Ki fogja most néhány tömör mondatban szívhez szólón búcsúztatni Ludassy Máriát? Hiszen – Tamás Gáspár Miklóshoz hasonlóan – épp ő volt az, aki egyre fájóbb gyakorisággal távozó pályatársairól szépen, érzékletesen tudott szólni. Amikor egyeten hét különbséggel meghaltak a Kálmán testvérek, Kálmán C. György irodalomtörténész és Kálmán László nyelvész, azt írta: ha meglett volna, most veszítené el a providenciába vetett hitét. A leginkább megrendítő viszont Heller Ágnes halálának feldolgozása volt. Filozófustársával közösen mentek úszni, de Heller előresietett: büszke volt arra, hogy kilencvenévesen is mennyire jól bírta még. Ludassy már nem érhette utol.
Beszélgettünk erről is, amikor két éve, a nyolcvanadik születésnap alkalmából interjúztunk. A szöveg végül nem jelent meg. Nagyon jellemző volt rá ez is, miért: elmondása szerint azt gondolta, leginkább a francia felvilágosodás, a szabadságeszmények időszerűségéről lesz szó. Aztán persze felvetődtek egykori barátok, rendszerek, viharos közéleti változások: végtére is megélt rengeteg mindent, tapasztalataiból sokat lehetett tanulni. Nemcsak nekünk, egykori egyetemi tanítványainak, de filozófusok, irodalmárok, bölcsészek és politikafüggők sokaságának volt mestere, szellemi világítótornya. Az, akinek integritásában biztosak lehettünk, véleményére pedig adtak liberálisok, baloldaliak, konzervatívak egyaránt.
Olyanok nyomában járt, mint Nicolas de Condorcet, legismertebb művének magyar megjelenését is részben neki köszönhetjük. Vagy Bibó István, Eötvös József, Benjamin Constant és Alexis de Tocqueville. A klasszikus liberalizmus elvei testesültek meg benne, ezeket politikai és egyetemi kurzusokon átívelően következetesen, de végtelen humorral, sőt, öniróniával képviselte. A lehető legnagyobb természetességgel tréfálkozott tabutémákról: szexuális életről, kábítószerekről, vad ideológiákról és az emberi élet végességéről.
Mindenestül a szellem embere volt. Azért ódzkodott végül az elkészült interjú közlésétől is, mert úgy érezte, túl sok lenne benne a „bulváros” tartalom, személyes kifecsegés, anekdotázás. Miközben szakmai elhivatottságát a haláláig a legkomolyabban vette. Hitte, hogy arról kell beszélnie, amihez igazán ért – minden másra ott a közösségi média. Ismerőseit, követőit így életműve mellett megajándékozta ezzel is: a mindennapok ragyogó reflexióival. Ezek is mennyire fognak hiányozni. Mindenre odafigyelt, mindenről a legsajátabb hangján tudott beszélni. A politikai filozófia avatott művelőjeként természetesen a közélet történéseiről is. Határozott, jól átgondolt véleménye volt, miközben kétségeinek sem félt sosem hangot adni, ahogy bírálni sem bárkit, akit épp akadt miért. Nem volt egyetlen politikusnak sem kritikátlan rajongója, de ettől még szimpátiáiról sem hallgatott. Mondjuk, a régi baráti család fiatal képviselője, Donáth Anna esetében.
Karácsony Gergely főpolgármester úgy idézte fel most alakját: „Még nemzetközi szinten is kevesen tudtak annyit a francia felvilágosodás koráról, mint ő”. Meggyőződhettem erről magam is egyetemi óráin, könyveiben, újságcikkeiben és személyesen egyaránt. Az a fajta professzor volt, akiről el szokás mondani: nála jobban senki nem ásta bele magát egy adott filozófus életművébe, egy korszakba, bármilyen témába.
Hatvanadik születésnapjára jelent meg A történelem árnya című kötet, melyben Bacsó Béla, Csorba László, Gábor György, Heller Ágnes, Rugási Gyula és Vajda Mihály tisztelegtek előtte. Heller Ágnes fogalmazott úgy írásában: „A biopolitika legnagyobb ellensége nem a demokrácia, hanem a liberalizmus. Persze nem akármilyen liberalizmus. Arra a fajta liberalizmusra gondolok, melyet valaha Voltaire, Condorcet, Kant képviselt, s melyet ma, a mi körünkben, Ludassy Mária képvisel. Ez nem a mindent megértés és megbocsátás, nem a »minden elmegy« limonádé liberalizmusa. Ugyanis, ha még el nem felejtettük, a szabadságnak is vannak elvei. Legfőbb elve pedig az, hogy bár a moderneknek, azaz nekünk, nincs más fundamentumunk, mint maga a szabadság, mely semmit meg nem alapoz, de amely lehetőséget teremt arra, hogy mi magunk teremtsük, válasszuk meg fundamentumunkat, persze annak tudatában, hogy mi teremtettük, választottuk vagy újraválasztottuk azt.”
Ludassy Mária pontosan végiggondolta, mit választ, amellett pedig kitartott akkor is, amikor ennek rendőri zaklatás volt a következménye, ahogy akkor is, amikor épp államalkotó politikává próbálták kovácsolni – végül megint csak sikertelenül – az illiberalizmust. Nagyon pontosan fogalmazott, ítéleteiben nem esett túlzásba, de nem is volt hajlandó maszatolni, a politikai kommunikáció gyakorlatának megfelelően a dolgokat másnak nevezni, mint amik. Az emberi jogi érvelés volt az övé, de annak deklarációja sem menthetett számára semmiféle történelmi bűnt, terrort, zsarnokságot. Elutasította, hogy az állam prédikáljon az erényes életvitel mikéntjéről. Az 1968-as bevonulás ellen augusztusban tiltakozott, szeptemberre már el is távolították az oktatói karból. Tette aztán is, amit épp lehetett. Nem adta fel, és a történelem őt igazolta. Ahogy a szabadság következetes hirdetőit végül mindig.
„Amíg én vagyok, halál nincs, amikor az van, én nem. Ezt is már 2500 éve kitalálták” – vallotta két évvel ezelőtti beszélgetésünkkor. Ő pedig vitte tovább, amit a nagy elődök már ezredekkel előtte, és amit követői fognak nemzedékeken át, majd még tovább. Nem feledhetjük őt.