Ha egyetlen szót kellene találnom, hogy jellemezzem költészetét, azt mondanám: feszültség. Verseiben, képeiben, jelzőiben az egyszerű dolgok is bonyolult összetevőkre hasadnak, s egymás szívére simulnak a máskor megbékíthetetlen végletek. A pont- és pillanatnyi lét súrlódik bennük szüntelen idő és tér végtelenéhez, s a szavak, mint az elektromos szikrák, e súrlódás teremtő fájdalmának nyomjelzői.
Kézenfekvő e feszültségek magyarázata: ellentmondásos korban élt, azt fejezte ki, személyessé és bensőséggé élve mindazt, ami korát kínozta és fenyegette. De keveset végez a költő, ha csupán krónikása korának, ha megmutatja azt, ami van és ami lehetséges. A költő sok mindent képviselhet: eszmét és politikumot, ízlést és erkölcsiséget, hitet és kiábrándulást, a kor kívánalmainak és saját hajlandóságának megfelelően, egyvalamit azonban, kívánalmaktól és hajlamoktól függetlenül, kénytelen képviselni: a költészetet. Az embernek minden korban keresnie kell helyét a kor ellentmondásrendszerében, hogy megtalálja az „elvegyülés“ vagy a „kiválás” útját – a költőnek azonban, hogy idáig eljusson, a költészet helyét kell megtalálnia az ellentmondások szövevényében. A költészet nem egyetlen kor terméke: értékvolta nemcsak abból adódik, hogy mindig van, hanem hogy mindig folytatódik. Az emberi értékteremtés örök gyakorlatát képviseli a társadalom mindenkori gyakorlatias értékrendjével szemben.
Még akkor is, ha a költő vállalja, amit a kor „gyakorlatiassága” ró rá: a látszólag költészeten kívüli feladatok terhelését.
„Vers, eredj, légy osztályharcos!”, vállalta József Attila is korának leghaladóbb gyakorlatát. De ehhez a költészettanná fogalmazott forradalmisághoz hozzátartozik az Eszmélet sóhaja is: „Minek is kell fegyvert veretni belőled, arany öntudat!” Hozzátartozik, hiszen ez az „arany öntudat” nyitja meg azt a szinonimasort, amely József Attila költészetének kulcsszavait tartalmazza ettől kezdve: öntudat, ész, értelem, gondolat. S ami még hozzátartozik: rend, szabadság, harmónia.
Elvontságok ezek, de éppen elvontságuk jelzi, hogy az ember örök – és megvalósulatlan – létszükségletei. A költészet, változva a változó történelemben, mindig is őket szólította, mint az emberség – a teljes emberség – kibontakozásának feltételeit. Ez elvont értékek mindenkori sorsától függ a költészet helye és szerepe az emberiség közös életében; ha rájuk sötétség borul, felvillannak, mint hideg csillagfények a földárnyékba került nap mellett, az embertelenség fagyos fogalmai: az űr, a némaság, az iszony, a magány és a félelem. Ez a negatív szinonimasor éppúgy elvontságok halmaza, mint a pozitív; korának embertelenségében a költő az emberség mindenkori fenyegetettségét mutatta fel, híven költészettanának másik „tételéhez”: „Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen.”
Tudva, hogy e fenyegetettséget mindenkor a forradalom szüntetheti meg – s azt is, hogy a forradalomnak mindenkor ezt kell megszüntetnie. Ahogy maga és forradalomban társai elé kötelességül kirótta: „hogy helyt álljunk az emberiségért az örök talajon”.
Vagy másutt Marxot idézve: „minthogy a proletárság életfeltételeiben a társadalomnak legembertelenebb végletén van összefogva a mai társadalom minden életfeltétele, minthogy benne az ember elvesztette saját magát… ezért lehet és kell a proletárságnak magát felszabadítania. De nem szabadíthatja fel magát anélkül, hogy meg ne szüntetné a mai társadalomnak minden embertelen életfeltételét, melyek az ő helyzetében vannak összefoglalva.” Az osztály „embertelen életfeltételei” így válnak a költői „pokoljárás”, a Semmibe, a Magányba vezető út állomásaivá, s viszont: a tisztán emberi és emberséges lét vágyálmainak gerjesztőivé.
A forradalom József Attila számára tehát az „örök értékek” aktuális megvalósításának lehetséges formája. S egyben ez értékek egyéni birtoklásának feltétele is; az e birtoklás vágyát kifejező költészet feladata a „külső harmóniát”, a rend, szabadság és értelem, a szellem majdani világát tükröző és hívó „belső harmónia” megteremtése. Az e vágyban fogant „énlírának” ezért kulcsszava a szerelem, amely sohasem „privát érzelem” ebben a lírában. Költészetének csodája, hogy a külvilág, a természet és a társadalom, amely másutt az elidegenedettség kép- és jelképsorait kínálja, a szerelem fényében önnön harmónialehetőségeiről vall, arról, hogy – ismét a József Attila választotta Marx-idézettel szólva – „mennyire lett emberivé az ember természetes magatartása, vagy hogy mennyire lett természetes lényegévé az emberi lényeg”. A világ szellemi – közösségi – és érzelmi – személyes – birtoklásában válik az ember a szó nemes értelmében emberré ez forradalmi ars poeticájának végső mondanivalója. Ez az „emberré válás”, a százezer éves cél, ez a „gyakorlatiasságot” vezérlő örök és abszolút „szellem” forradalmiságának avulhatatlan tartalma.
Ennek eljövetelében hitt. „Én tudom: még nem nagy az ember”, adta tollára a szigorú szót a józanság, de mondata „még”-jében ott parázslik a majdani nagyság reménye. Akárcsak ránkhagyott, áldó-féltő jókívánságában: „Kísérje két szülője szemmel: a szellem és a szerelem!”
Megjelent A Hét VI. évfolyama 16. számában, 1975. április 18-án.
