Szabó Zoltán könyve – ezt elöljáróban illik leszögeznünk – úttörő kísérlet a magyar stilisztikában. Előtte, mint azt könyve előszavában maga is jelzi, senki sem vállalkozott a magyar szépirodalmi stílus teljes történetének a megírására, s ha tekintetbe vesszük, mennyivel kevesebb korábbi rész-kutatásra támaszkodhatott, mint mondjuk egy hasonló terjedelmű irodalomtörténet szerzője tehette volna, akkor előttünk áll munkájának roppant nehézsége s egyben roppant felelőssége is. Felelőssége, mert megfelelő előzmények híján a könyv szerzőjére hárult azoknak az elvi és módszertani szempontoknak a kidolgozása, amelyek a rész-jelenségek elemzésén túl a stílusfejlődésnek mint történelmi folyamatnak az egészét és egységét megragadni képesek, s ma, amikor a stíluskutatásban a történeti szempont alkalmazása mondhatni kísérleti stádiumban van, ez külön fokozhatja a könyv iránti érdeklődésünket.
Ez az érdeklődés részemről – mentségként ezt is meg kell mondanom – elég egyoldalú. Egy stílustörténet szakmai erényeinek és hibáinak számbavételére nyilván a stilisztika szakemberei hivatottak elsősorban – remélhetőleg meg is fogják tenni. Jelen sorok írója irodalmár, akit elsősorban az érdekel, hogy Szabó Zoltán stílustörténete mi újat mond az irodalomról, amelynek stílusával foglalkozik; hogy a nyelvészeti – sőt nyelvtörténeti – megközelítés mennyiben teszi teljesebbé és egzaktabbá az irodalmi szövegekről kialakult eddigi ismereteinket.
Az első, amit e vonatkozásban felrónék Szabó Zoltán könyvének, hogy egyébként sok mindenre kitérő bevezetőjéből éppen tárgyának, a szépirodalmi stílusnak a meghatározása hiányzik. Meghatározza ugyan a stílus fogalmát általában: „…a stílus nem más, mint gondolatainknak és érzelmeinknek nyelvi eszközökkel történő sajátos kifejezésmódja. Ilyen értelemben vett stílusa van például egy újságcikknek, két társalgó fél beszédének, egy ódának vagy egy novellának.” (12-13. 1.) E meghatározás – a példák tanúsága szerint – azt emeli ki, ami a különböző nyelvi formák stílusában közös, azt ugyanis, hogy valamennyi gondolatot és érzést fejez ki, valamennyi nyelvi eszközökkel, s csak abban különböznek, hogy mindegyik „sajátosan” teszi ezt. Nos, elképzelhető – és egyáltalán nem volna haszontalan – egy olyan általános stílustörténet, mely azt vizsgálná, hogy a szó- és írásbeli kifejezés különböző formáiban korszakonként mi a közös, de ha szerző egyetlen stílusnemnek a történeti vizsgálatára szorítkozik, akkor kötelessége tisztázni: mi ebben a stílusnemben a „sajátos”, mi az, ami a többitől megkülönbözteti.
Ez a különbség, mint azt egy korábbi munkájában (Kis magyar stilisztika) Szabó Zoltán is elfogadni látszik, a funkcióból adódik. Szépirodalom esetében hitem szerint ez a stílus-funkció abból kiindulva határozható meg, hogy a szépirodalmi mű nemcsak „szöveg”, azaz „nyelvi struktúra”, hanem „esztétikai struktúra” is, amelyben a nyelvi elemek egyúttal esztétikai értelemben vett formaelemek is. Ebből következik, hogy a szépirodalmi stílus minden más stílusnemtől eltérő minőség, amennyiben a nyelv egyéb változataiban domináló közlő funkcióval szemben itt az esztétikai funkció az uralkodó.
Ez úgyszólván közhely, és nem is állítom, hogy Szabó Zoltán nincs tisztában vele. A tárgy meghatározása alóli kibúvás azonban különböző módszertani következetlenséghez vezet. Miután nem tudjuk, mit tekint szerző szépirodalmi stílusnak, éppígy bizonytalanságban hagy afelől, hogy mi szerinte az irodalom s az irodalmi mű.
Az irodalom funkciója is változik korról korra; régibb korok mást értettek az irodalom fogalmán, mint a mienk, a stílust meghatározó esztétikai funkció is csak ritkán jelentkezik vegytiszta formában. Szabó Zoltán hallgatólagosan elfogadja az egyes korok eltérő irodalomképét, így aztán könyvének a felvilágosodásig terjedő része lényegében nem a „szépírói stílus” történetével, hanem a magyar írásbeliség stílusának történetével foglalkozik. Az olvasóban így önkéntelenül fölmerül a kérdés: ha a középkori kódexek imái, példái, prédikációi szépirodalmi szövegek, akkor miért nem tekinthető annak a XIX. század szónoki prózája, a XX. század esszéírása stb.? Persze én is tudom, hogy a középkorban mai értelemben vett szépirodalomról nem beszélhetünk, éppen ezért tartanám lényegesnek annak vizsgálatát, hogy miként jelentkeznek szépirodalmi szándékok – és nekik megfelelő stíluseszközök – a nem szépirodalmi műfajokban. Egy ilyen különbségtevés nélkül csakis önkényes elemzésekhez jutunk. A Nagyszombati-kódex egyik passzusához például a következő értékelő-minősítő megjegyzést fűzi a szerző (34. 1.) : „Az ‘azaz’-zal kezdődő magyarázat hosszasan részletezi, hogy a rózsák, liliomok, violák a tiszta lelkek, a tövishez hasonlók pedig a bűnösök. A kifejtés… minden sejtető funkciótól, nemegyszer a stílushatástól is megfosztja a képet.” Ez nagyon elfogadhatónak tűnik – ha a kérdéses kódex-szöveget lírai kifejezésnek tekintjük. Kérdés azonban, hogy a hiányolt „sejtető funkció” mennyiben szolgálta volna hatékonyabban a szöveg igazi célját, a vallásos elmélkedésre buzdítást, azaz, hogy valóban „funkció” lett volna-e. Az irodalmi és nem-irodalmi jellegnek ez az egybemosódása a régi irodalomra vonatkozó egész fejezetsorra jellemző; meglepő például, hogy a Bornemisszáról szóló rész csak a hitszónokkal foglalkozik, s nem a Szophoklész-fordítóval, a magyar drámastílus nagy előfutárával. Ugyanígy kétségtelen, hogy a könyvben mellőzött magyar hitvitázó drámák nemigen tűnnek ki stílusbravúrokkal – ez nem is állt szerzőik szándékában –, de olyan stílus-funkciók csíráznak fel bennük, mint a szereplők nyelvi jellemzése, a szatirikus ábrázolás – a szépirodalmi stílus kialakulásában ennek is megvan a maga jelentősége, a hitszónoklat valóban tetszetős metaforái mellett.
A funkcionalitás elvének háttérbe szorulása miatt hanyagolja el a könyv – részben vagy egészen – a műfaji szempontokat. A felvilágosodással kezdődő modernebb stíluskorszakok tárgyalása erősen líraközpontú, aminek csak egyik oka az, hogy az illető korokban a „csúcsértékek” a nagy lírai életművek; azt hiszem, a magyarázatot abban is kereshetjük, hogy a stílushatások, stílusértékek a lírai versben közvetlenül hatnak és így is elemezhetők, a drámai és az epikus műfajokban azonban egész sor közvetett funkciójuk is lehet. (Persze azt se feledjük, hogy a szerzőnek sokkal több részeredményt kínált a lírára vonatkozó stilisztikai szakirodalom, hiszen Csokonai stílusának elemzéséhez „mindössze” három kötetet kell áttanulmányozni, Jókai írói nyelvét viszont több mint száz kötetből ismerhetjük csak meg.) Ha megnézzük például a szentimentalizmusról szóló fejezetet, azt tapasztaljuk, hogy a szerző elsősorban azokat a stíluseszközöket elemzi, amelyek a szentimentalista lírában is kimutathatók, míg a jellegzetesen epikus funkciók (a lélekrajz árnyaltságának stíluseszközei, a szentimentális hős és a természeti-társadalmi környezet viszonyának ábrázolása, az irányzatra jellemző én-forma jellemfestő lehetőségei stb.) figyelmen kívül maradnak. Általában jellemző, hogy míg a verselemzései részletezőek, az epikus műveket általában a „prózastílus” kategóriájában tárgyalja, egybemosva a széppróza és az egyéb prózai formák különbségeit.
Hogy a műfaji sajátosságokkal nem számoló jellemzés milyen eredményre vezet, azt legjobban a Jókaival foglalkozó fejezet mutatja. Mint Petőfi és Arany kortársáról, róla is megtudjuk, hogy „nyelvi eszménye a mindennapiság és a közérthetőség”, majd e „mindennapiságról” kiderül, hogy szókészlete nemcsak szokatlanul gazdag, hanem „gyönyörködik a szokatlan és szép szókban”, amilyen az alirumna, horkász, ramocsa; stílusának állandó eleme a romantikus túlzás (Szabó Zoltán példája: „a döbbenés némulatában hangok hallatszanak, minők a halálmadár sikoltása”), és olyan, az almanach-lírára utaló szóösszetételeket használ, mint a „mosolygó virágcsillag”, „tündérvilági fény” stb. Mindez persze csak látszólag logikátlan; Jókai nyelve valóban „mindennapi” is, „közérthető” is, éppen csak meg kellene mutatni, hogy szókincsének egy-egy rétege az epikus mű, mely szerkezeti rétegének felel meg; hogy körmondatot általában a publicisztikai-retorikus kitérőkben használ, lírai hatású jelzőket a tájleírásokban, romantikus ellentétezést a szereplőket szembeállító drámai jelenetekben és így tovább. Ennek említése nélkül a felsorolt példák egyébként lehetnek írói hibák és erények. De a könyv egészére jellemző, hogy a „prózastílusról” és annak fejlődéséről beszélve, nemigen derül ki, milyen elemekből fejlődik a kimondottan szépprózai stílus, és a régi íróknak (Bornemissza, Pázmány, Zrinyi) mely stíluseredményei élnek tovább elsősorban a szónoklat, a közírás, az értekező próza, és melyek a prózai epika stílusában. Említenem kellene még a könyv terminológiájának néhány kérdését, és természetesen az egész munka erényeit is – ezek tárgyalása azonban terjedelmi okokból egy külön cikkbe kívánkozik.
Szabó Zoltán: Kis magyar stílustörténet. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1970.
Megjelent A Hét II. évfolyama 2. számában, 1971. január 8-án.
