A Magyar Hang cikke.

Mintha mostanában egymás után mennének el azok, akiket sokan öröknek hittünk. Persze, illúzió ez, amelyet hasonlóképp tapasztalhattak az ötven vagy száz évvel ezelőtt éltek, mint a maiak. Nagy László halála épp olyan sokként érte az akkoriakat, mint 2019-ben Térey Jánosé. A rendszerváltás is nagy határvonalat jelentett, a ’89-től ’93-ig elhunytak pedig úgy tűnt, halálukkal is lezárnak egy korszakot.

A mostani évek mintha szintén egy új időszakot jelentenének, 2020 óta felfordulni látszik a világ előbb a járvány, majd a háború következtében. Közben pedig olyanok mennek el sorra, akik meghatározták a XX. század második felét, illetve az elmúlt évtizedeket. A koronához vagy A két pápához hasonló műsorok sikere mutatja, igenis érdekli még a fiatalokat is, kik voltak a most távozók, miként hatottak a világra. És bár konzervatív hozzáállásuk miatt érték kritikák II. Erzsébetet vagy épp XVI. Benedeket is, most kezdik sokan érteni, mennyi mindent lehetett tisztelni a hozzáállásukban. Azért mégis csak más szintet képviseltek, mint a nemi szervének lefagyásáról sztorizgató, saját áldozatiságából kultuszt gyártó Harry herceg.

Most értünk meg sok mindent azokból a magyar értelmiségiekből is, akik épp távoznak. Rég el nem mesélt történetek kerülnek felszínre Duray Miklósról éppúgy, mint Tamás Gáspár Miklósról vagy Mécs Imréről. Évtizedekkel később különös is szembesülni a történettel, amikor Duray letartóztatása ellen még Arthur Miller és Kurt Vonnegut tiltakoztak. Sokak számára az is meglepő lehet, mennyi (antiszemita) inzultus érte a nyolcvanas évek végén a parlamenti képviselővé váló TGM-et. Schiffer András emlegette a Partizán fontos emlékműsorában, hogy TGM csak azért is gyalog járt be az egyetemre tanítani, sokszor pedig nem volt könnyű dolga, úton-útfélen megállították. Legyen bármilyen lesújtó véleményünk is közállapotainkról, azért hasonlót ma nehezebb elképzelni. Volt ettől még bőven min vitatkozni vele, Mécs Imrével szintén. A legszebb sorokat eközben utóbbitól olvastam az elmúlt napokban, fellapozva 1993-as, Beszélőnek adott interjúját. Már hatvan volt, de épp csak megszületett négy gyereke, és arról beszélt, még előtte az élet: „Bent a börtönben, mikor halálra voltam ítélve, az volt az egyik nagy bánatom, hogy úgy halok meg, hogy nem marad utánam senki. (…) És ezek a gyerekek, a velük való élet, az ő gondozásuk, nevelésük szükségszerűen magával hozta, hogy nem hagyhatom el magam. Le kellett hasalni hozzájuk, egy csomó fizikai dolgot kellett csinálni, amit egy Arany János-szerű öregúr már nem tett volna meg.”

Ne feledjük őket, olvassuk soraikat, és igyekezzünk tisztázni magunkban, milyen korszakot is hagyunk magunk mögött.