Bevallom, nem rajongok nagy írók életének regényesített, dramatizált vagy egyéb „népszerű“ átiratú változatáért. Kevés kivételtől eltekintve, valami nyúlós kíváncsiság sugallja őket; szerzőjük rátapasztja szemét a zseni életének kulcslyukára, s a jólértesültség mámorában elfecsegi a tizedrangú tényeket, melyeket kilesett.

S ha még csak ezt tenné! De többnyire át is költi őket saját, a zseniétől fényévnyi távolságban kullogó képzeletével, sikamlós pletykává ferdítve azt, ami egy élet (s nem is jelentéktelen élet) felemelő vagy megrázó fordulata. A szenzációt keresi az igazságban is, holott az irodalomtörténészt a szenzációból is csak az igazság érdekelheti.

Ezzel az előítélettel vettem kézbe Robotos Imre Csinszkáról (Ady Endréné Boncza Berta) szóló cikksorozatát, amely – sajnos – semmivel sem cáfolt rá erre az előítéletre. Nem is tenném szóvá „olvasóélményemet” – utóvégre Boncza Berta levél- és hálószoba-titkainak védelme igazán nem az én feladatom, ha ez a pletykaízű „dokumentumriport“ nem lépne fel az Ady-irodalom helyesbítésének igényével. Robotos ugyanis az Ady házassága körül szövődött, úgymond „legendákat” akarja szétfoszlatni, bizonyítva, hogy Csinszka nem volt igazi élettársa Adynak; hideg fejjel behálózta, hogy általa bekerüljön az irodalomtörténetbe: boldogtalanná tette, elidegenítette családjától, a költő halála után pedig rideg kapzsisággal megkaparintotta az Ady-művek kiadói jogait, mit sem törődve a nélkülöző Ady-szülőkkel. Ilyen lenne „az igazi Csinszka”, szemben az irodalomtörténet szépítő és eszményítő állításaival a nagy költő hitveséről.

A köztudatban élő Csinszka-képnek ez az elszánt és látszólag tiszteletébresztően dokumentált fölülvizsgálása önmagában még nem hibáztatható, sőt, ha lenne (ahogy tudomásom szerint nincs) valamiféle irodalomtörténeti Csinszka-kultusz (ahogy például Léda-kultusz volt a régebbi Ady-irodalomban), Robotos vállalkozása még bátornak is lenne nevezhető. Pletykaízűnek azért érzem, mert tudom azt a közhelyet, hogy az irodalomtörténet – az irodalom története, nem családi perpatvaroké, s ez utóbbiak csak annyiban érdekelhetik az irodalomtörténészt, amennyiben közük van az irodalomhoz, művekhez és azok történelmi sorsához. S ez nem a „műközpontúság“ újdonsült divatja.

Már Szerb Antal is ír A magyar irodalom történetében: „A Csinszkához írt versek meghittek, bensőségesek, északifényes boldogsággal áradók. Amint kibékült a halállal, kibékült a szerelemmel is. Most már nem végzetküldötte harc a szerelem, hanem megbékélés, összebuvás a megindult világban, csöndes hazaérkezés.”

Azért idéztem éppen Szerb Antalt, mert Robotos is őt idézi, s őt tartja a Csinszka-mítosz egyik elindítójának – holott ha csak kicsit is figyelmesen olvasta volna „Csinszka idézett jellemzését”, ahogy ő a fenti passzust nevezi, azonnal rájött volna, hogy abban egy szó „Csinszka-jellemzés” sincs, hanem az egész Ady Csinszka-verseiről szól. Robotos alapvető aránytévesztése ugyanis az, hogy a Csinszka-kérdést tekinti irodalomtörténeti témának, s „az adott élettényeknek csupán egyjelentésű adalékaiként kezeli a költő feleségéhez írott verseit – holott az irodalomtörténet tárgya elsősorban Ady költészete, s Csinszkának a költőhöz való viszonya adalék ennek megértéséhez.

Robotos kutatásai azonban nem e megértés útját egyengetik; ellenkezőleg. Ahhoz ugyanis, hogy Csinszkát igazi mivoltában (értsd: leleplezve) mutathassa be, egy Csinszka iránt, elismerem, meglehetősen elfogult tanút kell elnémítania: Ady Endrét. A Csinszka-versek életrajzi hitelét már eszmefuttatásai elején megkérdőjelezi: „így hát nemcsak Révész Béla, olykor Ady Endre is hitte vagy elhitte, hogy Csinszka nem véletlen jelenség, hanem sorsrendelés életében.” A megfogalmazás iróniája sejteti, hogy Robotos nem hiszi – de hát mi a fontos az Ady-mű szempontjából: hogy mit hisz Robotos, vagy hogy mit hitt Ady? A költő azt is „hitte vagy elhitte”, hogy ő vérségi leszármazottja Dózsa Györgynek, s ez életrajzi hiedelme nélkül aligha indította volna ígyen híres versét: „Dózsa György unokája vagyok én…” Mi nem hiszünk az Ady képzeletét fölgyújtó genealógiában, hiszünk azonban a pátoszban, amellyel a költő ezt a korában éppen nem „előnyös” leszármazást vállalni merte. Ugyanígy nem jut eszébe Robotosnak Ady „sors-hiedelmét” gúnyolni, amikor Ady önmaga és a magyar proletariátus szövetség-kötéséről ezt írja: „Kötésünket a sors akarta.” Csak aki nem hallott jelképről és metaforáról, gúnyolódhat ezen; nem sors-hit, hanem sorsvállalás vallomása ez, ahogy a szerelmes Ady is sorsává (és megrendültén őszinte pillanataiban sorstársává) vállalta feleségét.

Ám a kétely a Csinszka-versek vallomásában elméleti aládúcolást is nyer: „olykor még a költői tudat és a költői mű között is vannak eltérések”. Ami roppant tudományosan hangzik, éppen csak nincs értelme, mert még olyan költő nem született, aki olyasmit tudjon megírni, ami nincs a tudatában. Pontosabban (s lehet, hogy Robotos erre akar eufemisztikusan célozni): megírhatja az ellenkezőjét annak, amit tud és érez, de szándékos hazugsággal vádolni Ady szerelmes verseit túlságosan merész vállalkozás. Robotos el is ejti ezt a kecsegtető lehetőséget, és elfogadható magyarázatot keres e szerelmes füllentésekre, igyen: „Ebben a perpatvaros házasságban a nagy Csinszka-versek Ady férfias nagylelkűségének, pillanatnyi hangulatának semmiképpen nem esetleges eredményei. Nem esetlegesek, mert háládatos lelkületéhez hozzátartozott a bőkezű ajándékozás. Nem alamizsnaként jött létre Csinszka verspiedesztálja, hanem az eléggé ritka jóérzéseknek emberi, költői nyugtázásaként.” Nem hazugság tehát, hanem „bőkezű ajándékozás” – ez lenne egy Ady-vers. Tekintsünk el a botló logikától, mely minőségi különbséget érez a verses „alamizsna” és „ajándékozás” között, s kövessük szerző elméleti tojástáncát. „Megítélésem szerint a Csinszka-eszményítés hitelének megkérdőjelezése nem foszthatja meg Ady Csinszka-verseit személyes hitelüktől. Ezek a versek azokra a tiszta, derűs pillanatokra, meghatározott életmozzanatokra utalnak, amikor Ady érzelmeit adekvátan fejezték ki… Úgy gondolom, egy szerelmes vers személyes hitelét a költő pillanatnyi közérzete adja.”

Más szóval: Ady és Csinszka szerelmének volt néhány derűs pillanata is, és versei kizárólag ezeket fejezik ki. A költő tehát, aki Babits szerint „dantei teljességgel” fejezte ki költészetében korát és önmagát, élete e négy évének érzelmi életéről hallgatott, s csak egy-egy derűsebb pillanatát engedte versbe szüremleni – minden Ady-ismerő számára képtelenség. Nem szólva a „pillanatnyi közérzet” elvéről; Robotos, úgy látszik, még azok közé tartozik, akik azt hiszik, hogy Petőfi kezében nemcsak pipával, hanem lúdtollal fordult be a konyhába, hogy „pillanatnyi közérzetét” versben rögzítse, s Ady a Héja-nász az avaront szeretkezés közben komponálta. Nem, a költő sohasem „pillanatnyi közérzete” diktandójára írja verseit (különben csak pillanatokra lennének érvényesek), hanem a pillanat mögött, az élmény villámfényében élete – és általában az élet – tartós érvényű igazságaira pillant.

Szerelmes verseiben egy emberi kapcsolat állandó tartalmait mutatja föl, azt, ami e kapcsolatban számára fontos, és nem azt, ami pillanatnyi és esetleges. Hogy Ady, a férj, alkalomadtán mivel vádolta Csinszkát, s hányszor zördült össze vele, az az élet prózájához tartozó adalék, de hogy Adynak, a költőnek mit jelentett a Csinszka-élmény, azt egyes-egyedül a versekből tudhatjuk meg, legalábbis így vélték eddig azok az irodalomtörténészek, akik – Robotos szerint torzító egyoldalúsággal – hitelesebbnek tekintették az ihlet-sugallta költői vallomásokat, mint alkalmi összezördülések megnyilatkozásait.

Egy pillanatig sem állítom ezzel, hogy a versek Csinszka-képe azonos Boncza Berta mindennapi énjével – ugyanúgy, ahogy Ady költői önarcképei (a Góg és Magóg fiától a halottak élén vitézkedő kísértetharcosig) sem azonosak a Három holló asztalánál mulató, az élet kisszerű dolgain zsörtölődő, pénzgondokkal bajlódó Ady Endrével. A lírai vers egyes szám első személye, mint azt ma már középiskolások is tudják, nem azonos a költő „polgári énjével”, hanem annak stilizált mása, s ez áll a „lírai te” fogalmára, a szerelmes versek címzettjére is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a stilizált kép nem igaz – sőt, ez az igaz, a másik csak valódi. Ady jellemét sem a fenti magánemberi pillanatok alapján mérte le az utókor, hanem azokon a „nagy pillanatokon”, amikor vállalnia kellett – és vállalni tudta – gyakorlatban is önarckép-eszményének erkölcsi követelményeit. A Csinszka-versek sem születhettek volna meg, ha Ady nem találja meg Csinszkában azt az élettársat, akiről e versekben vallott. Nyilván nem minden pillanatban találta meg, már csak azért sem, mert nem is kereste minden pillanatban. Igazságnak – a versek igazának – elég annyi, hogy ez az „ideál-kép” (legalábbis Ady szerint és Ady számára) Csinszka énjében lehetőségként adott, és ha kettejük lelki szüksége megkívánta, életre hívható volt. Nem a valósággal ellentétes, a valóságot feledtető „ritka pillanatok” rögzítői ez Ady-versek, hanem egy közös emberi lehetőség teljes megvalósulásának élményéről vallanak, s nem kell ahhoz költőnek lenni, hogy az ilyen pillanatok ritka voltával tisztában legyünk. Hogy egy nagyon költőietlen hasonlattal éljek: a magasugrás világcsúcstartóit sem az jellemzi, hogy szakadatlanul a rekord-léc fölött lebegnek, hanem hogy – ritka pillanatokban – fölébe tudnak kerülni. Hogy nevetnők a világrekorder hivatalnok-társát, ha azt mondaná: „Ez az ember nem is tud ugrani! Hiszen én tíz éve ismerem, és mindig csak ülni látom!” Nos, kínos fáradsággal összehordott prózai életdokumentumok igézetében, Robotos is csak „ülni látja” Adyt, csak „perpatvarkodni“ az Ady-házaspárt, ami legalább olyan egyoldalú látásmód, mint az általa kifogásolt. Ezért védi meg Ady emlékét oly módon, hogy abból nem Csinszka magánemberi, hanem Ady költői becsülete kerül ki vesztesként.

Persze azzal, hogy ragaszkodom a művek elsőrendű dokumentum-értékéhez, nem mondom, hogy Ady életének magántermészetű dokumentumait nem kell összegyűjteni, kiadni és feldolgozni. Kockázatos, sőt kuruzsló vállalkozásnak tartom azonban, hogy e dokumentumokból olyan messzemenő és magabiztos következtetéseket vonjunk le, mint azt Robotos teszi.

Bármilyen tekintélyes is az általa idézett dokumentum-anyag, Ady és Csinszka együtt töltött éveinek csak igen kis időtöredékeire vonatkozik – „élet helyett órákra”, mint Ady mondaná. Még akkor is, ha mind hiteles. Semmiképp sem dönti el, még mennyiségileg sem, a „perpatvaros” és a „derűs” pillanatok számarányát.

Ha mind hiteles, mondom, mert – és ez Robotos könyvének legfőbb gyöngéje – a felhasznált források tárgyilagos és kritikai kezelésére elég kevés gondot fordít a szerző. Kétféle dokumentumot ismer: leveleket és Adyról szóló emlékezéseket. A levelek hiteléhez természetesen nem fér kétség, a bennük foglaltak hitelét azonban kritikai ellenőrzés nélkül nem használhatja bizonyító érvként filológus. Fokozottan áll ez az Ady-memoárokra, amelyeket a mai Ady-kutatás indokolt óvatossággal kezel, s amelyeket Robotos nemcsak kritika nélkül, hanem egyoldalúan is használ fel. Munkájának tetemes részét teszi ki például a Tabéry Géza, Lám Béla és Franyó Zoltán emlékeinek idézése, holott e három ember oly kevéssé volt kapcsolatban Adyékkal házasságuk idején, hogy tanúvallomásuk legfeljebb egy-egy elszigetelt esetre nézve lehet perdöntő: hosszas idézésük és kommentálásuk kizárólag a Csinszka személye elteni posztumusz hangulatkeltésre alkalmas. Fő forrása azonban három emlékirat: Ady Lajos, Dénes Zsófia és Ady Lajosné Ady-könyve. Nem akarom itt vitatni e memoárok értékét; megbízhatóságukat (mármint a tényanyagot meghaladó kijelentéseik hitelét) az Adyra vonatkozó szakkutatás sohasem tekintette forrásértékűnek. E memoárok szerzőinek ugyanis legalább annyira érdekük volt saját Ady életében játszott szerepüknek a szépítése, vagy éppen „eszményítése”, mint Csinszkának.

Néhány szót azonban szólnom kell nemcsak Robotos kritikátlanságáról a „kedvére való” forrásokat illetően, hanem arról az enyhén szólva egyoldalúságról is, amelyekkel e forrásokat kezeli. Ady Csinszka-verseinek hitelével kapcsolatban tanúnak idézi (valamennyi irodalomtörténész ellenében!) Tabéry Gézát, aki szerint Ady költészetére „közvetlen hatással költészetére ez a házasság egyáltalán nem volt”, s „forróságnak, sőt csak a közepes melegségnek is teljes híjával vannak ezek a versek”. Persze, józan olvasó szemében Tabéry meglehetősen magányos véleménye nem lehet bizonyító érvényű, mégis szembeállítanék vele egy másik idézetet:

„A hanyatló életű költővel egykor Boncza Bertuka nemcsak életközösséget vállalt; múzsája is volt. Szelídebb, mennyiségileg kevésbé termékenyítő múzsa, mint Léda, ámde nyitott kérdés, hogy a Héja-nász az avaron vagy az Őrizem a szemed verscsobogása patakzik-e mélyebbről a szerelmi líra tiszta forrásából. Ihlető asszonyok sorában különös színeivel mindenesetre méltó helye van a hajdani csúcsai lánynak irodalmunk márványcsarnokában Vajda

Júlia, Szegedi Róza, Szendrey Júlia, Fráter Erzsébet és – Léda oldalán.” E „Csinszka-eszményítés” szerzője – ugyancsak Tabéry Géza, s az 1957-ben közzétett szöveg teljes egészében olvasható emlékezéseinek és levelezésének Két kor küszöbén című kötetében, melyet 1970-ben Robotos Imre rendezett sajtó alá. Hogy van akkor, hogy „Csinszka-ügyben” csak az első, a korábbi vallomást hajlandó ismerni?

Ugyanígy az elhallgatás módszerével tünteti föl kedvezőtlen színben Csinszkát a Lám Bélával kötött, majd felbontott jegyesség epizódjának bemutatásában is.

Idézi Lám Béla emlékezését szakításuk estéjéről, elfelejti hozzátenni azonban, hogy ezt a szakítást maga Lám Béla nemcsak szükségszerűnek, hanem saját hibájából következőnek mondja A körön kívül 44–46. lapján. Majd levéltöredékeket idéz, melyek összefüggésükben mást, vagy mást is jelentenek, mint az ő interpretálásában. A Csinszka ellen felhozható bizonyítékok hajszolásában komikum-érzéke is teljesen cserben hagyja: idézi például Dénes Zsófiát, aki Adyval kötött jegyessége felbontása után így elmélkedik: „Őt mindenre rá lehet venni. Vele még minden megtörténhetik, amit az erősebb akaratú reája parancsol…” Majd így kommentálja: „Zsuka ebben mintha előre látná Ady sorsát Csinszka oldalán”. Nem szólva arról, hogy Adyt asszonyiaknál erősebb akaratok sem tudták élete során „mindenre” rávenni, Robotos arról is megfeledkezik „bizonyító” hevében, hogy Dénes Zsófia e próféciája 1939-ben, húsz évvel Ady halála és huszonnéggyel házasságkötése után íródott, a szerző akkori vélekedését vetítve vissza emlékként a múltra. Ugyanígy egyoldalú dokumentációval kerekít melodrámai képet az éhező Ady-szülőkről és az Ady-örökségben dúskáló Csinszkáról, késői önmentő nyilatkozatok, Ady Lajos elfogult vallomásai alapján – holott Csinszka özvegyi öröksége jogi ügylet eredménye is volt, melynek fellelhetők az írásos dokumentumai, a Hatvany-féle ajándékozás korabeli indoklása stb.

Nem folytatom. Nincs is miért, hacsak azért nem, mert félő, hogy ez a „Csinszka-revizió” hírlapi aktualitásánál és szenzáció-hangulatánál fogva sokak szeme elé kerül, s rájuk szeretném biggyeszteni a józanság és tárgyilagosság szemüvegét.

Az utókor számára ez fölösleges. Mert ha pillanatnyilag többen is olvassák Robotos Csinszka-pletykáit, mint a Csinszka-verseket (ebben sajnos majdnem biztos vagyok), annyit én is merek jósolni, hogy e verseket tovább fogják olvasni, mint Robotost, s belőlük fogják megismerni „az igazi Csinszkát”. Ezért nem tartom be Kányádi Sándornak tett ígéretemet, aki megfogadtatta velem, hogy cikkemet ezzel végzem: „Szobrot Csinszkának!” A szobor az Ady-versekben – Robotos bevallása szerint is – elkészült; az enyém ahhoz képest kontármunka lenne.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 37. számában, 1975. szeptember 12-én.