Megrendítő olvasmány Szilágyi István Hollóidője. Egyben kifejezetten nehéz is. Illetve hát: megítélés kérdése. A szerző mondatait valóban érdemes hosszan rágni magunkban. Rettentő dolgokról ír, közben mégsem győzünk ámulni a szavak szövésén.
Túl későn jutott eszembe, hogy az ismeretlen kifejezések sorából szótárt szerkesszek magamnak. Nem mintha ezek mindegyikét olyan sűrűn használhatnám majd az életben. A metrón nem futok pattantyúsokba, kelevézt sem hajítok az ellenség felé, és még ha kártyus is lesz a kezemben, inkább mondom majd kannának vagy faedénynek.
A kíváncsiság viszont nagy úr. A kontextus sok mindent magyaráz, mégis jó tudni, hogy a lanckenét a középkori német zsoldoskatona, a csótár lótakaró posztó, a csobolyó meg kis lapos hordó. A busurmán leginkább muzulmán, a hengér pedig hóhérolja az embert. Lám, ezt is átveszem Szilágyitól, az erdélyi író lenyűgözően igésítette a legkülönbözőbb főneveket. Az úton lévő legények szertebogároznak, a mester eltanyázik, az apród odasasul, ahol van. A lazsnak pokrócot jelent, de aki lazsnakol, az elpáholja a másikat. A pirics hangutánzó szóként jelent ütést vagy pöckölést, így már tudjuk azt is, mit takar, ha valaki piricskél.
A szigligeti vár magasában is csak mesélt Szilágyi István
Mindezek azonban továbbra is puszta kifejezések. Magukban nem írják le, miféle élmény is egy Szilágyi-szövegben elmerülni. Mutatom: „Lent a város most zöld végtelenség közepén gombasereg, mely a piac tisztását körbeüli; zömök fehér tönk a házak fala, rajtuk a tetők szürke-barna kalap. Szél poroszkál. Majd elevenedik, szétrugdossa a párákat a síkság széleiről, látszik az a messzi dombgyűrődés, ahol a revekiek bora terem – és persze napnyugat fele a tölgyes tömött zöld sövénye, körötte poszogó limány, még odébb csillámlásban ázik a látóhatár szegélye, ott sejlik a folyam.”
A regény valódi súlyát persze mondandója adja. A pap szabadítása a töröktől fortéllyal, tudással, majd a valóság betörése: heccből piramisba hányt fejek sokasága, melyekről végül meg sem mondható, mennyi a török, mennyi a magyar. Csak ne német legyen, az elüt szőkeségével, a másik kettő viszont úgyis hasonlít. Az idő itt nem észrevétlen tűnik, itt elrökkentik tőlünk olyanok, akiknek amúgy fogalma sincs a mi világunkról. „Holló gyomlálja, tépdesi az idő szemét? Avagy hollóvá lesz az idő? Hollóidő?” A cím köznevesülhet is akár, voltak és lesznek sajnos idők, melyekre használhatjuk.
