Az újkori próza többek között azzal vált nagykorúvá, azzal teremtette meg önálló, mesétől, legendától, mítosztól eloldott műfajait, hogy szakítani mert a „költői igazságszolgáltatás“ elvével. „Remélem“, érdeklődik Wilde egyik hőse barátnőjének regénye felől, „nem végződik szerencsésen? Nem szeretem a szerencsés kimenetelű regényeket. Túlságosan lehangolnak.“ Az egész modern prózaírás álláspontját fejezi ki ez a paradoxon: az erény jutalmára és a bűn bűnhődésére alapozó szerencsés – vagy pontosabban: igazságos – befejezés csakugyan lehangoló, ahogy lehangoló minden hazugság; amióta a tudomány tételei és a történelem tényei arról igyekeznek meggyőzni az emberiséget, hogy a valóságot nem kormányozza semmiféle jutalmazó vagy büntető gondviselés, azóta a „költői igazságszolgáltatást“ is csak költészet alatti műfajokban merik gyakorolni költőnek csak nagy jóindulattal nevezhető szerzők: az operettben, a detektívregényben, a limonádénak becézett szerelmes filmekben.
Mihez kezdjen azonban a modern író így fölöslegessé vált igazságérzetével és azzal a fölöslegessé vált hitével, hogy létezik olyan emberi igazság, amelyik végül is egyensúlyba hozza erény és bűn, jóság és gonoszság nagyon is szabálytalanul billegő mérlegét? Be kell látnunk: az igazságosztó gondviselés hajdani hite nemcsak vakhit volt, hanem olyan mítosz, amellyel az ember megpróbálta helyreállítani világa emberségének szakadatlanul felbomlással fenyegető értékrendjét, s amióta ez értékek fölött nem őrködik emberfeletti hatalom, az irodalom állandó feladatként kénytelen vállalni az őrködő lepillantást abba a szakadékba, amely az erkölcsi harmónia vágya és a diszharmóniában vonagló valóság között tátong. A lélektani regény modern változatai ezért telítődnek moralista szándékokkal és szenvedélyekkel: ha az emberi értékektől való elfordulást nem torolja meg semmi, akkor – utolsó figyelmeztetésként – megmarad a lélektani bűnhődés, a lelkiismeret mar- dosása, az önnön lealacsonyodásunkon érzett szégyen, a személyiség devalválódása – az ember mintegy énjének, léte értelmének elvesztésével fizet az értékekkel szemben tanúsított hűtlenségért.
S az sem rendkívüli ma már, hogy az irodalmi lélekrajzba az író szemérmesen „pszichologizáló“ módon visszacsempészi a misztikát is, hiszen annyi bevált módja van lelkiismeretünk elaltatásának, hogy az önvádtól őrületbe hajszolt zsarnok alakját már csak a ballada romantikus túlzásának tudjuk tekinteni, s hihetőnek csak akkor, ha a hihetetlen siet a meggyőzésünkre; ha a csoda vagy a csodának érzett, a hétköznapi tapasztalás fölébe kerekedő rendkívüli élmény riasztja ezt a lelkiismeretet az önvizsgálat éberségére. A játékos csodát, amelyet Szerb Antal a modern regény új és megújító felfedezésének tartott, ezért váltja fel a mai regényben a komor, az embert a katarzis vagy a megsemmisülés felé sodró csoda-élmény.
Ilyen lélektanilag indokolt „csoda“ történik Fodor Sándor kisregényében is. Igazán prózai témakeretben: egy magashegyi mofetta környékén gyógyulni vágyó betegek gyűlnek össze, ám a mofettáról, a „gödörről“ hamarosan megtudjuk, hogy a belőle fortyogó gáz nemcsak gyógyítani, hanem ölni is tud, mégpedig nem véletlen szerencsétlenség formájában; áldozatai mindig megtorlatlanul maradt bűnök elkövetői, haláluk igazságszolgáltatás. S hogy az igazságot ne a vakvéletlen szolgáltassa, a „gödörnek“ ítélkező szelleme Is van, a szakállas Barát, aki megjelenik az emberek előtt, s akit megszólít, akit szelíden figyelmeztet bűnére, azon hamarosan betelik az ítélet.
Fodor Sándor könyve a témát minden borzalomkeltő fogás nélkül, mondhatni könnyedén meséli el az olvasónak; annál is inkább, hiszen – s ha nem tévedek, ezt szánta regénye első számú morális tanulságának – szereplői között egyetlen egy igazi „bűnös“ van, egyetlen egy, aki embert ölt, talán nem is gonoszságból, hanem mert éretlen volt a könnyelműen ráruházott hatalomra. A végzet is csak rajta teljesedik be, sorsának példája azonban minden üdülőtársát gondolkodásra készteti, s az ébredő lelkiismeret kitermeli a szorongást is: kit és mikor fog megszólítani a lelkiismeret önítéletét szentesítő Barát?
Nem „igazi” bűnösök Fodor Sándor hősei, mondottam, mert nemigen tettek rosszat életükben: ők a nemcselekvés bűnösei, a „jóra való restség“ bűnösei, a kényelmesek és konformisták, akik lélekben sem tudnak szembeszállni gonosz parancsokkal. Éppen ezért nemcsak azt kénytelenek bevallani, amit elkövettek – ez semmiség –, hanem azokat a bűnöket, melyeknek lehetősége ott szunnyad gyávaságukban, mások parancsára hivatkozó önáltatásukban. A szerző minduntalan olyan fordulatokat iktat elbeszélésébe, amelyek rákényszerítik szereplőit, hogy elképzeljék: mit tennének, ha alapvető erkölcsi választás elé kerülnének (olyanok elé, amelyek valóságos életükben nemigen fordulhattak elő), s minden ilyen fantázia-élmény azzal a bűntudat-sugalló beismeréssel végződik, hogy gyengék lennének a jót, a morális kötelesség-teljesítést választani. A Barát alakjában megtestesülő szorongás itt kap jelképes értelmet. Nem véletlen ugyanis, hogy e szereplők kivétel nélkül olyan életkorban járnak, amikor sem önmagukon, sem addigi életükön nincs módjuk változtatni, „…nem tudom az árat, nem tudom, mi vár arra, aki csak a saját életét játszotta el“ – mondja a regény utolsó mondataiban a főszereplő. „Egyetlen biztos pont van. A gödör. Álmomban is hallom a bugyborgását.” Ez már persze nem a mofetta gödre, hanem az, amelyik mindenkit vár, s amely fojtó szénkéneg nélkül is félelmes büntetés, ha „értéken aluli“ élettel, jóvá nem tehető mulasztások terhével közelítünk hozzá.
Fodor Sándor elbeszélő erényei elsősorban a „csodás elem“ természetessé tételében mutatkoznak meg. A kísértő Barátot úgyszólván folklorizálja, amikor népi legenda alakjaként, helyi hagyományként mutatja be, s egy-egy vígjátékba illő jelenetben ironikusan ábrázolja az egyszerűbb lelkek babonás félelmét. Iróniája azonban a másik oldalt sem kíméli, „…a nyaralók most két táborra oszolva vitatkoznának azon, hogy valóban látták-e vagy sem a szakállas barátot, és jöhetne a tudomány- és kultúraterjesztő társaság küldötte, hogy előadásokat tartson a föld kialakulásáról, az ember eredetéről és a babonák társadalmi gyökeréről“ – elmélkedik a főszereplő egy ilyen „leleplezett” kísértet-jelenet után, ezzel a gúnyos megjegyzéssel jelezve, hogy nemcsak a tudományterjesztésen és a társadalmi gyökereken múlik az ilyen „babonák” hatása, hanem azon, hogy az emberek lelkében van vagy nincs olyan titok, olyan titkos teher, amely ha másképp nem, hát ilyen bizarr módon keresi a vallomás útját. Ugyanígy jellemző az is, hogy a főszereplő – a történet folyamán egyetlen egyszer – akkor véli látni a kísértet-alakot, amikor éppen megmagyarázza társainak, hogy miért nem láthatták ők az éjszaka – a látomás pillanata tehát teljesen „beszámítható“ állapotban köszönt rá. A kisregénynek épp ez a vibrálás, a van is, nincs is bizonytalanságát sugalló hangulat adja a feszültségét, amelyet egy-egy jelenet remekül élez ki.
Ami elsősorban szemére vethető a szerzőnek az az, hogy ezt a hangulatot nem érvényesíti töretlenül. Mintha két regényfajta színeiből keverné ki művét, a kisregényben túl sok a csak leíró, az ilyen kontextusban „öncélú realizmusnak” ható részlet; a mondanivaló szempontjából kulcsfontosságú vallomások, belső monológok ezért nem kapják meg minden esetben azt a súlyt, az önvizsgálat-kényszernek azt a belső drámáját, ami túlemelné őket a puszta példázat-mondás egysíkúságán. Helyenként az az érzésem, hogy Fodor Sándor csak vázlatolta a kitűnő témát, legalábbis egy szempontból; ott, ahol egy-egy esemény vagy önmagában tartalmas anekdota kifejtést, akár bölcseleti elmélyítést tesz lehetővé vagy éppen szükségessé, egy-egy gyors szentenciával lezárja (valójában lezáratlanul hagyja) a jelenetet; mintha félne nem-cselekményes elemekkel – vitázó párbeszéddel vagy monológgal, elvontabb kitérővel – terhelni elbeszélése karcsúságát. Ezért érzem úgy, hogy igazi mondanivalóinak egy részét kimondatlanul hagyta. Könyve ezért tudja csak helyenként – például a zárójelenetben – „marokra fogni az olvasó torkát”.
Fodor Sándor: Büdösgödör. Kisregény, Kriterion, 1970.
Megjelent A Hét I. évfolyama 1. számában, 1970. október 23-án.