Előre kell bocsátanom: e cikk nem azt adja, amit hangzatos címével ígér; nem elméletet és programot, hanem csupán töprengéseket.
E töprengésekre Balogh Edgárnak a népi kultúra mai lehetőségeit kereső írása (A népi kultúra reneszánsza, A Hét) késztetett. Nem alapgondolatával – azzal tudniillik, hogy védenünk kell népi kultúránkat egyfelől a közönyös múzeumba-rekesztés, másfelől a nyaraló helyi emléktárgyi giccsesedés ellen –, hiszen ezzel töprengés nélkül egyetértek. De Balogh Edgár ezt az eredetileg Huszár Sándortól felvetett gondolatot néphagyomány és mai művészet viszonyának taglalása, illetve egy néphagyományon alapuló kulturális „újjászületés” programja felé tágítja, s gondolatmenetének e pontjain már bőven van töprengenivaló.
Ami azért sem fölösleges, mert e kérdés körül az utóbbi években jócskán gerjedtek feszültségek, s – Balogh Edgár szóbanforgó írása a tanúm – gerjednek ma is. E feszültségek feloldásához pedig az vezet, hogy beszélünk róluk, mégpedig higgadtan, indulatok nélkül. Az indulatok, sajnos, sehová sem vezetnek, legfeljebb újabb feszültségekhez.
Egy mondvacsinált ellentétről
Ilyen feszültségről árulkodik mindjárt a cikk egyik bevezető passzusa: „Szocializmusunk alapjait a munkásság és parasztság forradalmi szövetkezése vetette meg, s az új közösség fejlődését nehezítik mindazok, akik az eredeti népi kultúra elemeit lekicsinyelve, jelentőségüket fel nem ismerve, kutatóit és híveit megszólva, egy rendszerünkbe nem illő üzletiesség kispolgári giccsözönét és divatslágereit terjesztik, utat engedve sznob elidegenedéseknek a közösségi kultúra népi újjászületése helyett.” Eltekintve a kérdés erőszakolt „megpolitizálásától” s attól a teljességgel hamis alternatívától, amit a mondat befejezése sugall (hogy tudniillik a közeljövőben csak e kettő, a sznob elidegenedés és a népi újjászületés között választhatunk), s amire a későbbiekben szándékszom visszatérni, álljunk meg egy pillanatra a fogalmazás indulatánál. Annál az indulatnál, amely művelődési életünket „két táborra” osztja, az „elidegenült sznobok” és a „népi újjászületők” táborára.
A „népi-urbánus” vitának és ellentétnek ez a felmelegítése mind irodalomtörténetileg, mind a jelenre vonatkoztatva egyszerűen hamisítás. Azok a maradandó eredményű modern törekvések, amelyek a XX. század folyamán nem „népi gyökerekből”, hanem az európai modernség magvaiból akartak (és tudtak) valami újat sarjasztani a magyar (és minden kelet-európai) irodalomban és művelődésben, sohasem álltak szemben tagadólag semmiféle néphagyománnyal és népi kultúrával. Mindig csak azokkal, akik ebből a néphagyományból modernségellenes érveket kovácsoltak, s egy konzervatív ízlés kánonját fabrikálták. Ady Endre egész életművében nem hiszem, hogy egyetlen verssorra vagy mondatra bukkanhatna bárki, amelyből a népköltészet „megszólása” volna kiolvasható. Annál több Ady ellen acsarkodó mondatot szemelgethetünk a századelő konzervatív népieseinek írásaiból, s ugyanez a helyzet – ha kor és politika bonyolította sokrétűségben is – a népi-urbánus-vita későbbi szakaszaiban.
Akárcsak ma nálunk. Legurbánusabb (vagy ha úgy tetszik, nem folklórgyökerű) íróinktól és kritikusainktól idézhetünk nem a népköltészetet „megszóló”, hanem érte lelkesedő nyilatkozatokat. A megszólás mindig a másik oldalról jött, s jön ma is: a néphagyomány egyedüli példaképpé avatói tiltakoznak több-kevesebb sikerrel és több-kevesebb elfogultsággal a nem népies törekvések ellen.
S nem is mindig a fair play tiszteletbentartásával, amint azt Balogh Edgár cikke is példázza. Az a fura képlet áll ugyanis elő, hogy a hagyományőrző szemlélet képviselői a nyilvánosság előtt szakadatlanul védelmeznek valamit – amit senki sem támad, s ezzel az intolerancia gyanúját irányítják azokra, akikkel szemben valójában ők intoleránsak; a hagyományvédés nemes és tiszteletre méltó álcája mögé rejtik (legjobb támadás a védekezés!) saját türelmetlenségüket.
Aminek egyik következménye egy hamis köztudat kialakítása. Ma nálunk senkit, aki valamelyest is magáénak érzi nemzetiségi kultúránkat, nemigen kell a népi kultúra (főleg a tárgyi népkultúra) szeretetére biztatni, a népi hímzés, faragvány és kerámia kedvelése nemcsak ízlésforma, hanem a műgyűjtés átlagember számára is megvalósítható formája.
Tökéletesen igaza van Balogh Edgárnak abban, hogy – éppen mert a népművészet iránti érdeklődés divat is, gyűjtőszenvedély is – égető szükségünk van a folklór és a néprajz kutatóinak, szakembereinek közönségnevelő munkájára, valamint az ipari (vagy legalábbis háziipari) szinten gyártott népművészeti tárgyak esztétikai és kivitelezési színvonalának ellenőrzésére. Hiszen a népművészet közösségi és „házi” kultuszának ez a fellángolása természetes kifejeződése annak az ugyancsak természetes igénynek, hogy romániai magyar nemzetiségünk a maga sajátságainak megőrzésével kívánja kibontakoztatni jelenbeli művelődését ebben a hazában, ami elképzelhetetlen önnön kultúrateremtő múltjának, művelődési és történelmi hagyományainak az ismerete, becsülése és jelenébe-építése nélkül.
Káros és nemzetiségi kultúránk jövőjét könnyelműen kockára vető azonban minden kizárólagosságra és szembeállításokra törekvő hagyománykultusz. Semmi szükség elhitetni a néprajzi tárgyak jámbor műkedvelő gyűjtőjével, hogy miközben vitathatatlanul nemes szenvedélyének hódol, akkor ezzel csapást mér a sznob elidegenedésre. A sznobságnak ugyanis nem lényege az idegen értékek előtti hajbókolás (legfeljebb a magyar művelődés egyik sajátos képződménye, hogy sznobság és kozmopolitizmus oly gyakran találkozott), a hazai értékek megvetése. Lényege azonban a kritikátlan hódolat valami felsőbbrendűnek vélt kultúrjelenség előtt, s az ugyancsak kritikátlan megvetése mindannak, ami nem tartozik e felsőbbrendű szférába. Ebben az értelemben azonban a népművészetnek is megvannak a maga sznob rajongói; s aki megvetéssel néz mindenre, ami nem hozható közvetlen vonatkozásba saját néphagyományaival, az éppoly sznob (vagy ha úgy tetszik, ellensznob), mint aki idegen kultúrpéldák ürügyével legőgöli a népzenét, népköltészetet s a népművészet egyéb remekeit – s sznobságában éppoly káros és nevetséges.
De a közfelfogásra gyakorolt ilyetén hatásán kívül van ennek a szembeállítósdinak egy, immár közvetlenül a kultúréletet érintő következménye is. S szeretnék emlékeztetni a nemrégiben zajlott „irodalomcentrizmus”-vitára, amelynek (legalábbis számomra) legfontosabb elvi tanulsága az volt, hogy nemzetiségi szellemi életünk a kultúra egészének csak bizonyos szféráira korlátozódik; hogy tehát a kulturális beszűkülés veszélye fenyegeti, ha anyanyelvünk nem biztosít számunkra egyszersmind kultúrteljességet.
Megdöbbentőnek érzem, hogy ilyen körülmények között nem a művelés alatt álló kulturális terrénumok közös művelésének, kultúréletünk, azon belül irodalmi életünk egységének eszménye vezet bennünket, hanem megengedjük magunknak azt a fényűző erőtékozlást, hogy ezt az egységet ilyen mesterkélt szembeállításokkal (s a belőlük természetszerűen fakadó belső ellentétekkel, konfliktusokkal) szakadatlanul megbontsuk.
Nem akarok a névsorolvasás rosszízű eszközéhez nyúlni, de nem is szükséges. Minden irodalmunkat ismerő (és irodalmunkról józanul gondolkozó) olvasó igazat fog adni abban, hogy az utóbbi tíz-tizenöt év romániai magyar irodalmában vannak a folklórhagyománytól távol eső törekvések, s hogy e törekvések jelentős művekkel gazdagították a hazai kultúrát. Ezeknek az eredményeknek a kitagadása művelődési életünkből vagy akárcsak másodrangra szállítása, s ezzel hatáskörük, kulturális funkció- (és azt is mondhatnám, misszió-) lehetőségük csökkentése olyan vérveszteség lenne, amilyet egy, a mienknél nagyobb irodalom sem egykönnyen viselne el. Ezért merem állítani, hogy aki a „folklorizáció” programjának a meggondolatlan hirdetésével irodalmunk egységét megbontani iparkodik, az nemhogy e kultúra egységes fejlődését szolgálja, hanem annak fékezője.
Nem festek ördögöt a falra – tanúságul idézhetném az elmúlt évek irodalmi vitáinak egy másik jelentős vonulatát. Fentebb „folklór-gyökerű” törekvésekről beszéltem; ami e kifejezésben egyszerű metafora – a „gyökér” –, az sokak számára mitizáló jelszó volt e vitákban, annyira, hogy a „romániai magyar társalgási nyelvben” közhelyfordulat a népies–urbánus ellentét szinonimájaként a gyökeres-gyökértelen szópárral élni. E viták bizonyítják, hogy „gyökeres” részről ez az egységbontó kitagadás, a nem népies törekvések kozmopolitának bélyegzése nem a népművészet-vita nyomán bennem felködlő rémkép, hanem olyan veszély, amelynek ha nem vetünk véget, nemzetiségi kultúránk közszellemének jelentős károsodásával kell számolnunk. S hogy én ezt most, Balogh Edgár egy látszólag ártalmatlan publicisztikai megnyilatkozása ürügyén, mintegy „hajánál fogva” előrángatom, arra az jogosít fel, hogy e (valljuk be: rossz ízű) „gyökér”-jelszó megfogalmazásában és közkeletűvé terjesztésében annak idején Balogh Edgárnak oroszlánrésze volt. Természetesen eszembe sem jut kétségbe vonni Balogh Edgár jóhiszeműségét ezzel kapcsolatban – jelszavaink és „meg nem gondolt gondolataink” későbbi hatása azonban független jóhiszeműségünktől; a leírt szónak, sajnos, nemcsak „hiszeme” van, hanem felelőssége is. Amikor erről megfeledkezünk, akkor tapasztaljuk, hogy – mint a népi bölcsesség mondja – a pokol tornáca is jó szándékkal van kikövezve.
A paradox ráadásul az, hogy a szóban forgó cikkben is megszellőztetett program éppen azt az „irodalomcentrikus művelődést” támogatja, amelyet annak idején Balogh Edgár olyan eréllyel kárhoztatott. Ha ugyanis cikkíró példáit (amelyekkel egy folklórgyökerű művelődési reneszánsz reményének jogosságát támasztja alá) megnézzük, meglepődve tapasztaljuk, hogy kivétel nélkül az irodalom köréből valók. Tudom, hogy ezt a példatárat bővíthetnők a zene, a képzőművészet területéről is, de mindez nem változtat azon a tényen, hogy nincs – mert nem lehet – folklóralapú történetírás: nincs folklór alapú szociológia vagy filozófia, azaz nincs jónéhány olyan szellemi alkotásforma, amely nélkül önismeretről legfeljebb beszélhetünk, de nem sok eredménnyel.
Sajnos nemegyszer találkozunk azzal, hogy a mindent helyi hagyományainkból kifejleszteni akaró „etnocentrikus” szemlélet bizalmatlanul néz, és jobb esetben fölöslegesnek, rosszabb esetben kozmopolitának tart minden olyan tevékenységet, amely nem hozható közvetlen kapcsolatba e hagyományokkal. Szabadjon leszögeznem: nem kardoskodom én semmiféle kulturális avantgarde mellett, azaz nem kívánom, hogy szellemi életünk modernizálása érdekében „romboljuk le hagyományainkat”, mindössze azt, hogy ott őrizzük meg, ahol mai művelődésünk egészében funkcionálissá tehető, és ne avassuk egész művelődési életünket meghatározó faktorrá, mert különben óhatatlanul azoknak a művelődési ágaknak a lebecsüléséhez és elsorvasztásához jutunk, amelyekben ilyen funkcionális szerepe eleve nem lehet.
(Folytatása következő számunkban)
Megjelent A Hét III. évfolyama 44. számában, 1972. november 3-án.