magadban vívott szörnyű tusák”-ról beszél, vagy arról, hogy „velőkig dermedtem az egyedüllétben”, s „idegen tájak mámora űzött”.
S ez az, ami – az Eszmélet kétségtelen kép-sugallatai ellenére – veszélyre riasztó. Az az avantgarde, amely Páll Lajos versbeli útját kidöngölte, a látomás szinte korlátlan szabadsága mellett a gondolat rendkívüli fegyelmét s a versbeli absztrakció „lírai logikáját” is olyan mértékké tette, aminél alább ma már költő nem adhatja. Az a hűségből táplálkozó népiség, melyre verseit hangolja, csak akkor lehet versenyképes a költészet egészében, ha érzésnek és gondolatnak ezt a világképpé szerveződő teljességét is vállalni tudja.
Megjelent A Hét I. évfolyam 3.számában, 1970. november 6-án
Láng Gusztáv: Vers és modor
Az olvasó, ha versekre szánt óráiban végigböngészte Páll Lajos verskötetét, a Fényimádókat, azt hiszem, nem címekre, nem a többitől elkülönülő versekre fog visszaemlékezni belőle, hanem egy hanghordozásra. Ennek a hangnak az egysége, a benne magára talált költő biztonsága elsősorban annak a hagyománynak az ércességét dicséri, amelytől Páll Lajos a „költői hangképzés” szájtartását vette és tanulta – s ez a hagyomány a népköltészet. Népdalok ritmusa kopog vissza prozódiájában; mondatait, akár a népdal, az egysornyi lélegzethez szabja; a gondolat, az érzés fehérét szívesen takarja természeti képek hímzésével, s verseiben elég gyakran akadunk tájszóra is, ami – műköltőről lévén szó – csakis tudatos ragaszkodás lehet ehhez a szókincshez. Senki se értse félre ezt a „tudatos” jelzőt; eszem ágában sincs Páll Lajost valami mesterkélt, kiagyalt népköltőszerepben bemutatni. Ritmus és mondatforma, természeti kép és tájszó a költő gyerekkori anyanyelve, s a hozzájuk való ragaszkodás – hűség ehhez az anyanyelvhez. S ez nem csak emberi, hanem költői érdem is (bár meglehet, úgy is mondhatnám: több költői érdemnél, emberi becsület). „Művész hazája széles e világ” – hirdette a múlt századi költői önérzet. A mai költőnek nincs miért külön manifesztálnia „világpolgárságát”; számára az egész világ csatatér, ahol minden emberi fájdalom őt is sebzi, és az egész világ a munkahelye, ahol minden emberi feladatból zsáknyi teher az ő vállára is jut. Hogy el ne vérezzen s meg ne rokkanjon idő előtt, kell hát számára is egy zug, ahol sebeire kötést is talál, s ahol, világnyi terhének gyürkőzve, megvetheti a sarkát. A világnak csak az tud adni, aki megőrizni is tudja a rábízottat (és nyilván ez is megfordítható: csak rozsdának őrzi népe kincsét a költő, ha nem a világot akarja boldogítni vele).
Azért hozom e maguktól értetődő igazságokat szóba, mert réginek régi ugyan, de éppen nem divatját múlta az a felfogás, mely a mesterséges, a forma tökélyét kergető mívesség ellentétének véli a népit. mely azt tartja róla, hogy cicomátlan, és ellenlábasa modernkedő divatoknak; hogy a költő, ha ezt vállalja, közérthetően akar közölni valamit, s a közlés hogyanjánál fontosabbnak tartja a mit. Ami természetesen babona, még ha olyan nem túlságosan bonyolult költészetet faggatunk is róla, mint a Páll Lajosé. A hanghordozás tudatossága azt is jelenti, hogy – akárcsak a legvadabb „izmus” költőinek – neki is állandóan hozzá kell igazítania kifejezés-szándékát egy határok közé fogott, szakrális nyelv programjához, s a program betartása, a hogyan legalább olyan fontos lesz a költő számára, mint az, amit mondani akar. E „szakrális nyelven” Páll Lajos ugyanis épp azokról a disszonanciákról, költő és világ, ember és világ meghasonlásáról ad hírt, mint az egész mai világlíra. Ezért is találjuk meg verseiben e modern életérzés két tipikus megnyilvánulását: a kozmikus hangulatot és a fenyegetettség-érzést. Az előbbire látszólag nehéz példát találni a kötetben, valójában azonban épp ez különbözteti meg Páll Lajos természeti képeit a népdalszerűtől. Akár a népdal, ő is szívesen teszi mozgalmassá megszemélyesítéssel ezeket a képeket, de megszemélyesítései egyúttal a látás és a látvány megszokott arányain is módosítanak, expresszív erővel ugratnak ki egy-egy képelemet, emberfelettivé, „kozmikussá” növelve a benne jelképezett emberi élményt, „…a felhős ég fönnakadva / vonaglik a fák tetején” – a borús ég a népdalban is a bánat hangulatát hordja, e versben azonban (a modern távlateltüntetéssel, azzal, hogy a faág az égig nyúlik, vagy az ég jön le a fáig) a vonagló kín az égnyi végtelenre vetül. „Rátok tör a tél váratlan, / kergült a tél, fákat hámoz, / a szürkület melegedni / telepszik a vak táborhoz” – írja Radnótira emlékező versében, s ahogy a tél és a fagy a szürkület képében az emberek közé telepszik, az megint „távlat-eltüntető” lesz; az ember hirtelen testközelbe kerül a pusztító elemi hatalmakkal, melyekkel szemben tehetetlen. Néha egyenesen a szürrealizmus határán járnak e képek, mint ez is: „Felszívta a nap a várost, / lebeg, mint egy aranymadár.” S áttételesen ugyanez a „kozmikus látás” jelentkezik ott is, amikor (legtöbbször családi emlék látszatában) a népi erő, helytállás vonósait rajzolja egy-egy emberarcra: „Apámért nem perelhetek, / kezét felhőkbe törölte”, íródik ez az arc az égre, s mítoszok hangulata árad ilyen képeiből: „Úgy forgott, hogy tengerszeme tűzkígyót rajzolt köréje /… / forgott, mintha minden gondját / bokázással holttá rúgná.” A kozmikus természetnek és a mitikusan emberinek e képeiben mindig találunk egy-egy olyan mozzanatot, amely az említett fenyegetettséget sugallja. A népdalban az kerül a természeti képbe, ami a természetből az ember lelkébe, az épp megénekelt érzésbe belefér; a táj, hogy úgy mondjam, az ember lírai birtoka. Páll Lajos verseiben az ember kívülre vetve szorongja végig a természet tragikus színjátékait, s az ember nélkül maradt természet a magára maradt ember zord vízióiba fordul: „Tavasszal a mogyorófa / sárga haját szertebontja, / gyermekeit kényeskedve / hólé-patakokba fojtja. /… / Setét festék az éjszaka, / hold is a kút vizébe fúlt, / futó felhők tiszta égről / ellopták a csillagfalut.” Minden ízében az a népi hang ez tehát, amelynek verslehetőségeit a kelet-európai avantgarde érlelte ki, s hozzá kell tennem, hogy ehhez a népi avantgarde-hoz Páll Lajos elsősorban tanítványként viszonyul, amennyiben nemigen akadunk kötetében olyan versre, mely többet vagy mást aknázna ki e lehetőségekből elődeinél vagy kortársainál.
Ami azt is szemlélteti, hogy ennek a hangnemnek a kérdése nemcsak stíluskérdés. Ez az egy-hangnemhez ragaszkodás könnyen egyhangú is lesz, stílus helyett modor, ha nincs mögötte valami olyan közölni való, amiért hajlandó vagyok újra meg újra ugyanazon a hangszeren ugyanazt a dallamot végighallgatni. Páll Lajos verseiben a hangnem, amelyet vállal, minduntalan fölébenő személyes mondanivalóinak. Nem szándéktalanul beszéltem képei tartalmáról fönnebb; versei ugyanis csak ritkán mondanak többet, mint képei, s a kozmikumnak, a megszemélyesítés néha remek, modern hatásainak nincs egyéb funkciójuk, mint hogy önmagukat jelentsék. Verseiben ezért a leggyakoribb az olyan szerkezet-típus, amely egyszerűen a képek halmozásából, sorolásából áll, alá- és fölérendelő viszonyok nélkül, anélkül, hogy a vers a képek jelentését új, képek fölötti jelentésbe fogná össze. Jellemző, hogy ahol a költő ezt megpróbálja, s képanyagába belesző valamilyen értelmezést, ott gyakran téved közhelybe és lapos formulákba: „Végül / a vég ül / tárgyalni velem, / mert ellenfelem”, mondja például az Eszméletben, s ahogy itt komikus, úgy máshol erőltetett dagályba fullad: „magadban vívott szörnyű tusák”-ról beszél, vagy arról, hogy „velőkig dermedtem az egyedüllétben”, s „idegen tájak mámora űzött”.
S ez az, ami – az Eszmélet kétségtelen kép-sugallatai ellenére – veszélyre riasztó. Az az avantgarde, amely Páll Lajos versbeli útját kidöngölte, a látomás szinte korlátlan szabadsága mellett a gondolat rendkívüli fegyelmét s a versbeli absztrakció „lírai logikáját” is olyan mértékké tette, aminél alább ma már költő nem adhatja. Az a hűségből táplálkozó népiség, melyre verseit hangolja, csak akkor lehet versenyképes a költészet egészében, ha érzésnek és gondolatnak ezt a világképpé szerveződő teljességét is vállalni tudja.
Megjelent A Hét I. évfolyam 3.számában, 1970. november 6-án