Babits Mihály szerint a fenti mondat volt a magyar szabadság lényege, „ahogy évszázadokon át értették”. Nevezhetjük ezt sokféleképp, emlegethetünk épp rossz szájízzel tespedtséget, megértőbben béketűrést. Gyöngéd azonosulással család- és otthonszeretet, miként a költő teszi 1939-es esszéjében. A szöveget Csizmadia Ervin idézi a 24.hu-nak adott interjújában, a nyugalomra való igénnyel magyarázva az idei kétharmadot.
Ahogy persze a korábbiakat is azzal lehet. Ha végigtekintünk az előző évtizeden, mind a menekültellenes kampány, mind a rezsiharc és a béke sürgetése a biztonságvágyat szólítja meg bennünk. De van ennél valamivel több a babitsi felkiáltásban. Megtalálható benne a magyarokra jól jellemző örök individualizmus is. Ezért lehetett, hogy amikor a Kádár-rendszer hagyott visszavonulni a kerítéskapu mögé, a magyar nép is többé-kevésbé alkut kötött. Egyénileg hazavitte, amit tudott, kikerülte az értelmetlen szabályokat, amelyeket épp ki tudott. Lázadni viszont a történelem során igazán akkor lázadt fel, amikor úgy látta, már tényleg nem hagyják élni nyugodtan az életét.
Könnyen lehet, ezt a nyugalomvágyat nem érti az ellenzék akkor, amikor visszatérően magas labdát dob a Fidesznek, hogy az könnyűszerrel kihasználja, mondjuk, a márki-zayi rossz mondatokat. És ezt az attitűdöt érheti el például a gyermekeket érő transzpropagandával való rémisztgetés is. Erre nem feltétlenül jó válasz, ha lenézzük azt, aki rezonál a hasonló félelmekre. Az sem, hogy lekezelően igyekezzük elmagyarázni, miben is áll a tolerancia, miben állnak a nyugati értékek.
Főleg, hogy épp ez a nyugalomvágy figyelhető meg a NER-rel szembeni haragban is. Ne mondja meg Orbán a kisebbségeknek, hogyan éljék az életüket! Nem épp ugyanazzal a lendülettel van dolgunk? Olvassuk csak tovább Babitsot: „A magyar alkotmány, a magyar szabadságszeretet lényege is egy szóba foglalható össze, a Zrínyi jelszavába: Ne bántsd a magyart! Minden nemzeti küzdelem nálunk tulajdonképpen csak védekezés az ős nemzeti nyugalom, nemzeti kényelem, flegmatikus nemzeti méltóság valamely megháborítása, megsértése ellen. S bár egyrészt ezen alapul az európaias újítók ellen való felháborodás is, másrészt gyakran maguk az újítások, a nemzeti reformmozgalmak is épp a dacos kiütődésnek következményei. (…) Mária Terézia mindent tehetett vele, mert nemzeti inerciáját kímélte, abban dédelgette. Második József ellen, ki abból föl akarta rázni, rögtön a leghevesebb ellenállást tanúsította. Az ellenállás annál erősebb, mennél nagyobb az inercia.”
