(Folytatás előző lapszámunkból)
HAGYOMÁNY ÉS FEJLŐDÉS
Balogh Edgár programja ugyanis, ahogy nyomon követhető példázataiban, analógiáiban, félreérthetetlen. Azt írja például:,, A marxista tudományosság nem kisebb embere, mint az ízig-vérig leninista Antonio Gramsci sürgette a reneszánsz kezdeti olasz nemzeti elemeinek felkutatását, ráismervén az antik ismeretanyag felszabadító és tudatosító hatására az olasz nemzetté válás folyamatában, s nem hajlunk el a történelmi materialista elmélettől vagy a szocialista politikától mi sem, amikor a szocialista nemzetek és nemzetiségek kialakulása idején a népi hagyatéknak tulajdonítunk történelmileg esedékes jelentőséget.” S a továbbiakban ez analógiának megfelelően tér vissza újra meg újra a „reneszánsz” fogalma mint a „folklórelemek egészséges kultusza”, sőt egyenesen mint ama tétel, hogy „a népi hagyomány átköltöztetése az újba és nemzetibe tulajdonképpen csak ma, a szocialista életkörülmények közt sikerül, s hogy ez nálunk, a szocialista Romániában, önálló magyar irodalmat lombosít fel, a román néppel együtt élő nemzetiség korszerű tudatformáiba szívódva, ez olyan jelenség, mely a népművészet kérdésének megoldásához is kulcsot ajánl.”
Minden, a kultúrtörténetben az általános műveltség erejéig jártas olvasó beláthatja a fenti analógia téves, s éppen ezért félrevezető voltát. A görög és a római kultúra azért lehetett a reneszánsz műveltség mintájává, mert a maga idejében teljes műveltség volt, azaz épp úgy tartalmazta a kor igényelte szükséges művészi formákat és mondanivalókat, mint a természettudományos megismerés módszertanát, az ilyen ismeretek filozófiai általánosítását stb. Olyan komplexitással, amilyenre egyetlen népi kultúra sem képes – hiszen ha képes lenne, akkor az olasz reneszánsznak sem kellett volna az ókor „Tahitijára” hajóznia ösztönzésért, hanem megtalálhatta volna forrásait saját népköltészetében, népi hagyományaiban. De nem tette, mert nem tehette. (Csak félve és zárójelben merem megjegyezni, hogy többek között azért sem, mert a reneszánsz műveltség eredendően polgári, azaz városi és udvari kultúra lévén, az ókor ugyancsak urbánus példaképeihez kénytelen fordulni saját rurális „helyi hagyományai” helyett. Vagy nem veszi észre Balogh Edgár, hogy amit a görög és latin kultúra reneszánsz kori szerepéről mond, az éppen azt bizonyítja: más, idegen kultúrának is lehet jótékony, cseppet sem „el-nemzetietlenítő” hatása a nemzeti műveltségre?)
Annál inkább fel kellene figyelnünk a népköltészet és a mai kultúra (elsősorban a mai irodalom) viszonyának egy másik, elméletileg elhanyagolt aspektusára. A probléma, vázlatosan, a következő. Köztudott, hogy a népköltészet nem régóta él abban a megmerevedett, változatlan formában, amelyben ma ismerjük. Sok százados élete folyamán egyrészt lassan, de állandóan változó kultúrszféra volt, amely kialakította a maga egyre új műfajait, a népballadát a középkorban, a betyárballadát a XIX. században, s még a közelmúltban is képes volt legalább tematikájában tükrözni a közösségének életét döntően meghatározó társadalmi élményeket és változásokat, amilyen a századfordulón az agrárproletár-életforma kialakulása vagy az első világháború. E fejlődéssel, változással párhuzamosan hatást befogadó, asszimilálóképes műveltség volt, amely magába olvasztotta például a középkori latin költészet ritmus- és rímtechnikáját, motívumokat vett fel a műköltészetből stb. Azt kell azonban tapasztalnunk, hogy ez a kettős életfolyamat (belső fejlődés és hatásasszimilálás) egyre lassúbbodik, ahogy korunkhoz közeledünk, s mára lényegében meg is állt.
A megállásnak kétségtelenül megvannak a társadalmi okai, szociológiai magyarázatai. Én itt egyetlen általános összefüggésre figyelmeztetnék. Mint minden kultúrának, a népi műveltségnek is megvannak a maga értékfogalmai, ha nem is kifejtve, hanem a népi alkotások konkrétságában megtestesülve. A népi kultúrtermékek elsajátításával együtt a közösség minden tagjában kialakul egyfajta értékelő ízlés, amelynek befogadó vagy elutasító mechanizmusában a népi összkultúra értékrendje, értékszemlélete jut kifejezésre. Minden változás, minden újítás – legyen az belső fejlődés vagy külső hatás eredménye – ez értékrend mércéjével méretik, s a közösségi kultúrába csak akkor illeszkedik be, ha megfelel a mindenki által ismert és elismert íratlan normáknak. Ezek a normák a közösség számára abszolút érvényűek, tehát kizárólagosak, s befelé ható működésük kifogástalan, amennyiben a saját (vagy már asszimilált) kultúrjelenségek szilárd értékelésére adnak módot – bizonyság rá, hogy a népköltészet a messzi múltból szinte kizárólag remekműveket örökített ránk –, kifelé azonban, éppen mert önmagát abszolút igazságként tételezi, többé-kevésbé intoleráns vagy legalábbis konzervatív. Ez persze nem jelentett az új és az idegen iránti teljes érzéketlenséget; a múltban minden népi kultúra perifériáján ott keringenek a befogadásra váró „újítások”, amelyek, ha csak árnyalatokban térnek el a megszokottól, előbb-utóbb megtűrtté, megszokottá, majd maguk is normává válnak – a kultúra ilyetén gazdagodása, illetve változása az értékfogalmak átminősülését, rendszerük restrukturálódását vonja maga után.
Ez a fejlődési folyamat addig tekinthető egy kultúra egészséges életműködésének, amíg üteme nem lassúbb, mint a kultúra változását meghatározó társadalmi fejlődés. A két fejlődés „ütemegyenlősége” azonban a polgárosodás beköszöntével megbomlik; a népi kultúra megújulási képessége lemarad a társadalom objektíve szükséges „művelődési sebessége” mögött. Éppen ezért azok a múlt századi törekvések, amelyekre Balogh Edgár hivatkozik (Kölcsey nemzeti hagyományokra figyelmeztető eszméi, Petőfi népies programja), korántsem redukálhatók a népköltészet kultuszára. Kölcsey a népköltészet „nemesítését”, Petőfi annak nemzetivé emelését sürgette, tudomásul véve azt a távolságot, amely a fejlődés mondott ütemkülönbsége miatt a népi és a nemzeti kultúrát elválasztja. Népi és nemzeti közé sem Kölcsey, sem Petőfi nem tett egyenlőségjelet, s egyikük sem hitte, hogy egy korszerű, polgári értelemben vett nemzeti kultúra kizárólag a néphagyományból kifejleszthető volna.
Akik később, az epigon népiesség korában erről megfeledkeztek, azokat maga Gyulai Pál (aki igazán nem vádolható sem kozmopolitizmussal, sem urbánus modernséggel) intette le, mint Beöthy Zsoltot is, amikor az egyik eszmefuttatásában a magyar falu befolyásával kívánta ellensúlyozni a főváros irodalmának „idegenségét”: „… különösen meglepő az – írja Gyulai –, hogy költészetünket két részre osztja: falusira és városira, és Magyarország minden nagy költőjét a falusiak közé sorolja. Miben nyilatkozik Vörösmarty falusi költészete, mely kiválóan nemzeti, és Pest irodalmi és politikai mozgalmaiból keletkezett?”
Mindebben nincs is semmi különös, ha meggondoljuk, hogy a népművészetben kialakult értékfogalom-rendszer, mihelyst értetlenül és elzárkózva áll a „felgyorsult fejlődés” kitermelte új kultúrjelenségek előtt, többé-kevésbé megszűnik mértéket adni ez új jelenségek értékeléséhez. Egy egyszerű példával: egy ál-népi díszpárna giccses voltát eldönthetjük a népi hímzéssel való összevetéssel. Egy modern lakásdíszítő textília szép vagy nem szép voltát azonban egy ilyen összevetés nem döntheti el, mert a két jelenség egyszerűen összemérhetetlen. Még kevésbé alkalmazhatók ezek az értékfogalmak kizárólagos módon a művelődés bonyolultabb jelenségeinek a megítélésében. A polgári nemzeti kultúrák kialakulása óta ilyen értékfogalmakat a nemzeti kultúra egésze kínál csak, a maga teljes hagyománykincsével. Egy vers művészi vagy művészietlen voltát ma csak úgy dönthetjük el, ha a lírai kifejezésnek egyfelől Ady, Babits, Szabó Lőrinc, József Attila, másfelől Macedonski, Blaga, Arghezi költészetében kialakított színvonalához mérjük – amely színvonalban persze benne van (megtartva-meghaladva) a néphagyomány ma is érvényesíthető minden értékkritériuma. De ez utóbbit, mely az összhagyománynak csak része, egésszé avatni, kizárólagos mércévé tenni – öncsonkítás. Mert a helyi hagyomány végletes kultusza mind a román, mind a magyar kultúrhagyományok felé elszigetelő erőként hat. S ezen nem változtat egy jottányit sem, ha szóban vállaljuk is az egész hagyományt. A hagyományvállalás nem közírói gesztus, hanem művelődési gyakorlat. Kassák Lajos vagy Szabó Lőrinc életművét nem azzal tekintjük hagyományunknak, hogy évfordulóikon ünneplő cikket írunk róluk, hanem azzal, hogy a műveik kialakította értékszempontokat kritikai gyakorlatunkban éppoly mértékké tesszük, mint a náluk népiesebb hagyományok hasonló kritériumait, s főképp: ha az ő nyomukon járó kísérleteket és kezdeményezéseket nem tekintjük idegen testnek nemzetiségi kultúránkban, ha képviselőiket „nem megszóljuk”, hanem jelentőségüket fölismerve az értéküket megillető helyreállítjuk.
MIÉRT BECSÜLJÜK?
Látszólag nyitott kapukat döngetek, amikor irodalmunk minden értékének a megbecsülése mellett kardoskodom, hiszen Balogh Edgár példatárában is ott szerepel – értékként elismerve – Páskándi Géza, Szilágyi Domokos, Király László költészete; túlzottnak tűnhet tehát az aggodalom, hogy a folklór kultusza a nem népies költészet lebecsüléséhez vezet. Engem nem is az elismerés hiánya, hanem az elismerés kontextusa nyugtalanít. A szóbanforgó cikkben ugyanis a következőket olvashatjuk: „Tamási Áron tragédiája az, hogy életében nem ismerték fel avantgarde klasszicitásának világrangját, s évtizedes elhallgatás után ma ocsúdunk rá sajátos székely folklorizmusának új kultúrát teremtő modernségére. Farkaslaka százados mélységei nyíltak itt meg új emberségre, s hogy az áttörés sikerült, eléggé igazolja hazai magyar irodalmunk megtermékenyülése. A szocializmus lehetőségei közt ebből az eredeti gyökérzetből dúsult fel sajátossá a Forrás-nemzedék neoavantgardizmusa is, Páskándi Gézától Farkas Árpádig, Szilágyi Domokostól Király Lászlóig ma ebben a népi gondolatiságban élünk, nem is szólva azokról – itt Kányádi Sándorra, Sütő Andrásra, Szabó Gyulára hivatkozhatunk, sőt Huszár Sándorra is, bár azt állítja, hogy ő nem ír »népiül« –, akiken át a magyar írástudók mindenkori törekvése szerint »köznépi dalok« emelkednek korszerű tudat szférába és kifejezéstechnikába.”
Hogy Balogh Edgár nem veszi figyelembe Huszár Sándor nyilatkozatát saját írói hovatartozásáról, az még rendben lenne, végül is az irodalomtörténetben nem a nyilatkozat bizonyít, hanem a mű (bár érzésem szerint ez esetben nyilatkozat és mű fedi egymást). A tényeket azonban illik figyelembe venni. Azt például, hogy Páskándi Géza nem tartozik semmiféle Forrás-nemzedékhez, hogy Szilágyi Domokos lírájával kapcsolatban gondolatiságról bőven beszélhetünk ugyan, de legalábbis merészség azt állítani, miszerint ez a gondolatiság „népi”, mármint abban a folklór-népiesség értelemben, ahogyan a szót Balogh Edgár használja.
S ez nem egyszerűen kritikai tévedés. Az irodalmi fejlődés szempontjából nemcsak az a fontos, hogy jelentős művészeinket csakugyan jelentős művésznek tekintjük-e vagy sem, hanem még fontosabb, hogy miért tartjuk jelentősnek őket.
Azt hiszem, Balogh Edgárt kell a legkevésbé emlékeztetnem arra, hogy milyen harcot vívott éppen az ő nemzedéke például Petőfi költészetének igaz interpretálásáért – nem mintha az akkori hivatalos irodalomtörténet-írás nem ismerte volna el a költő nagyságát, éppen csak kultusza egyben meghamisítása volt, s életműve forradalmi összetevőinek a köztudatba viteléért szívós harcot kellett folytatni. Ma és nálunk, szocialista kultúránkon belül ilyen kiélezett ellentétek az irodalmi jelenségek megítélésében természetesen nincsenek, de ennek a szocialista kultúrának a fejlődését is fékezni tudja minden olyan interpretációs kísérlet, amely a jelentős költői-írói teljesítmények elismerését úgy kísérli meg, hogy minimalizálja a bennük értékké realizálódó ábrázolás- és kifejezésmódok szerepét és jelentőségét. Nem egyéb ez, mint „szemérmes intolerancia”, amennyiben el sem tudja képzelni, hogy azok az esztétikai eszmények, amelyek az általa említett alkotók egy részét vezérlik, ugyancsak részei nemzetiségi művelődésünk hagyománykincsének.
Hozzátenném: nem hiszem, hogy reális kultúraszemlélet az, amely a hagyománynak ilyen kizárólagos és elsőrendű meghatározó szerepet tulajdonít. A hagyomány szerepe nyilván nem becsülhető le egy művelődés és azon belül egy irodalom fejlődési távlatainak keresésekor, meghatározó azonban mégiscsak az a jelen idejű társadalmi valóság, amely ezt a művelődést kitermeli, a maga fejlődésével e kultúra fejlődésének is irányt szab. Művelődésünk egységére azért nyílik lehetőség, mert az egy osztályantagonizmusoktól mentes szocialista társadalom műveltsége. Nemzetiségi művelődésünk egységét is elsősorban valóságviszonyulásai, e viszonyulásokban konkretizálódó szocialista eszmeisége oldaláról kell megközelítenünk és semmiképpen egyetlen hagyományelem, a „folklór-gyökérzet” felől. Minden hagyománynak – tartozzék az a román, magyar vagy az egyetemes kultúrához – a szerepét jelenkori kultúránkon belül az a funkció-lehetőség szabja meg, amely a társadalmi létünkből fakadó eszmeiség, a korvalóságra kérdező adott válaszok megfogalmazásában felhasználhatóvá teszi őket. Ez vonatkozik a folklór-hagyományra is, amelynek stiláris, szerkezeti, néha egyenesen szemléleti elemei beépülhetnek mai művészetünk fejlettebb és bonyolultabb minőség-rendjébe. De elemként épülnek be, új funkciókat kapva, új struktúrák új jelentésű részeként.
Ezért elhibázott szerintem arról beszélni, hogy ez a „folklór-gyökérzet” az, amely nálunk „irodalmat lombosít fel”. Mert bármennyi kifejező eszközt kölcsönöz is a folklórtól a mai művész, attól művészete még nem lesz okvetlenül folklorisztikus, ahogy Ady Lelkek a pányván című verse sem népies alkotás, bár alapszimbóluma egy népdal-kép parafrázisa. Maradjunk meg annál, hogy irodalmunkat az a valóság „lombosítja fel”, amelyben élünk, amelynek lényegét, emberi tartalmait és ellentmondásait ez az irodalom megragadni, kifejezni és – ha lehet – megoldani akarja, s hogy e jelen-parancsolta feladat elvégzéséhez a hagyomány ezer eréből meríthet a művész – köztük nyilván a népművészetből is. A hagyományfelhasználás értéke azonban nem a felhasznált hagyomány értékén múlik, hanem a művön belüli funkcióján. Az, hogy egy mű „folklorisztikus”, önmagában és elvontan épp úgy nem érték, mint ahogy nem az „neoavantgarde” jellege sem. Csakis ezen az alapon, az azonos eszmények jegyében formálódó, ez eszményt azonban a művészi eszközök s ennek megfelelően a hagyomány-kötődések sokféleségével megvalósító irodalom elfogadásának alapján, az egymással párhuzamos testvér-törekvések egymást becsülő kölcsönös kritikájának alapján tudok elképzelni egy valóban korszerű, valóban „fellombosodó” szocialista kultúrát – ami, azt hiszem, mindnyájunk közös eszménye.
Megjelent A Hét III. évfolyama 45. számában, 1972. november 10-én.