1.
Az aforizma olyan, mint a pisztolylövés: elcsattan, s e csattanásnyi idő alatt célba talál. Panek Zoltán novellái gyors pisztolysorozatra hasonlítanak: egymást követik bennük a sikerült aforizmák, s epikus kötőanyaguk, úgy tűnik, csak a mesterlövész lélegzetszünete az új célpont keresése közben.
Az aforizma ugyanis lírai forma, illetve – a tisztán „érzelmes” vagy „hangulatos” lírához képest – az értelem kutató kalandja az élmények félhomályos erdejében.
Szenvedély, harag és fájdalom tágítja az aforista pupilláját tárgyának szokatlan színeire, a vallani vágyó személyesség azonban az észhez szóló csattanó álarca alá rejtezik, bölcseséggé, tanulsággá általánosítva az élmény egyediségét. E jellegzetessége alapján akár prózai epigrammának nevezhetnők, ha éppen prózaisága nem különböztetné meg oly mértékben klasszikus testvérétől, ahogy egy modern prózavers Horatius ódáitól különbözik. E különbség oka elsősorban a próza konvenciótlansága: élmény és gondolat az aforizmában a forma sablonjaitól szabadon alakítja és színezi a kifejezést, az értekező józanságtól a sejtelmes költői jelképekig. Panek aforizma-sortüzében is találunk egy mondatnyi, „epigrammatikus közhelyet”, mint például ez: „A tisztesség mindig a gyengeség jele is”. Benne a megszokott nyelvi és logikai viszony felbontása – egy pozitív (tisztesség) és egy negatív (gyengeség) értékű fogalom azonosítása, nyelvileg az antinómák szinonimává alakítása – készteti az olvasót e szokványviszony felülvizsgálására, tehát gondolkodásra. Azonosításában a pozitív majdnem-negatívvá lesz, ez visz a tiszta logikai ítéletbe egy csöppnyi keserűséget – ez a keserűség az aforizma lírai „mellékíze”.
Panek stílusára azonban jellemzőbbek az ilyen líraibb formák: „Már csak tél-túl akad dió. A keményebbje maradt a fán, ezeket majd a csókák szállítják el, feltörésükben reménykedvén. A kemény dió azonban nem hagyja magát. Ezekből a kemény diókból lesznek a magányos diófák”. A szójáték feléleszti a tetszhalott etimológiát: a ma már csak átvitt értelemben használt „kemény dió” kifejezés eredeti értelme támad fel a szövegben, ugyanakkor a megszemélyesítés („nem hagyja magát”) ezt az átvitt értelmet is ébren tartja – a már elfelejtett jelentésátvitel a szemünk előtt játszódik le újra.
Ez „újrateremtett metafora” jóvoltából a következmény – a fa magánya – is visszanyeri eredeti (s már ugyancsak elhomályosult) megszemélyesítés hangulatát, amitől a leíró kép egyszerre emberarcúvá lesz; a lélek keménysége és magánya dereng át rajta. A lírai hangulatkeltő eszközök a leírásból egy aforizmát olvastatnak ki, körülbelül ezt: Aki kemény lélekkel él, önnön magányát neveli.
Másik jellemzője ennek az aforisztikus stílusnak a lírai groteszk. „Még azt is tudom, mi a tartalma okos legyintéseteknek. »Gondolatokkal – kérem – el vagyunk látva; a Föld úgy ontja magából a gondolatokat, mint eső után a gilisztát«. De gondoltatok-e már csak egyszer is arra, hogy a giliszta egész testével érzékeli a fényt? Ti, amikor lehunyjátok a szemeteket, éjszaka, az éppen árnyékban tespedő világrészek felől – felőletek – el lehetne lopni az egész Földet. Meglehet, ezt végre érdekesnek találnátok”. Az expresszív metaforákban a nagybetűs Föld a talaj képzetét a glóbuséval váltogatja „lelki szemeink” előtt; a fényérzékelés–gondolkodás párhuzama a sötétség kozmikus képét a gondolattalan sivárság szimbólumává emeli. A képsor groteszk alaphangulatát az adja meg, hogy a gondolat értékvesztését és fény-sóvár érzékenységét ugyanaz a kép, az előmászó giliszták képe hordozza, amelynek hangulata amúgy is paradox ellentétben áll az egész képsor kozmikus emelkedettségével, a Föld egészét óvó értelem pátosztelí hívásával.
Az aforizma tehát Panek novelláiban sem tagadja meg lírai ihletését: funkciója nem epikus funkció, hanem éppen az elbeszélés eltérítése a gondolat és érzés felé. A műfaj – a novella – egyik modern paradoxonával találjuk szemben magunkat: olyan elbeszélő stílussal, amelyben a lírai kifejező eszközök viszik a vezérszólamot
2.
A csillagászok szerint létezik olyan sűrítettségű anyag, hogy belőle gombostűfejnyi is óriási súlyt és energiát képvisel; gyakorlatilag pontnyi terjedelembe tömöríti a „megszokott” anyag hatalmas méreteit. Ilyen pontterjedelmű az aforizma is; a benne kifejtett gondolat oly töményen sűríti magába az ihlető élményeket, hogy rendkívül nehéz kapcsolatot, „szövegösszefüggést” teremteni közte és az elbeszélőpróza „normál anyaga” között. Ezért van, hogy az elbeszélésben szerepe rendszerint annyi, mint kalácsban a mazsoláé: ízesít, gazdagít, de jól nem laktat.
Panek novella-szerkezetei ezt a végletes zártságot oldják fel, olyanformán, hogy az epikus elemek az egyes aforizmák közötti kapcsolatot teremtik meg, összefüggő rendszerré fűzve őket, melyből egy mindüket magába foglaló Nagy Aforizma kerekedik ki.
Íme, egy példa: a konformista gondolat olyan, mint a tolla fosztott lúd; csak együtt-gágogni tud magasan szálló testvéreivel, de velük repülni nem. Tévedés ne essék: ezt az aforizmát Panek nem írja le, ellenkezőleg: elrejti egy novellában (Ostoba liba), éspedig úgy, hogy az alárendelt részt a hasonlat gyúrja történetté. Érdemes végigszámlálni, hány csattanót pazarol el az író a megtépett lúd elcsatangolásának kurta meséjében; szinte mindegyik bekezdés végére jut egy, mielőtt a novellazáró poénhoz érünk. E csattanók nem cselekményfordulatok, hanem ironikus kommentárok, az értelmezés aforisztikus formái, megannyi kaján-kacsintó figyelmeztetés a történet hasonlat voltára, az aforizma-sorban megfogalmazott gondolatokhoz képest alárendelt szerepére. A cselekményrészletek ezért nem a történet, hanem a gondolkodás epizódjai. Nem az események belső logikája e novellák rendező elve, hanem a gondolatoké; a „pontnyi” aforizma a maga energia-mezejébe vonja és átrendezi a cselekményt.
Az elbeszélés lelke Panek novelláiban ezért nem a történet, hanem a gondolat-elrendezte helyzet, a szituáció. Olyan helyzetbe állítja tárgyát, amelyben nemcsak ábrázolására, hanem értelmezésére is lehetőség nyílik. A gondolkodó ember önmagában közömbös téma – jelentősége akkor lesz Panek számára, amikor valaki mások helyett vállalja a gondolkodás megoszthatatlan terhét (Szókratész él). Nem a házsártos asszony érdekli, hanem az a helyzet, amibe a házsártos asszony kerül, ha történetesen Jeremiás próféta felesége s történetesen becsületes külvárosi munkásasszony is (Jeremiásné siralmai); nem a színpadon ágáló bűvész mindennapi lelkülete, hanem csakis az a pillanat, amely egy véletlen folytán kizökkenti a bűvészt megszokott szerepéből (A bűvész becsülete). Ezek a helyzetek nem tipikusak, még annyira sem, mint ahogy a modern próza „határhelyzetei” azok; sokszor képtelenek, vagy a képtelenség határán járók. Bennük nem a valóság, hanem a lehetőség követeli művészi jogait, a „mi lenne, ha…” intellektuális kíváncsisága. A Változatok egy hegedűre történetmondóját kinevetik az ostobák, mert kétszer kétféleképpen mondja el ugyanazt a történetet – holott lényegében neki van igaza, mert történetében nem a tényszerű igazság a fontos, hanem a lehetőség arra, hogy az ember szépen viselkedjék saját történelmében. Ennek a lehetőségnek a felmutatása az igazi őszinteség, „még akkor is”, vallja a szereplő, „ha tudom, hogy őszinteségem hovatovább történelemhamisítás a többiek igazmondásához képest”.
3.
A lehetőségek kergetése áll Panek másik, lírai novella-típusának a középpontjában is. Ezekben még kevesebb szerep jut a gondolkodás folyamatában amúgy is megbontott cselekménynek; a helyzet, amelyet teremtenek, sokkal kevésbé rendkívüli. E novellák csaknem egész szövege monológ és párbeszéd, megannyi kísérlete a szereplőknek, hogy végiggondolják és -érezzék helyzetük minden gondolat- és érzéslehetőségét. E szereplőket csak legritkábban foglalkoztatja az, hogy milyen az életük, s csaknem állandóan az, hogy milyen lehetne. ,,… megvalósulásunkért odafizetjük a velünk született más lehetőségek árát”, mondja keserűen Az öngyilkoshelyettes hőse, s ennek az árnak a fizetői valamennyien. Két egyforma erő tépi e hősöket: a vágy a megvalósulásra, s a félelem a lehetőségcsonkító megvalósulástól. Jellemzőek e tekintetben a kötet „szerelmes” novellái; olyan emberi helyzetet jelenítenek meg, amelyben nem lehet egyedül „megvalósulni”, csak mások által – ám mihelyt a másokban felfedezett lehetőségek a megvalósulás útjává, eszközévé válnak, lehetőség-voltuk megszűnik, bensőségük idegenségre cserélődik. A szerelmesek viszonya a szembenálló azonosság; szenvedélyük személyiségelnyelő örvény, múltjuk a lehetőségek szabadsággal csábító világa. Egymással folytatott vitáik ezért nem is párbeszédek, hanem párhuzamos monológok, melyek ugyanazt az életeszményt vallják, s éppen mert mindenben egyetértenek, meggyőzni sem tudják egymást. Ahogy Panek mondja: túl kevés köztük az ellentét ahhoz, hogy megteremtsék az együttélés harmóniáját.
Nem üres logikai játék ez a paradoxonokkal; e feloldhatatlan belső békétlenséget az emberi teljesség és a teljes emberség szenvedélyes vágya fűti, minden megalkuvás elutasítása. Visszatérő motívuma e novelláknak a lélek meztelensége, az őszinteség. Panek egymással csatázó, magukat egymástól óvó szerelmeseit erősebb szál köti egymáshoz, mint a békés egymásra találás: az, hogy egyívású voltukból adódóan számíthatnak egymás megértésére, szerep és álcázás nélkül tárhatják oda valójukat, lényüket egymás értelmének. Ez a diszharmonikus szerelem nemcsak kínzó élmény, hanem annak a felemelő pillanatnak a megteremtése is, amelyben az ember csakugyan az lehet egy másik szem tükrében, ami.
Nem a szenvedély pillanataiban persze.
Ezért tipikus helyzete e novelláknak a búcsú, a távolság – ami emlékezésre késztet. S emlékezés közben a szenvedély úgy élhető újra, hogy nem utasítja el maga mellől az elemző értelmet. Az aforisztikus stílus erénye itt mutatkozik meg leginkább: gondolattá fegyelmezett líraisága fogja egybe a szenvedély tagolatlan kiáltásait az értelem „tiszta beszédével”. Az aforizmáról azt is szokás mondani, hogy gondolatszikra, s e novellák aforizmáinak jó részéről elmondható, hogy izzásban lévő lélekről pattannak le.
Mindaddig, míg e kettős vezérlésnek, szenvedély és értelem együttes parancsának engedelmeskednek. A szenvedély életformája a szüntelen hullámzás: a fokozódás, a felcsapó kulmináció s a hirtelen elomlás a tehetetlenség sziklafalán. A kiáltás és a kihagyó lélegzet némasága. Panek lírai aforizmái többnyire hibátlanul rajzolják a szenvedély e pályáját, amikor azonban az elmélkedés, a töprengő értelem átszökik a szenvedély határain, olyankor engedik „kihűlni” a novella „forró” helyzetét – s megmaradnak pontszerű önállóságukban, elvesztik részfunkciójukat az egészben. Panek, akárcsak hősei, a stílus és a gondolat minden lehetőségét sóvárogva gondolja végig – s ha hibázik, akkor azért, mert a megvalósítás kedvéért nem mindig tud lemondani lehetőségeiről. Művészetének ez a bocsánatos bűne – vagy bocsánatos erénye.
Megjelent A Hét V. évfolyama 44 számában, 1974. november 1-én.