Írói népszerűsége mindenütt, ahol magyarul olvasnak, állja a versenyt a legnagyobbakéval – s ami meggondolkoztatóbb: a nagyság nélküli népszerűekével is. Tán nincsenek is olvasói, csak rajongói, s ha valakinek eszébe jutna egyszer számba venni a Mikszáth-rajongók népes táborát, megtalálna benne minden életkort, minden foglalkozási ágat és műveltségszintet, sőt szinte minden életfelfogást, világnézetet is. Igazi nemzeti klasszikus; e rangját és halhatatlanságát nem irodalomtörténészek véleményének, hanem az olvasók népszavazásának köszönheti.
A különös az, hogy miközben a százhuszonöt esztendeje született író rangja vitathatatlan, miközben könyveit tömegérdeklődés tartja szüntelenül életben, az irodalom fejlődése úgyszólván kirekesztette magából életművét. Klasszikus, aki nem tört utat új eszmék, új formák felé; a próza mestere, akinek nem voltak rangjához illő tanítványai; halhatatlan hagyomány, amelyet folytatni sohasem volt különösebb érdem, sőt vannak időszakok századunk irodalomtörténetében, amikor a neve jelölte hagyománnyal való szakításért jár ki az írónak a kritika dicsérete.
Némiképp igazságtalanul. Ma már közhely, amit Schöpflin Aladár még halála évében írt le róla: „hogy ő fejlesztette ki az eddig képzelhető leggazdagabbra a magyar elbeszélő stílust az ötletesség, a fordulatosság, a plaszticitás és a közvetlenség irányában, a magyar humorba, amely Jókainál gyermeteg kacagás, Aranynál mélázó mosolygás, új elemet vitt be: az iróniát; a tökéletesség képzelhető legmagasabb fokára emelte a magyar mesemondás valószerűségét”.
Csakugyan, amikor a modern magyar próza magához tér a szecesszió stílus-bódulatából, az ő élőbeszéd-egyszerűségéből tanul Móricz Zsigmond, s kicsit még Kosztolányi is; az ő hangulat-fuvallatai tartják nemegyszer lebegésben Krúdy jelzőit, leírásait. De ami igazán korának gyermekévé tehette volna, az humorának új eleme: iróniája. Kiábrándulásból fakadt ez az irónia; mindenben, amit korának „uralkodó eszméi” magasztosnak és szentnek hirdettek, észrevette a frázist s a frázis mögött az alantas érdeket és szentségtelen haszonlesést. A tekintélyromboló, az érvényes normák szerint nemegyszer szentségtörő szkepszis, a mikszáthi nevetésnek e keserű futama tette szemléletben is Anatole France kortársává; ez a szkepszis mindannak alapjait ásta alá, aminek ledöntéséhez az Ady-nemzedék feszítette a vállát – miért érzünk mégis fényévnyi távolságot művészete és a még életében fellépő „modernek” alkotásai között?
Mert egy valamiből nem tudott – vagy ami egyre megy: nem mert – kiábrándulni: korának ízléséből. Egy valamit megkímélt a kétely lelkében kajánkodó ördöge: a formát, melyre igazságait bízta. Csakugyan tökéletes elbeszélő volt, de elsősorban a tökéletes szórakoztatás értelmében. Nemcsak leleplezte a kor „svihákjait”, hanem leleplezései mindig mulatságosak is; történetei mindig fordulatosak, csattanói mindig a kellő helyen lepik meg az olvasót, tragikus témáit mindig a kellő módon oldja meg. Műveiből azért nem derül ki, hogy az igazi gazemberek azok, akik nem mulatságosak, csak ártalmasak és visszataszítók; hogy az élet ismer fordulatok nélküli, szürke embersorsokat, csattanó nélküli helyzeteket és megoldatlan tragédiákat is. Udvarias volt olvasóihoz, sohasem akarta untatni őket, ami igazán erénye az elbeszélőnek – csakhogy az unalomnak nem a szórakoztatás az egyetlen ellentéte, hanem a megrendítés, a felháborítás, a lázítás is, ám ezeket vajmi ritkán vette elő írói fegyvertárából.
Történetein ezért derülhetett mindenki, még azok is, akik ellen igazságai irányultak. S ahol nem, ott is mindenki jól érzi magát könyvei mellett; annyira udvarias író, hogy jottányival sem akar okosabbnak tűnni olvasóinál. Ragyogó megfigyelő, de csak külsőségekben; a lélek mélyébe nem vet illetlen pillantásokat, s olvasóját sem hozza abba a kellemetlen helyzetbe, hogy kénytelen legyen nyugtalanítóbb mélységeket felfedezni saját lelkében. Az életről, a szerelemről, a halálról, erkölcsről és valóságról sohasem akar olyan igazságokat közölni, amelyek bármelyik józanul gondolkodó olvasójának ne juthatnának bármikor eszébe. A lektűríró erénye ez; mindenki azzal a kellemes (és számára hízelgő) érzéssel teheti le könyvét, hogy lám, milyen nagy író, mégsem akar okosabb lenni nálam.
Még az sem biztos, hogy meggyőződésből írt így. Elbeszélő konvencióiban a figyelmes olvasó minduntalan rásejthet egy-egy disszonáns akkordra, melyek e szórakoztató forma szépítő jellegére céloznak, a nyomukban felgyöngyöző olvasói illúziót fakítják vissza a valósághoz. Érdemes lenne egyszer összehasonlítani szerelmi jeleneteit Jókai hasonló részleteivel; épp olyan illedelmesek és konvencionálisak, mintha mestere írta volna őket, ám hiányzik belőlük Jókai minden légies eszményítése; közönséges, néha éppenséggel esetlen szereplők mozognak nála egy romantika-tervezte szerepkörben. Mintha arra akarna figyelmeztetni, hogy ami az élet romantikus dísze, az az elfogulatlan külső szemlélő számára éppenséggel komikus is lehet; hogy semmiségekben keresi a boldogságot és életcélt az ember. Vagy ugyanígy összehasonlíthatnák Mikszáth eszményi hőseit, például a Különös házasság Buttler Jánosát Jókai eszménykép-alakjaival, hogy kiderüljön: a mindenhez értő, mindén helyzetben fölényesen győztes Jókai-hősökkel szemben Mikszáth éppen becsület és tisztaság védtelenségét, az aljassággal szemben tehetetlen gyámoltalanságát mutatja meg, jócskán romantikus emberlátását ez telíti fájdalmas életismerettel. De amikor ez az életismeret már alapjaiban fenyegetné az olvasó jó közérzetét, visszatér az annyiszor bevált recepthez; az erény valahol elnyeri jutalmát, a gonoszság valahogy mégiscsak vereséget szenved, az író fáradt (s lehet, hogy kicsit lenéző) mosollyal azt nyújtja, amit olvasni akarunk.
Mert alapjában véve mind ezt akarjuk: a valóságot az irodalomban, az igazmondást – csak éppen elviselhetővé szépítve.
Ezért olyan népszerű Mikszáth mindmáig, ezért olvassuk elbűvölten minden sorát – s ezért nincsenek tanítványai a kényelmetlen, a lelkünket felkavaró igazmondás modernebb írói között. Ezért mondhatta Ady a „legíróbb író”-nak, aki „nem a poéták, nem az élet keresztrefeszítettjeinek az írója”, de akinek minden írása példát ad, „hogyan kell az életet elviselni tudni, szépen, bölcsen, emberien”. Hogy mire figyelünk műveiben, kételyteli bölcsességére vagy a tényeket elviselhetővé szelídítő mesemondására, már nemcsak rajta múlik, hanem az olvasó fogékonyságán is.
Megjelent A Hét III. évfolyama 4. számában, 1972. január 28-án.
