Ibrăileanu születésének századik évfordulójára
Az irodalommal nem lehet büntetlenül foglalkozni. A kritikus, aki a tudomány szerelmeseként indul, elvi igazságok és esztétikai elvek forrásának tekintve mások művé szűrt vallomásait, ahogy gyarapszik éveinek száma, ahogy egyre tudósabb művelője lesz hivatásának, úgy telítődik saját munkássága egyre jobban az elvekké és normákká álcázott személyes vallomással – mert rá kell jönnie: az irodalom legnagyobb haszna az, hogy megtanít a saját véleményünkre.
Garabet Ibrăileanu, korának, a századvég pozitivizmusának neveltjeként, éppen tudományosságával, a taine-i környezetelmélet, a lélektan és nem utolsósorban a marxista szociológia alkalmazásával hozott újat a román kritikába. Számos tudományos elv fölött, amelyeket védett és alkalmazott, mára már eljárt az idő – a tudós okfejtésbe rejtett vallomás él.
E vallomás egy moralista vallomása. Azé az olvasóé, aki a művészetben a legmagasabb értelemben vett etikum megnyilatkozását keresi. Pedig, munkáinak ismeretében, talán megkockáztatható az az állítás, hogy alkatán kellett erőszakot tennie, amikor a műből sugárzó erkölcsi tanítást értékmérőnek tudta; amikor a bírálat tárgyává nem a művet, hanem a mű mögött álló egyéniség morális súlyát tette. Különösen a kortárs világirodalomról írott cikkei bizonyítják, hogy a tiszta esztétikai érték, a formai újdonság és merész kísérlet felismerésére és élvezésére mennyire képes volt – s szinte „korlátot” állított e képessége elé, amikor vallotta, hogy a kritika nemcsak formaszépségek tudomásul vétele, hanem író és mű erkölcsi megmérése is. „ …jogot formálunk arra – írja Írók és áramlatok című tanulmányában –, hogy számításba vegyük a költő érzéseit, erkölcsi emelkedettségét, hogy megkérdezzük, vajon kora és népe legmagasztosabb eszményeit vallja-e…” Az erkölcsi ellenérzés ugyanis Ibrǎileanu szerint ellene szegül a formából sugárzó esztétikai élménynek, csökkenti vagy éppen megsemmisíti azt, ítéleteiben a „homo aesteticus” ítélete fölött ezért lesz mindig bíró a „homo morális” vallomása. Sokat hirdetett irányzatosság-elve lényegében e moralitás megnyilatkozása: a mű esztétikai megítélésével az író tehetségét mérte, tendenciájának, erkölcsi tartalmainak elemzésével viszont az író emberségét. S ez utóbbi esetében a kritikus nem tehet engedményt: „Az a kritikus, aki nem ítél az író állásfoglalása, érzékenysége és eszményei felett, nem teljesítette kötelességét” – ez a mondat is kritikusi ars poeticájához tartozott.
S hogy ez az elv mennyire hit és vallomás, egy apró epizód bizonyítja. Mint minden moralistában, Ibrǎileanuban is volt egy jó adag mizantrópia; cikkeiben szétszórt aforisztikus kísérői meglehetős fanyarsággal, iróniával beszélnek az emberről; éppen mert magas mércével, erkölcsi maximalizmussal fogalmazta meg, milyennek kellene lennie az embernek, szakadatlan csalódással „ajándékozta meg” a modern élet egyik alapvető élménye: az, hogy az ember lelki, morális fejlődése nem tart lépést tudásának ütemével.
Hogy az emberiség kőkorszakbeli múltja, az „ösztönök alvilága” a modern korban is aktuális fenyegetéseket rejt magában, azt Anatole France-ról írott esszéjében így foglalta jelképbe: „Egyik barátom dolgozószobájának az íróasztallal átellenes falán jelképes fényképcsoport függ: középen egy majomember rekonstruált képe, jobbra tőle Juliette Récamier angyali arca, balra tőle Anatole France tiszta pillantású arcképe. Az ősi durvaságot közrefogja a legteljesebb testi és szellemi kifinomultság.” Ibrǎileanu műveiből fordítva, a róla szóló irodalmat forgatva tudtam meg, hogy az „egyik barátom” – ő maga volt, a fenti leírás saját szobájáról készült, s hogy a „kritikusi ötlet” bensőséges vallomást takar. Vallomást a mizantrópián, kételyen diadalmaskodó hitről, amellyel mindig szeme elé kívánta annak jelképét, hogy honnan indult az emberiség, s a „testi és szellemi kifinomultságnak” milyen fokára jutott. De vallomása ez a mondott veszélyérzetnek is, mert mementó is a jelkép: az állatinak, az „ősi durvaságnak” az emberben mindig ugrásra kész fenyegetésére intett.
Kritikus volt: idézett esszéjében, mondottam, nem önmagáról, hanem Anatole France-ról beszél. Amit ma is kiolvashatunk belőle, az viszont vallomása az emberségről.
Megjelent A Hét II. évfolyama 21. számában, 1971. május 21-én.
