1.

Lahti gyorsan fejlődő város Helsinkitől 110 kilométerre, s az útikalauz szerint síugrósáncáról, valamint turistaközpontjában, Mukkulóban tartott írótalálkozóiról nevezetes. A nyaktörő mutatványok városa, szűrtem le a következtetést még utazás előtti értesüléseimből, a vendéglátók várakozása azonban, amellyel e szellemi torna résztvevőit fogadták, belém fojtotta ezt az olcsó humort.

Már a városháza nagytermében, az érkezésünket követő közvacsorán. S nemcsak azért, mert az ember hiú, s egy díszvacsora díszvendégei közé tartozván hajlamos komolyan venni önmagát. Hanem mert a város polgármesterének, Tenho Iikkanennek a pohárköszöntőjében az útikönyv mosolyfakasztó felsorolása egészen másként csengett. A finn nemzeti öntudatról beszélt – a nemzeti öntudat lévén találkozónk témája – , a nehezen kiküzdött nemzeti önállóság szívósan őrzött erőtartalékáról, s boldognak mondta magát, hogy Lahti, a finn bútoripar és a téli sportok városa, most erről a fontos témáról folyó íróvita színhelye lehet. Gyorsan jelképet hevenyésztem e hármas egymás mellé rendelésből, az emberi harmónia jelképét: munka, sport és öntudat-nevelő szellem egyformán becsült értékei vezethetik az embert olyan területekre, ahol az alkotás és a versengés egyformán öröm, s ahol ha vannak is győztesek, legyőzöttek nincsenek.

Persze, a meghatódás tovahessenő pillanatai után már tudtam, hogy az ilyen jelképeknek, komor problémáktól behálózott világunkban, több közük van a vágyálmokhoz, mint a valósághoz – de nem volt-e minden, ami jobbá, lakhatóbbá tette a valóságot, vágyálom valaha? S nem biztató-e látni, hogy e vágyálomra – még az útikalauz is ezt tanúsítja – szüksége van az emberiségnek?

Odakünn a természet is megformálta a maga jelképét: a fehér éjszaka, a nappal és a szürkület hangulatát egybemosó fényével. mint a szorongató sötétség nélküli virrasztás, a józan álmatlanság szimbóluma, mutatta a haza úton a tájat és az arcokat.

2.

A jelkép érzelmes, és az érzelem egyszerűsít. A következő napok során kiderült: témánk, s főleg a mód, ahogy e témához az egyes résztvevők viszonyulnak, sokkal bonyolultabb, mint ahogy az első este hangulatában vártam. A kozmopolitától addig az álláspontig, amely szocializmus és nemzetköziség távlatában mérlegelte a nemzeti öntudat mibenlétét és fontosságát, az árnyalatok serege szinezte a vitát. Nem szólva arról, hogy – amint az várható volt – mindenki álláspontjától függően más és más jelentést tulajdonított magának a nemzeti öntudat fogalmának. Ha tanulságot akarnék levonni, elsősorban magának a témának a jelenlétét nevezném ilyennek. Megszoktam – hiszen számomra az idegen irodalmak elsősorban (vagy kizárólag) műveket jelentenek, s nem irodalmi életet – , hogy a modern irodalomban ama goethei „világirodalmiság” érvényesül. Az egyes nemzeti irodalmak, úgy tűnhet, nemcsak szellemben közelednek egymáshoz, hanem kifejező eszközeikben, műfaji és stílus-sajátságaikban is. Lahtiban kiderült, hogy ez a „világirodalmi egység” korántsem olyan harmonikus, mint ahogy azt az Európára függesztett szem káprázza; a könyv nemcsak szellemi, hanem ipari termék is, nemcsak magasrendű lelki táplálék, hanem szórakoztató irodalompótlék is; piactörvényekhez igazodik, s a nagy nemzetek és világnyelvek e törvények értelmében gyilkosan versenyképesebbek a kicsiknél.

Egy kissé az volt az érzésem, hogy Lahtiban találkoztam igazán Európával – nem azért, mert a felszólalók „európaiságához” felértem, hanem mert számukra vált égetővé az általam „hazainak”, kelet-európainak hitt probléma: hogyan kapcsolódhat be egy kis nép vagy nemzetiség szűk körben ismert és ható művelődése, irodalma a népek közös kultúrájának áramkörébe.

Az incselgő rosszmájúság persze azt is észrevétette, hogy kicsinységünk közös gondjait csakis a világnyelvek közvetítésével tudtuk megosztani; nem paradox jelkép-e az is, gondoltam, hogy a svéd, a dán, a finn hitvallás csak angol vagy német fordításban visszhangzik bennem? Az újabb jelkép azonban nem hangolt le; végül is, gondoltam, Dante is latinul írta meg a köznyelvi, az anyanyelvi ékesszólás védőiratát.

3.

Helsinki ünnepelt: a nyári napfordulót, az év leghosszabb nappalát a hosszú éjszakák földje. A finnek óva intik a turistát ilyenkor a fővárostól; Szent Iván napja nem idegenforgalmi látványosság, hanem egy nép családi ünnepe, amely miatt a városban megbénul az élet, zárva az üzletek, múzeumok és hivatalok, mindent legyűr az éjszaka eufóriája és a rákövetkező nappali kábulat. De talán szerencsém volt; a részletekbe vesző városnézés helyett a kihalt utcákon bolyongva maga a város vált látnivalóvá. S elsősorban a kontraszt, amelyet a szemnek kínált. Az óváros a kikötővel olyan, mint egy régi regényből kimetszett kormányzósági főváros, mellette szinte meghökkentenek a modern városnegyedek. Nem azért, mert két kor találkozik szinte átmenet nélkül bennük, hanem – s talán ez Helsinki sajátos város-arculata – mert ami igazán finn, s csak ebben a városban érzékelhető, az a modern részekben van.

A finn városépítészet nem másol, hanem teremt; minden háztömböt hozzáhangol a nép ősidőktől létező életkeretéhez, az erdőhöz, a tavakhoz és a sziklákhoz. Félve írom le ismét a jelkép szót, hiszen talán csak azt takargatom vele, hogy mily kevéssé ismerem azt a világot, amelybe futó vendégként néhány napra csöppentem – de utóvégre egy jelkép nem azt fejezi ki elsősorban, amit az ember lát, hanem amit érez –, de akárhogy is, tanulságosan jelképesnek éreztem, hogy a megőrzés, a szülőföld adottságaihoz való ragaszkodás ily harmonikusan összefér a huszadik századi életforma építészetével. Szegénység jele a nagyvilág ablakain bekukucskálni az idegenségbe; saját házat építs, a magad képére és hasonlatosságára, melynek ablakából belátható a nagyvilág – ezt a tanácsot adta búcsúzóul a város.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 31. számában, 1975. augusztus 1-én.