Jegyzet Dsida Jenő költészetének társadalomszemléletéről
Dsida Jenő költészetéről nemegyszer elhangzott, hogy benne megkülönböztetett szerephez jut a vallásos elem, az evangéliumhirdette emberszeretet és ember-testvériség érzése. Költészetének tüzetes elemzője azonban arról is meggyőződhet, hogy verseinek ide kapcsolható motívumai már első verseskötetében, a Leselkedő magányban, jól meghatározható társadalmi élményt hordoznak. A Leselkedő magány megjelenését követő költői korszakában azután e motívumkör tartalmainak további ilyen irányú gazdagodása is megfigyelhető.
1928-ból való Krisztus című verse, amely nemcsak Dsida hitvilágának a társadalmi élmények hatására végbemenő átalakulását tükrözi, hanem egy, a kifejezés lehetőségeit az evangéliumi tanításokban kereső, de korszerű humánum és a tételes egyházi tanítás vitáját is jelzi. Képzőművészeti élmény leplében, színszimbolika stíluseszközével fejezi ki a költemény a hazug hittel való szembenállást; a falán függő Krisztus-kép derűs színeit, harmonikus vonalait „torz hamisításnak” érzi a költő, a Megváltó nem képzelhető el „ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan / derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen / enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa”. A valóságra ügyelő költő csak olyan Krisztusban hihet, ki „szürke, fáradt és hozzánk hasonló”, s kiről elmondható: „álmatlanul csavarogtad a számkivetettek / útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit, / s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai”. Ilyen élmények világában a Krisztus-arc az „izzó szenvedés” megszemélyesülése lesz az üdvözült öröm helyett: „Megtépett és színehagyott / ruhádon vastagon ült a nagy út pora, / sovány, széltől-naptól cserzett arcodon / bronzvörösre gyűlt a sárgaság, s két / parázsló szemedből sisteregve hullottak / borzas szakálladra az Isten könnyei.”
Nagyon jellemző, hogy milyen szövegjavításokat végzett a költő az első kéziratos versváltozatoktól a költemény végső, nyomtatásban megjelent alakjáig. Az első változat 10-13 sora „emberfölötti erő”-vel, „méltóságos járás”-sal jellemzi Krisztust, kinek hangja „szörnyű hullámokat kavart”. Egy későbbi változatban ez olvasható: „Csavargó voltál, fáradt és olyan magányos, / máig sem értett, titokgyújtotta máglya.” A végső változatban az „emberfölötti erő” felcserélődik a „hozzánk hasonló” jelzővel, s ennek megfelelően kimarad belőle minden isteni nagyságra utaló elem; „fájó hullám” lesz a „szörnyű”-ből, eltűnik az imába-litániába illő „titokgyújtotta máglya”, s helyette bekerül a „számkivetettek útja”, „a nyomor, az éhség siralomvölgye”, mindezzel egyértelműen a szenvedő ember képmását rajzolva meg a vers Krisztusában.
Ugyanebben az időszakban születnek – e szemlélet logikus folyományaképpen – kifejezetten „szociális” fogantatású versei, amilyen a Krisztussal megformálásban is rokon Utcaseprő első változata, melyben a szenny, a nyomor színeit viselő szegény lesz az üdvösségre vezető kalauz, illetve a feléje mozduló együttérzés az igazi „keresztényi” erkölcs; az öreg postás a város végén, a kisember kiszolgáltatottságának érzelmes-szép rajza, s később, 1932-ben az Amundsen kortársa, a dolgozó családapa mindennapos hősiességének gyöngéd s egyszersmind lázító rajzú emléke.
S hogy mindez nemcsak az evangéliumi szeretet lírája, hanem lázongó vita egy ember- és érzéselnyomó valósággal, arra bizonyság a költő tervezett (de meg nem jelent) második kötetének címadó verse, a Menni kellene házról házra. Ez a vers egyenesen az agitáció szándékában fogant; nem a politikai agitáció értelmében persze, hanem (a kor polgári expresszionizmusának számos képviselőjéhez hasonlóan) „a szeretet nagy igazsága mellé” akarja bizonyságul hívni Dsida, házról házra, embertől emberhez menve a maga és a mások szenvedéseit.
Ez a messianisztikus emberségeszmény az ekkori Dsida-versek szemléletében más vonatkozásban is nyomon követhető. Jellemző erre a periódusára, hogy – ha a polgári költő általános humánumának a szellemében is – jövőlátomások jelennek meg verseiben, és pedig a jelenre utaló, a jelen riasztó voltát megidéző válság-közérzet ellenpólusaként. A Senki előttem, senki utánam első része nagyjából ugyanazt az élménytartalmat kiáltja verssé, amellyel a Leselkedő magányban is találkozhattunk: a magányos ember riadalmát egy ellenséges valóság-környezetben. Költői eszközei is a már ott kialakultak: a kezdőképben („A sziklacsúcsok felágaskodnak / és hajladoznak a felhők között.”) az ember nélküli természet monumentalitása a vele kapcsolatba került ember parányiságát érzékelteti. A következő mozzanat („Hangosan kiáltozom, hogy elverjem / a némaságot…”) szinte szó szerinti ismétlése az Ittfeledtek megfelelő motívumának: a csend, a némaság az érzelmi visszhangtalanság, a magány szimbóluma, s ugyanúgy, mint ott, e csendbe beleférnek az ellenséges, az emberellenes erőket sejtető „zajok”; ahogy a korábbi versben megjelentek a csend-falon motoszkáló kísértet-ujjak, itt a némaság „rémült melódiákat ringat ölében”. Gondolati többlet azonban a későbbi versben, hogy míg az Itt feledtekben magány és szenvedés személyes élményként kereste az önkifejezés expresszív formáit, addig az elemzett versben a némaság „tízezer éve mossa a merevtörzsű fákat” – nem egyedi helyzet hordozza a szimbolikus-általános tartalmat, hanem a „némaság”, a magány az emberiség egész léttartalmának, magának az emberi időnek a jellemzője. A lírai alany viszonya a versélményhez így lesz eleve intellektuálisabb, a szenvedélytől a gondolat irányába hajlóbb, mint a Leselkedő magány expresszionista hangvételű válságlírájában.
Lényegében az első Dsida-kötetéhez hasonló természetlátással találkozunk az idézett költeményben. Látomásszerű táj tárgyiasítja a költőben a valóság szorítására felébredő idegenség- és magányérzést. Élettelen, ellenséges jelleget ad e látomás-tájnak az élő természet helyett halott-mozdulatlan látványt idéző metaforikus jelzők sora: a fák „merevtörzsűek”, a levelek „dárdahegyűek” (e fegyverképzetet keltő, az ember fenyegetettségét sugalló jelző hangulatát tovább erősíti a másik, „kemény” jelző, a levéltest puhaságával szemben a dárdavas keménységére utalva). E merev és kegyetlen természetben a virágok sem természetesek és élőek: valami üvegszerű, lényüktől „elidegenült” jelleget ad nekik a metaforikus ige- és határozó-kapcsolat: „a virágok szirmai pattogva töredeznek”. (Az „üvegszerű” anyaghatást e képben maga a költő igazolja, amikor egy későbbi versébe így építi be az idézett sort: „üvegszívem szirmai pattogva töredeznek”.)
A személyes patetikus-tartalom háttérbe szorulásával, az intellektuálisabb témaközelítéssel a leírás tárgyiasabb jellegű lesz, a látomásos képek expresszív ereje a valóság objektív jellemzésének látszatát kelti, hogy ne legyen benne közvetlenül tettenérhető a szubjektív-személyes lelkiállapot látomás-formáló hatása. Ennek megfelelően a versrész végén az „én”-re utaló sorok sem tartalmaznak önarcképszerűleírást (ahogy az Itt feledtekben az arcvonások és a látható gesztusok váltak érzelemkifejező képelemmé), hanem háromszoros – a szemlélhető külvilágra utaló – tagadás fejezi ki a magányt és a céltalanságot: „Senki előttem és senki utánam, / és nincs út sehol…” Tömör, tényközlő megállapítások ezek, nem „képszerű”, hanem retorikus eszközzel (ismétlés) hatnak. Nem a magányos embert írják le, hanem a világot, amelyben az ember magányos. E tárgyiasult magányban, a versrész befejezéseként, megjelenik az ellenpont, az élet és a tett, de a tárgyiasabb szemléletnek megfelelően nem mint passzív sóvárgás tárgya, hanem a mégoly tragikus küzdelemé: „minden felbukkanó / igazságért, minden talpalatnyi / földért esztendőimmel fizetek”.
Az első részben csak felvillantott remény, az a remény, hogy van – lesz – igazság és föld az ember számára, jövő-látomássá bomlik a második részben. Íme:
S a zord éjszakákon mégis hiszek.
Búzavirágos szarvú ökröket látok,
amint fehér szekerek előtt bandukolnak,
embereket, akik valamikor
élni fognak a földön.
A barlang, amelyben tűz nélkül
didergek, bodros füstöt ereszt,
fáradt, erős férfiakat altat
s a kötél, melyen remegve kúsztam
át a vak mélységek fölött,
száradó ruhák terhe alatt ring
asszonyok lármás, víg dalában.
A költeménynek ez a második része is jól körülhatárolható „irodalmi divathoz” kapcsolódik; az az avantgarde bukolika ez, amely a fiatal József Attila és Radnóti Miklós, a romániai magyar irodalomban Bartalis János (némiképp majd az induló Salamon Ernő) költészetében is jelentkezik. Mint említett kortársainál, Dsidánál is egy csöppet sem bukolikus jelen elleni tiltakozás kifejezője ez a derűs, problémátlan emberi világ, s akárcsak náluk, az ő verseiben is egy jellegzetes „neoprimitív”, „vissza a természethez”-jelszavú szemléletből sarjadnak a vers képei: ökrösszekér, barlang, meleg tűzhely, száradó ruhák jellemzik-jelképezik azt a jövőbeli életet, amely a „dárdahegyű” jelennel szemben az emberibb világot ígéri. Mielőtt pedig kritika tárgyává tennők ezt a tagolatlan, álomszerű jövőképet, a polgári költő szemléletére ismerve az utópikus idillben, gondoljunk arra, hogy a kor lírájában ez az idillizmus nagyon jól megfér a sokkal kevésbé polgári, sőt határozottan baloldali politikai szemlélettel is: a forradalmár József Attila verseiben az emberség éppúgy az egyszerű, az élet úgyszólván vegetatív örömeihez visszatérő életforma foglalatában jelenik meg, mint Dsidánál, azzal az egyéni különbséggel, hogy az ő bukolikái nagyrészt „ipari tájban” játszódnak, a hajnalban kelő feleség vidámsága, a munkába induló férfiak duzzadó életöröme, a szerelmesek harsány, gondolatmentes erotikája alkotja az idill elemeit. De éppúgy hiányzik az ő ekkori idilljeiből is a társadalmi problémák harmóniabontó tényezőinek a felmutatása, mint ahogy az emberibb élet vágyálmaként, mintegy a társadalom ellenséges erőinek kívülrekesztésére íródnak Radnóti „naptestű szüzekről” és „pásztorokról” éneklő bukolikái. Sajátos kettősség követhető nyomon a korszak avantgarde lírájában – s a Dsidáéban is –: a modern formák intellektuális kifejezés-lehetőségei mondhatni kizárólag a jelen bírálatára összpontosulnak, a jövőről szóló versekben, vagy a harmóniát a jelenben megvalósító költeményekben társadalmi jövő – vagy akár társadalmi utópia – helyett a mondott „neoprimitív” szemlélet diktálja a verset, a költő és a költészet civilizációs csömörének, a gondolat, az intellektus hagyományaiból való kiábrándulásának a tüneteként. A vers idézett második részében jellemző ennek a modern életformát megtagadó bukolikus hangulatnak a tudatos stilizáltsága. Búzavirággal díszes szarvú ökrök, „fehér” szekerek –szépség és tisztaság felvillantója itt a falusi élet minden prózai-hétköznapi kelléke. A nyílt tűz az összetartozás egyszerű melegére utaló szimbólum, szembeállítva a magány didergésével, s a magány barlangja „fáradt, erős férfiakat altat”, azaz a munkára képes, a csak fizikai törődést ismerő jövőbeli, „bukolikus” embereket. Sokatmondó a vers zárásában a metafora gravitációs pontját alkotó „kötél” szó jelentés-, illetve funkcióváltása: első jelentkezésekor („a kötél, melyen remegve kúsztam / át a vak mélységek fölött”) túlnyomóan metaforikus-szimbolikus funkciója van; a magány elleni – és ugyancsak magányos – küzdelem lehetetlennel határos nehézségének jelképe. A második („elhallgatásos”) előfordulásában („száradó ruhák terhe alatt ring / asszonyok lármás, víg dalában”) a konkrét-képszerű jelleg kerül előtérbe, ezzel is sugallva: a bukolikus látomásban elcsitulnak a belső feszültségek, melyek a metafora (intellektuális) izgalmát táplálták, s a költői szemlélet beleegyszerűsödik az idill egyértelmű valóságába.
Természetesen a jelen riasztó valóságélményének és a bukolikába öltözött jövőhitnek ez a párhuzama, lírai konfliktusa csak ritkán mutatható ki egyazon versen belül az elemzetthez hasonló példássággal, Dsida 1929-ben és 1930-ban írott versei azonban egészükben e két pólus közötti feszültséget jelzik. Versei ugyanis vagy az itt bemutatott költemény első részéhez hasonló döbbenet, félelem, magány, egyszóval a kor válsághangulatának megfelelő érzések köré csoportosulnak, vagy a második részhez hasonló idill, bukolika színeit próbálgatják, jellemző módon mindig úgy, hogy ez az idill jövőbeli ígéretként csillan fel a költő, az emberiség, a szerelmesek előtt – attól függően, hogy milyen lírai műfajtípushoz (a szerelmi lírához, az én-lírához vagy az expresszionista kollektív lírához) áll közel a költemény.
Megjelent A Hét III. évfolyama 23. számában, 1972. június 9-én.